A múlt század hetvenes éveiben Disraeli miniszterelnök arra a veszélyre hívta fel egyik beszédében a figyelmet, amely az angol alsóházban uralkodó hang színvonalának további süllyedésével járhat. „Ha egyszer megszűnnek gentlemaneket küldeni a parlamentbe, akkor ez a birodalom veszve lesz” – összegezte véleményét. Voltak, akik az „alsóház jellemének rosszabbra fordulását” a választói törvény 1832-ben történt kiterjesztésével magyarázták. Szerintük ugyanis ez tette lehetővé, hogy a Ház ne csupán földbirtokosokból, katonatisztekből és tengerészekből álljon (akik „születésüknél és neveltetésüknél fogva udvarias modorú gentlemanek voltak”), hanem „tömegesen tódultak be a Házba a dolgok új rendje alatt durvább anyagból gyúrt képviselőt kereskedőit, hírlapírók, ügyvédek, szóval nyers modorú, fegyelmezetlen és izgága beszédű emberek…”
Eltekintve attól, hogy – minden fenntartás ellenére – valójában milyen hatással is járt ezeknek az „izgága” képviselőknek a megjelenése az alsóházban, kialakult az a szokás, hogy ha egy képviselő vita közben megbotránkozást keltő kifejezést használt, akkor – a Ház beleegyezése után – az elnök utasíthatta az írnokot az inkriminált kifejezések írásba foglalására (lásd: MacDonagh Mihály: Az angol parlament szokásai, furcsaságai és humora. Bp. 1907, 211–213. pp.). A parlamenti udvariatlanság egyik büntetése tehát éppen ezeknek a nem parlamentáris kifejezéseknek, de még inkább az orátor nevének a jegyzőkönyvi megörökítése lett.
Ennek az angol közjogi-történeti esetnek a felidézése talán érdekes lehet azzal kapcsolatban, amit dr. Körösi Imre országgyűlési képviselő válaszolt a Kurírnak, a „Jövőre. Veled? Ugyanitt?” rovatban megfogalmazott egyik kérdésére (1993. december 9.). Amikor a beszélgetés során szóba került legnevezetesebb interpellációjának úgymond „emlékezetes elszólása”, a képviselő így emlékezett vissza a történtekre: „Nem neki (ti.: az interpellált Szabó Tamás privatizációs ügyekért felelős miniszternek) mondtam, hanem annak, aki mögöttem gyilkosozott, hogy »elmész te a …«. Nem mindenki hallotta ezt, halkan mondtam, még a parlamenti jegyzőkönyv sem tudta rögzíteni…”
Vegyük sorra a kérdő- és felkiáltójeleket. Elsősorban nem az a probléma, hogy Körösi mintegy megbocsátásra méltóbbnak tartja, hogy nem a minisztert („csupán” egy képviselőtársát), és nem is az általa használt kifejezéshez „illő” hangerővel (hanem: „halkan”!) tette meg javaslatát”. Természetesen ez önmagában véve is nagy baj, de az még inkább, hogy egy ilyen kínos szituáció után a leginkább érintett valójában még csak nem is vette a fáradságot arra, hogy utánanézzen: valójában hogyan is örökítette meg igazán nem mindennapi szereplését az ülés jegyzőkönyve. Legalább azért, mivel a Házszabály ilyen esetben lehetőséget biztosít arra is, hogy az érintett képviselő kezdeményezhesse a jegyzőkönyvbe felvett felszólalása téves szövegének a kiigazítását.
De hogyan is dokumentálja valójában a történteket az „Országgyűlési Napló”, amely az ülések jegyzőkönyveinek „teljes és szöveghű” anyagát tartalmazni hivatott?
A szóban forgó „felszólításnak” az időpontja szinte másodpercre pontosan tudható: 1993. április 27-én, kedden és – a nevezetes szavak fölötti huszadik sor bejegyzése szerint – 15.20-kor hangzott el.
Egyáltalán nem öncélúan, a sztori kedvéért érdemes megismerni a teljes szövegkörnyezetet, inkább azért, mivel ez a néhány sor önmagában is hűen illusztrálja, hogyan válhatnak lépésről lépésre egyre irányíthatatlanabbá az indulatok. Az ominózus bekezdés szó szerint így hangzik:
„Itt arról van szó, hogy a mezőgazdaság privatizációja teljesen átgondolatlan, és ennek a személyi felelősségét le kell vonni. (Közbekiáltások az ellenzék padsoraiban: így van.) Ettől függetlenül azt mondom – ha már ilyen cinikus hangnemben próbálkozunk egymással és a kampánnyal –, megkérem miniszter urat, hogy az istenért ne mondjon le erről a tárcáról, s ne nyújtsa be lemondási kérelmét, mert hatalmas sikert aratott ez idáig minden területen, és félő, ha teljes lendülettel átveszi a kampányfőnökséget… (Hangos derültség és taps az ellenzék padsoraiban.), akkor pártom esetleg katasztrofális vereséget szenved. Köszönöm, nem fogadom el a választ. (Zaj, közbeszólások. Egy hang: Menj a picsába… Taps az ellenzéki padsorokban.)”
A lényeg tehát ennyi. Ha most számba vesszük a privatizáció (és nem utolsósorban Szabó Tamás miniszter személye) körül egyébként is állandósult vitákat, az interpellációk óramű pontossággal felizzó légkörét, Körösi Imre meg-megújuló harcát a mezőgazdaságban uralkodó „koncepciótlanság” felszámolásáért, és hozzátesszük mindehhez saját pártbeli pozíciójának akkor már véglegesnek tűnő megrendülését (a jegyzőkönyv azt is rögzítette, hogy Körösi Imre interpellációja közben „megköszönte” – az akkor még hozzá hasonlóan MDF-es képviselőtársának – Sándorfi Györgynek, hogy az interpellációjának elmondása közben őt „leszemétalakozta”), tehát mindezekre figyelemmel joggal állapíthatnánk meg, hogy ilyen légkörben egy konfliktus kimenetele teljesen kiszámíthatatlanná válhat. Hát most éppen így sikerült…
Egyébként valószínű, hogy a gyorsíróknak vagy esetleg a szerkesztőknek is gondot okozhatott a „p…ba” szó dokumentálásának a mikéntisége: egyáltalán, elkerülhetetlen-e egy ilyen „nem parlamentáris” kifejezés észrevétele, s ha igen, akkor kötelességük-e ennek a feltüntetése (ha csak zárójelben is) a jegyzőkönyvben, és vajon egészében, betűhűen vagy csupán kipontozva kell megörökíteniük… Az áthidaló megoldást végül az jelentette, hogy az egyébként nyomdafestéket nem tűrő szót teljes egészében kiírták, mellette egy csillaggal utalva a lap alján szereplő megjegyzésre: „Boros László jegyző hitelesítése szerint.”
Ha tehát Körösi Imre valóban megismerkedett volna a jegyzőkönyv ezen részével, akkor nemcsak azt vehette volna észre, hogy – állításával ellentétben – a jegyzőkönyv igenis rögzítette minden szavát, de rájöhetett volna arra is, hogy (tapintatból?) senkinek a nevéhez nem (így az övééhez sem) kapcsolták az elhangzott durvaságot. Végül is a képviselői nyilatkozat és az Országgyűlési Napló együttesen így tette kerekké ezt a – remélhetően – csupán kuriozitásként fennmaradó történetet.
Az viszont már egy egészen más irányt szabna az eseményeknek, ha esetleg nem a közelgő választási kampányra hivatkozva kezdeményezné a koalíció a parlamenti ülések televíziós közvetítéseinek beszüntetését, hanem mert óvni kívánnák a serdületlen magyar ifjak (és vének) füleit az ott elhangzó trágárságoktól.
- Belföld [6]