[1]
Amíg nem izmosodik meg a modern konzervativizmus, amely képes a demokratikus konszenzust szétfeszítő szélsőjobboldali eszméket domesztikálni, kanalizálni vagy – ha kell – elszigetelni, addig a demokrácia sebezhető marad Magyarországon. Éppen ezért csak sok sikert lehet kívánni azoknak, akik ilyen-olyan okokból – mert eleve ilyen volt a hajlandóságuk, mert személyes vagy „törzsi” ellenszenvvel viseltetnek a liberalizmus vagy a szocializmus hordozói iránt, vagy abból a pragmatikus megfontolásból, hogy a konzervatív vadászmezőkön kisebb a nyüzsgés – a magyar konzervatív ideológia megteremtésére vállalkoznak.
A konzervativizmus magyarországi fejletlenségéért, mint annyi mindenért, a kommunizmus négy évtizede felelős – írta Schöpflin György mintegy három évvel ezelőtt a Magyar Nemzetben. Mivel a kommunista uralom alatt teljesen céltalan volt a konzervativizmus modernizációjáról gondolkodni, a rendszerváltáskor hiány volt konzervatív eszmékben, a konzervatívok azt sem igen tudták, hogy miként definiálják a konzervativizmust, még kevésbé volt programjuk a rendszerváltásra. Javult-e azóta a helyzet, és mennyit?
A tudományos konferenciákat arra találták ki, hogy ilyesfajta kérdésekre adjanak különböző, egymással is feleselő válaszokat. Ezért aztán legalábbis e sorok írójának nagy várakozása előzte meg azt a „Magyar Konzervativizmus – Hagyomány és Jelenkor” című konferenciát, amelyet november 26-án és 27-én a Batthyány Lajos és a Barankovics István Alapítvány rendezésében a Budapesti Közgazdasági Egyetemen tartottak meg. Sajnos azonban már a programtervezetből kiderült, hogy nem tudományos konferencia lesz a Közgazdasági Egyetemen. Félreértés ne essék: nem a résztvevők tudósi mivoltát vonom kétségbe. Túlnyomó többségük (ha figyelmen kívül hagyjuk azt a pódiumbeszélgetést, amelyre a konzervatív újságírás – fogalmazzunk így – színe-java volt hivatalos) egyetemi ember és tudományos kutató volt. Csakhogy a tudomány univerzalisztikus tevékenység, amiből egyebek mellett az is szükségszerűen következik, hogy a tudományosság egy fontos kritériumának nem tesz eleget az az összejövetel, amelyen egy-két kivételtől eltekintve csak – a német rendőri hírek szóhasználatát kölcsönvéve – einschlägig bekannte („vonatkozólag” ismert) személyek jutnak szóhoz: a kormányzó koalíció és mindenekelőtt a legnagyobb kormánypárt intellektuális cheerleaderei. (Mint kivételt feltétlenül meg kell említeni Molnár Gusztávot, aki a szekértáborok között egyre kétségbeesettebben bolyongva hajtogatja a maga sok tekintetben nagyon is figyelemre méltó igazát.)
A rendezvény zártkörű jellege részben természetesen a magyar szellemi élet megosztottságának tünete volt, amit nem lehet kizárólagosan a konferencia szervezőinek és résztvevőinek nyakába varrni. De nem lehetett nem észrevenni, hogy sokuk szeretni is megtanulta ezt a zártkörűséget, a saját szellemi kiválóság bizonyítékának tekintett exkluzivitást – és a vele járó istálló meleget. Úgy tűnt, hogy saját szekértáborukat egyszerűen kinevezték előkelő klubnak, amelyhez kitüntetés tartozni, és amelynek megmaradása fölött féltékenyen őrködni kell, hiszen egyébként a különleges anyagból gyúrt szellemi arisztokrácia az értelmiségi plebs közé keveredhetne. Noha minden társadalomban mindig többségben vannak a konzervatív polgárok – magyarázta például Oláh Zsigmond szociológus –, a konzervativizmus szellemi értelemben véve arisztokratikus irányzat, hiszen az értelmiség többsége – a sok kis hülye, tette hozzá a mimika, a body language és a hanghordozás – nem konzervatív. Szép kevesen – parafrazálhatta volna Csurkát.
De a konzervativizmus nemcsak elitfelekezet, hanem – ahogy megtudtam – sok más tekintetben is minden, ami szemszájnak ingere. Természetesen centrista irányzat, benne mondhatni az arisztotelészi közép lépett a politika színpadára, egyaránt elkerüli a szocializmus kollektivista és a liberalizmus individualista kicsapongásait. A közönség soraiból pedig még az is elhangzott, hogy fölösleges annyit filozofálni a konzervativizmus mibenlétéről, elegendő annyit mondani, hogy azonos a tisztességességgel.
Mivel az előadók mégsem elégedtek meg ennyivel, kiderülhetett, hogy a különböző előadók nemcsak különböző dolgokról beszéltek (a konferencia tematikai sokszínűsége okán), hanem gyakran mást is mondtak. Andorka Rudolf, a Közgazdasági Egyetem rektora, konzervatív-kereszténydemokrata találmánynak minősítette a szociális piacgazdaságot, ami szerinte arany középutat jelent a liberális vadkapitalizmus és a kommunizmus között. A Szociológiai Intézetben dolgozó Molnár Attila viszont úgy véli, hogy a modern konzervativizmus szemben áll a modern államfejlődéssel, így a jóléti állammal (ami ugyebár a szociális piacgazdaság politikai kifejeződése), mivel ez az „individualizálást” segíti elő. Tőkéczki László egyetemi docens a „liberális konzervativizmus” fogalmának segítségével (definíció: „konzervatív korszerűsítési irányzat a liberalizmus felhasználásával”) bravúrosan maga alá gyűrte az egész XIX. századi magyar liberális hagyományt. Szerinte 1867-től 1938-ig ez az ideológiai alakzat határozta meg a magyar politikát, tehát a horthyzmust – amit helyesebb bethlenizmusnak hívni – nyugodtan besorolhatjuk haladó hagyományaink közé. Maróth Miklós, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem dékánja viszont nem olyan embernek mutatkozott, aki Tőkéczkihez hasonlóan örömét lelné a szinkretizmusban, a különböző szellemi irányzatok összeházasításában. Nagyívű előadásában a liberalizmus és a konzervativizmus gyökereit Platónra, illetve Arisztotelészre vezette vissza, Platónt és a Platónnál kapcsolatba hozható társadalmiszerződés-elméleteket téve felelőssé az európai eszmetörténetben észlelhető kisebb-nagyobb eltévelyedésekért, úgymint a liberalizmusért, a szocializmusért és a keleti kereszténységért.
– Természetesen nem lehet mindenkit egy kalap alá venni, de tény, hogy e konzervatív konferencia alaphangulata rendkívül antikonzervatív, mondhatni forradalmi volt. Pár évvel ezelőtt még létezett egy Insurgent Sociologist (Felkelő Szociológus) című amerikai folyóirat, amelyet olyan szociológusok írtak és szerkesztettek, akik az elmélet és a gyakorlat egysége jegyében az „antiimperialista” felkeléseket kutatták, és egyúttal maguk is bevallottan ilyesmire készültek. E sorok írója utoljára e folyóirat lapjain találkozott azzal a képromboló elszántsággal és a korszellemnek azzal a zsigeri elutasításával, amit most konzervatív magyar értelmiségiek mutattak fel. Semmi sem úgy volt, ahogy eddig tudtátok (hazudtak nektek), és semmi sem jó úgy a világban, ahogy van (kivéve talán az MDF országlását) – hangzott a konzervatív üzenet. De konzervatív tudósoknak akkor sem kellene az üresfejűek hagyományos szkepticizmusával viszonyulni, ritkán kétségbe vont ténymegállapításokhoz, ha az átkosban valóban sokat hazudtak és hamisítottak, és ha ez vélhetőleg nem maradt hatástalan a magyar szellemi életre.
Lehet, hogy a konferencián megjelent konzervatívok luciferi dühe merőben harci düh volt. Lehet, hogy egy párt vagy egy koalíció PR-osztagaként gyűltek össze, hogy verbális sorozatokat eresszenek az ellentáborba. Emellett szól, hogy több előadó is bírálta a „nemzeti radikalizmust” – Maróth professzor egyenesen a „nemzeti fundamentalizmus” veszélyeire hívta fel a figyelmet. A bírálatok bizonnyal őszinték voltak, de – minő véletlen – a pártvonallal is egybeestek. Mégpedig naprakészen: ugyan el kell válnia annak, aminek el kell válnia, de egy későbbi koalíció nem kizárt – hangzott a szentencia.
Ez lenne a konferencián elhangzottak valamelyes optimizmusra okot adó értelmezése. Mert ha pártkatonákként voltak jelen a konzervatív urak, akkor egyszer majd csak leszerelnek, például az elvesztett választások után, és elkezdenek gondolkodni a miérten és a hogyan továbbon.
A pesszimista értelmezés pedig az, hogy az elmúlt három évben nem sokat haladt előre a konzervativizmus modernizálásának ügye. Sajnos ez sem kizárt. Helyeslő mormogás fogadta például azt a téves és árulkodó állítást tartalmazó szónoki kérdést: Csatlakozhatunk-e Európához az ő levetett liberális ruhájukban? Túl sok jele volt annak, hogy az egybegyűltek tekintélyes részének nem egynémely pártok ideológiájával van baja, hanem a liberális demokráciával, az elmúlt két-háromszáz év európai fejlődésével. Az a konzervativizmus, amely a „premodern” jelzőt „örök emberi”-re magyarítja, nem modern, hanem neandervölgyi konzervativizmus. Akkor pedig…
Próbáljuk inkább elhinni, hogy mindenről a Kulturkampf tehet.
- Esszé [6]