írja gyönyörű Karácsonyi elégiájában Karinthy Frigyes a kezdetek boldog várakozásáról, amit az út kezdetén, az élet kezdetén vagy egy század kezdetén érezhet csak az ember. Mert hiába a karácsonyfával ékes év vége, az akkor érkező meglepetéseket már nem tudjuk olyan lázas örömmel fogadni.
Próbáljuk, igyekszünk elhitetni magunkkal, hogy mi már modern, felvilágosult emberek vagyunk, valójában ősi félelmek dolgoznak bennünk. Rettegünk attól, hogy a vég szörnyű lesz, és félelmeink foglyaként magunk idézzük elő a szörnyűséget. Mint Majakovszkij, aki arra várt, hogy harminchét évesen úgy hal majd meg, mint Puskin, és mert a halál nem jött, ő sietett elébe egy pisztolygolyóval. Vagy mint az az amerikai szekta, amelyik a világvégét várta, és mert nem érkezett el, magukra gyújtották a házat, így rendezve meg a világvégét. Vagy amikor azt láttuk a tévében, hogy Moszkvában, a Kreml téren várta egy másik szekta az ítélet napját, és ebbéli hitükhöz az életük árán is ragaszkodva, jó néhányan meghaltak a rendőrökkel való összecsapásban.
A szociológusok „önigazoló hírnek” hívják azt, amikor magunk hívjuk elő a meglepetést, magunk igazoljuk a várakozásainkat. A tőzsde csődöt mondhat, ha csődről beszélnek – miért ne jöhetne el a világvége, hogy ha folytonosan várják?
A vég jegyében élünk: nemcsak az év vége, de az évszázad és az évezred vége is közel. Az emberiség megtanult évtizedekben, évszázadokban és évezredekben gondolkodni (és mily meglepő! az évtizedek, évszázadok, évezredek ennek megfelelően is viselkednek) – szép kis botrány volna, ha most fölborulna az egész, s valamiféle óriási „önigazoló hír” örvénye szippantaná be a világot. Vagy ha nem is a világot, de akár csak Közép-Európát. Mert voltaképp néhány száz kilométerre tőlünk ez már megkezdődött.
Nem tudom, mit is felelhetnék a kérdésükre. Áltassuk magunkat hamis optimizmussal? Vagy realista pesszimizmussal segítsük a rossz erőit, hogy minél gyorsabban mozgásba lendüljön a gépezet? Egyik se ér szart se.
Az egyetlen, amit az ember tehet, hogy ragaszkodik az elveihez. Hogy nem vár meglepetésre – hanem önmagát lepi meg. Például azzal, hogy nem veszi ki a részét azokból a meglepetésekből, amelyeket ez az ezredvég rendez nekünk. Hogy ez hogy sikerülhet? Hát ez az a karácsonyi meglepetés, amit e hitekben oly gazdag kor minden hitetlen gyermekének magának kell elkészítenie.
U. i.: S még néhány sor arról a karácsonyi meglepetésről, amit nekem szerzett a körkérdésük. Varázslatos dolgot fedeztem fel, nevezetesen, hogy a magyar „karácsony” a régi szlovák „kracún” szóból ered. A mai szlovák nyelvben inkább a „vianoce” kifejezést használják már, amely a német „Weinachten” szóból alakult. Nem arra intenek-e bennünket a nyelvek – éppen a karácsony szava –, hogy karácsony idején mégiscsak együtt gondolkodhatnánk a békés kelet-európai közeledésen?
(Fordította: Gyurovszky S. László)
- Költői kérdés [6]