Ilyenkor ősszel szívesen térünk be kedves antikváriumaink egyikébe. Mostanában gyakran megfordulok a FÜST Antikváriumban (VIII., József körút 59–61.); ez a kis üzlet a régebbi pangás után meglehetős fejlődésnek indult, a személyzet fiatal, könyvbarát, és nyilvánvalóan kedveli a vevőket, a hangulat barátságos, csak egy pohár tea hiányzik még a teljességhez – ez a szűkös tér miatt bizonyára csak nehezen megoldható. Roskadoznak a polcok, filológiai ritkaságokat, bibliofil csemegéket itt ritkábban lelünk, de a törzsanyag nagy, az árak pedig mérsékeltek.
Itt bukkantam rá kamaszkorom egyik legkedvesebb olvasmányára, Gottfried Keller műveinek négykötetes kiadására, melyet az Európa jelentetett meg 1963-ban, vagyis valósággal prehistorikus időkben. Akkor 117 Ft-ot kértek érte, ma megkaptam 280-ért – alacsony ár, különösen ha meggondoljuk, hogy manapság szinte megszerezhetetlen ez a négy, kecses, zöld borítójú egészvászon kötet.
Ilyenkor ősszel minden arra csábít, hogy Kellert búvárolja az ember, művészetének érett, búcsúzkodó színei, csendes, férfias rezignációja, bámulatos arányérzéke és formakultúrája, történeteinek szelíd derűje, lekerekített teljessége mind-mind arra ösztökélnek, hogy behúzódjunk egy lugasba vagy egy zöldvendéglőbe, és fellapozzuk novellái egyikét, vagy beágyazzuk magunkat lakásunk egyetlen bőrfoteljébe, hogy aztán sötétedésig elmerüljünk a Zöld Henrik szemelgetésébe. Vannak éjszakai olvasmányok meg nappaliak, Keller kétségkívül a délutániak közé tartozik: kibékítő érzés vele együtt lépni át az alkonyatba, félelem nélkül, szorongásoktól mentesen, eltelve önmagunk és embertársaink iránt valami félszeg bizalommal. Ám nem puhányoknak való, kissé széplelkűsködő „őszikék” ezek, nem Schumann beteges túláradása, de sokkal inkább a másik nagy kortárs, Brahms férfias pátosza lehetett zenei múzsájuk, ám mentesen bármiféle komor, tragikus retorikától. Vagy mintha a túlérzékeny Schubert írta volna Brahms öregkori intermezzóit? Ám elég – minden hasonlat hamis, egy zenei pedig különösképpen az. Annyi bizonyos, hogy kései művészet a Kelleré, de a férfias érettség epikája, nem késő ősszel, nyárutón hozta legpompásabb hajtásait.
Ilyenkor ősszel mégis Kellert olvasok – bár társtalanul valószínűleg. Az utóbbi években (évtizedekben?) nemigen láttam a magyar sajtóban leírva a nevét, Keller sokak szemében ásatag figurának látszik, ha látszik egyáltalán. Nekem kamaszkoromban még Lukács György ajánlotta, nem személyesen persze, de egyik tanulmányában, mely a Német realisták című kötetében jelent meg 1955-ben. Elavult könyv sok tekintetben – nem mernék vitába szállni ezzel a megállapítással. Szűkkeblű és sokszor dogmatikus, Lukács egyik leglaposabb korszakából származik. Mégis kijózanítóan hatott rám, a gőzös kamaszra, aki Beckettet, Kafkát és Ionescót fogadta házi bálványának: Keller megfelelő ellenméreg a szellem hisztériája számára. De mit ír a manapság Lukácsnál jóval – és némi okkal – divatosabb Walter Benjamin? „Keller a három-négy legnagyobb német prózaíró egyike” – igaz, rögtön hozzáteszi, hogy e megállapítás „komoly küzdelmekkel számolhat”. Kitetszik ebből, hogy Keller már a Benjamin-tanulmány megírása táján, halála után 37 évvel, vagyis 1927-ben sem tartozott a legnépszerűbb szerzők közé. És mégis: a posztmodern Peter Handke volt „az, aki a Zöld Henriket odasorolta élete legfontosabb regényei társaságába. Keller svájci volt, talán némi magyarázat ez ódivatú modernségére – van ebben az életműben valami letagadhatatlanul szigetszerű. Egyedül áll, meglehetősen társtalanul, ám nem árván, sok értelemben Goethe örökségét gyarapította, de a kortársi romantikától jószerivel érintetlenül, művészetének széles, mitikus medre nem regényfolyamokat, de novellaciklusokat hömpölyögtet. A hatalmas homlokzat municiózusan megformált, az apró részletek nagyszabású tablókban jelennek meg. Keller „Svájc Homérosza”, de hangsúlyozottan Svájcé, a gesztusok kisebbek, a hang nem oly öblös és parancsoló, mint a szomszédos Némethonban, bennük a magabízó polgár még nem bornírt, de világformáló öntudattal veszi birtokba környezetét. Intimitás és némi patriarchális íz, e kettő elegye alkotja epikájának sajátos, a romantikától és a modernségtől egyéként távoli világszemléletét. A már nem és a még nem szigete ez. Vagy Benjamin szebb szavaival: „A kéz, mely a söntésben oly mennydörgősen vágott oda, a legtörékenyebb dolgok súlyaiban sosem tévedett.” Annak az egyénnek (polgárnak) a tökéletes arányérzékéről van szó, aki még nem oldozódott el oly reménytelenül – gyakran démonikusan! – osztálya-családja-közössége hajszálgyökereitől. Mégsem idillikusan tragédiamentes a kelleri epika. A sorvezető morál, a közösség minden tagját kordában tartó gyökérrendszer lehet fullasztó háló is, a tolerancia, ha vadállati következetességgel képviselik, szálláscsinálója az etika parancsuralmának. Ama híres-neves polgári erények felidézhetik a végítélet erőit, ha elpárolgott belőlük a szív valamiféle költészete. Talán ezért nevezte Babits a világirodalom egyik legmélyebb elbeszélésének A három tisztes fésűslegényt? Mennyire jellemző Kellerre, hogy már a novella legeslegelején bejelenti „mondanivalóját”! Egy percig sem rejti véka alá, hogy példázatot is fogunk hallani: „A seldwylaiak bebizonyították, hogy egy haszontalan és könnyelmű emberekből álló város fönn tud úgy-ahogy maradni, az idő és az üzleti forgalom változásai közepette, a három fésűslegény ellenben bebizonyította, hogy három tisztes igaz ember nem tud sokáig egy födél alatt élni anélkül, hogy hajba ne kapnának.” Hallatlanul arányos és – mondjuk így, Keller szellemében – derék mondat, ám mielőtt jobban elmélyednénk benne, adózzunk főhajtással a négy kötet nagyszerű fordítógárdájának; nevük megemlítése több mint kötelező: Jánosy István, Lányi Viktor, Ottlik Géza, Schöpflin Aladár, Szabó Lőrinc, Thurzó Gábor, Urbán Eszter. Kitetszik ebből, hogy legkiválóbb íróink is részt vettek Keller életművének minél méltóbb tolmácsolásában. (Számomra Jánosy István és Thurzó Gábor teljesítménye tűnik a legtökéletesebbnek. És persze mindez azonnal egy mellékmegjegyzésre késztet: szinte megdöbbentő, hogy jelenkorunk legünnepeltebb prózaírói mennyire félvállról veszik a műfordítás kérdését. Kertész Imre, Márton László és Tandori Dezső nevét említhetjük kivételként; de hol maradnak a többiek?!)
És most vissza Kellerhez! A bohém, életes léhaság, a szilaj, földközeli erkölcstelenség mennyivel közelebb állt szívéhez, mint a vértelen, begubózó erkölcsösség, a gyomorbajos, a folyton hömpölygő, aggályoskodó moralitás! Az pedig, hogy az „idő és az üzleti forgalom változásait” együtt említi, bizonyítéka fölényes iróniájának: ebben a szemléletben az Idő nagy, mitologikus tagolódása és a Tőke szabályozó, törvényalkotó ereje egyként asszonyosan ingatag. Ez a bujkáló mosolyú tolerancia természetesen elvesztette már illúzióit. Ám csak nagy ritkán idézi fel a szatíra rémületes hangjait, hogy zenéjére borzongató vitustáncot ropjanak szereplői. Megint csak Keller kíméletlen tisztánlátásának (és persze öniróniájának) dicsérete, hogy éppen az irodalom, pontosabban a dilettáns literatúra ábrázolásakor engedi szabadjára a sebeket osztó gúnyolódás gyeplőjét. A csúffá tett szerelmeslevelek azt mutatja be, milyen emberpusztító lehet a művészet, ha reménytelenül ostoba és tehetségtelen módon művelik. Fékezhetetlen démon az irodalomé is, ha gyarló lélekben üti fel szállását. Störteler Viktor sikeres, megbízható kereskedő volt, ám egyszerre csak felismerte magában a „sőngejsztet”, hogy aztán Erdőzugi Kurt álnéven elárassza regényes zöngeményeivel a nem kevésbé széplelkű redakciókat. Sokan vannak az amatőrök, Keller ítélete szerint valóságos csorda ez, falkába tömörülésük oka kettős: önvédelem és agresszió. Megint a szép, pallérozott szándék és a vérzivataros következmények kettőssége: egy átlagos, polgárként, üzletemberként egyként tisztességes férfi, szívében a halhatatlanság csalképével kifordul önmagából, életpályája egyre szakadékosabb mederben hömpölyög, hogy végül elmerüljön a maga teremtette örvényben, belerántva házasságát, vagyonát, becsületét és a józan eszét ugyancsak. Mit állít Keller? Hogy a művészet soha nem lehet a polgár kenyere? Polgár és író Thomas Mann életművében később oly perdöntő, kibékíthetetlen konfliktusáról van szó? Hogy – durván szólva – minden suszter maradjon a kaptafánál? Hogy a művészet erői a kontár kezében mindenképpen nekiszabadulnak? Hogy csak a valóban kiválasztottaké lehet a halhatatlanság isteni adománya? Mintha az egész novella Keller önmarcangoló gondolkodásának végkövetkeztetése lenne, mintha önmaga derekas polgári irodalma ellen íródott volna. Ám a végkicsengés megint ironikusan megbékítő: Wilhelm, a szegény házitanító és Gritli, Störteler elvált felesége túlságosan is édeskés nászában a művészet által érintetlen polgár üli ünnepét. Mégis lehangoló ez a zárlat: ezek az emberek nem fognak írni, ám feltehetően olvasni sem.
Nekünk azonban, kései utódoknak sem okunk, sem kedvünk, hogy kövessük bornírt-ellenszenves példájukat. Olvassunk hát délutánonként továbbra is Kellert! Kivált ilyenkor ősszel.
- Kultúra [5]