A baloldal világméretű előretörése Washingtontól és Ottawától Athénig és Varsóig, Rómától Potsdamig a legkülönbözőbb tényezőknek köszönhető, de annyi bizonyos, hogy a hetvenes–nyolcvanas évek újkonzervatív (hazai szóhasználattal liberális-konzervatív: e sorok írójának politikai álláspontja) forradalma véget ért. Ennek a forradalomnak a tetőpontja a kelet-európai rendszerváltás volt; de már a rendszerváltás félig öntudatlan „uralkodó eszméinek” futó szemrevételezése is mutatja, hogy a szocialista alapgondolatok részaránya (jellegzetesen baloldali retorika nélkül is) döntő volt bennük.
Nem is kell új Tocqueville-re várnunk ahhoz, hogy megállapítsuk: a kelet-európai új demokráciák nemcsak jogi értelemben mutatnak folytonosságot a korábbi rendszerrel, hanem politikai észjárásuk és elfogultságaik szerint is – éppen a legfontosabb témákat: az államot és a tulajdont illetően. A kelet-európai közvélemény mindenütt szociálisan is tevékeny, beavatkozó államot vár el; a magántulajdontól, a „piaci anarchiától”, a modern individualizmustól idegenkedik. Mellesleg Nyugaton is fölújult a szabadelvű demokrácia másfélszáz éves erkölcsi válsága még azon a területen is, ahol igen sokáig konszenzus volt észlelhető: az emberi jogok területén. A fenyegető európai migrációs katasztrófa olyan politikai magatartásokat elevenített föl, amelyekről mindenki azt hitte, már elföldelték őket Adolf Hitlerrel. A nyugati idegengyűlöletre az új orosz fasizmus felel meg, a kelet-európai etnokulturális nacionalizmus lobja.
A parázsló, üszkös háttér előtt tovább folyik az egyenlőséghitű demokratizmus (amelynek a szélső formája a szocializmus, a szociáldemokrácia) és a spontaneitásra és az egyéniségre esküvő szabadelvűség (amelynek a szélső formája a modern nyugatos konzervativizmus) immár ősinek tetsző küzdelme. Én ebben az eszmei csatában köztudomásúlag nem vagyok semleges nem hiszem, hogy szocializmus és liberalizmus összebékíthető, habár az európai liberalizmusnak, radikalizmusnak és szociáldemokráciának már többször össze kellett fognia a kétoldali totalitárius veszedelemmel szemben, félretennie az ellentéteket a demokratikus minimum érdekében.
Félretenni az ellentéteket – erre még nálunk is szükség lehet. De félretenni nem annyi, mint elhallgatni. Ám kétségkívül véget kell vetni annak az állapotnak, hogy az ellentétek lényegét csak a liberálisok fogalmazzák meg újra meg újra. A szocialisták szinte kizárólag taktikai ellenérvekkel, illetve durcáskodással válaszolnak – most, hogy informális pozícióik erősödnek, és választási sikerre van kilátásuk, színt kell vallaniuk. Én nem várom el tőlük, hogy mást adjanak, csak mi lényegük.
Ám mint szocialistáknak kellene válaszolniuk néhány kérdésre. Biztos vagyok benne, hogy fölteszik őket maguknak. A Komintern megalakulásának épp a fordítottja játszódott le 1989-ben: az első világháború után a szociáldemokrata pártok hasadtak szocialista és kommunista részekre, ezúttal viszont a kommunista párt vált ketté. Nagyobbik fele ma szocialistának vagy szociáldemokratának tartja magát, reformer, a vegyes gazdaság és a pluralizmus, az alkotmányosság és a gondolatszabadság híve. A kommunista párt mindennek kemény kritikusa és nyílt politikai ellenfele volt: a Magyar Szocialista Munkáspártot 1956-ban és a hetvenes években elhagyták azok a baloldaliak, akiknek e tárgyban különvéleményük volt; a kommunista önbírálat és töredelmes számvetés évadja is régen véget ért, amikor Kádár János pártja kettévált, és kissé modernizálva megkezdte nem túl tetszetős utóvédharcát az új demokrácia erői, elsősorban a liberálisok ellen.
A szocialisták és a múlt
A szocialistáknak nehezükre esik lelkiismeretesen és alaposan szembenézni a sztálinista majd hruscsovista múlttal, abból az egyszerű okból, hogy ez a múlt az egyik legfőbb politikai ütőkártyájuk.
Hogyan lehetséges ez?
Le kell tennünk a hidegháborús romantikusoknak arról a tetszetős elméletéről; hogy a létező szocialista rendszert kizárólag a fegyveres erőszak tartotta hatalmon. A nép természetesen gyűlölte a csekát és az ávót, de ez a gyűlölet – tanú rá 1956 és 1968 – nem mindenkinél érintette a szocialista alapmeggyőződést. Annyi mindenesetre biztos, hogy a terror és a szegénység önmagában nem legitimálhatott önműködően egy olyan liberális kapitalizmust, amelyet a kelet-európai népek saját tapasztalatukból sohasem ismerhettek. A harmadik úttal való liberális szakítás 1988–89-ben nem volt magától értetődő, és ma már számos eleme csak forradalmi szuvenír. (Sajnos – mondaná bennem a doktriner, ha volna.) A többi tényező, azaz a nacionalisták és a reformkommunisták evvel meg sem próbálkoztak.
Alighanem bele kell törődnünk, hogy a létező szocializmusnak volt talaja Kelet-Európában, s noha nem tudhatjuk, mi történt volna, ha a szovjet csapatok nincsenek itt, az 1945–47-ben és 1956-ban föllépett erők politikai eszméit ismerjük. Az akkori jobb- és baloldalnak (a kisgazdáktól a kommunistákig) voltak közös gondolatai: először is valamennyien visszafordíthatatlannak tartották a latifundiumos, hitbizományos úri Magyarország szétrombolódását. Valamennyien növelni (illetve megteremteni) óhajtották az életkörülmények, az esélyek, a méltóság és a kulturális részvétel egyenlőségét. Valamennyien irtózattal utasították el a nácizmust. Valamennyien növelni kívánták (illetve ’56-ban megtartani) az állam gazdasági beavatkozását. Valamennyien alapvető tartalmi célnak tekintették az új népi elitek kialakítását, a függőleges társadalmi mobilitás mesterséges fölgyorsítását. Valamennyien óhajtották a kelet-európai népek kiengesztelődését, a kisebbségek elnyomásának megszüntetését.
Még több dologban persze nem volt egyetértés: a jogállamiság, az alkotmányosság, a többpártrendszer, a törvényesség, a hatósági erőszak – azaz röviden: a szabadság és a demokrácia – tekintetében, és ami talán mindennél fontosabb: a Szovjetunió szerepének megítélésében. De 1956-ban még ezek az ellentétek is enyhültek a forradalmi napokban, tekintve, hogy még a kommunisták is (néhány árulótól eltekintve) a nemzeti függetlenség álláspontjára helyezkedtek. Lehetséges volt tehát megvetni a kommunista Politikai Bizottság napi politikáját és engedelmes dalnokainak bikkfanyelvű frázisait, és ugyanakkor hallgatólagosan megtartani a tágan értelmezett szocialista hitelveket, amelyeket nem bolygatott semmiféle komoly kihívás. Voltak a demokrácia felé hajló engedetlen szocialisták is, akik komolyan veendő politikai okokból összetűztek a pártvezetőséggel, de egészen a nyolcvanas évekig képtelenségnek érezték volna, hogy összefogjanak pl. az amerikai jobboldallal. Nem pusztán a fogyasztási színvonal emelkedése, a közérzetjavító intézkedések hatása és a többi tette stabillá a Kádár-rendszert. A politikai elnyomás iránti viszolygás ellenére az alapelvekben elég nagy egyetértés volt, és az alapelvek egy része – különösen a vertikális mobilitás tekintetében, bár az is megtorpant – gyümölcsözött is. A már a hetvenes években növekvő egyenlőtlenségnek sem csak hivatalos kritikája volt. A reformkommunista (bár mindig szociáldemokrata irányban elhajló) Ferge Zsuzsa és a liberális ellenzéki Kemény István küzdelme az új szegénység, a leszakadás, a cigányság nyomora ügyében tanúsított hivatalos képmutatással ugyan nem találkozott a gebinesek és más újgazdagok elleni ultrabaloldali szektás-dogmatikus támadásokkal meg az új mechanizmus elleni apparatcsik és narodnyik ellenszenvvel, de mindezek nyilvánvalónak tekintették, hogy az egyenlőtlenség rossz. (Ez nem nyilvánvaló, kedves baloldali olvasóm.)
A szocialisták ma ennek a konszenzusnak a vágyát – az elveszett szociális biztonság emléke után legfontosabbat – használják föl, nagyrészt ösztönösen, a hatalom felé való, ezúttal demokratikus menetelésükben. Ám láthatólag elfeledkeznek arról, hogy a konszenzus nem volt teljes. A szocialista kátét elfogadó társadalom ugyanakkor utálta a bürokratikus basáskodást, a spicliuralmat, a bizantinus csinovnyikok lakájtempóit, a szolgalelkű pártsajtót, a népies frázisok mögül föltünedező kancsukát, az erőltetett szovjetbarátságot – bár beletörődött az úttörőtáborok, a SZOT-üdülők és KISZ-nyaralások kisszerűségébe, idiotikus derűjébe és mesterkélt rituáléiba. Ám a szocialisták mai vezető káderei nemcsak a szocializmus konszenzusos, hanem konfliktusos oldalán is ott voltak. A magyar baloldal bolsevizmusba tévedt képviselői az 1953–56-i tisztító vihar idején számot vetettek eltévelyedésükkel, és az olyan megtértek, mint Déry, későbbi békekötése Kádárakkal nem volt más, mint üzlet: morálisan igen, de eszmetörténetileg nem számít. A szocialisták mai káderei az összes kisebb-nagyobb tisztító viharokat lekésték. Vannak demokratikus baloldaliak Magyarországon, akik tíz éve is azok voltak, de ők nem a Magyar Szocialista Pártban, hanem az SZDSZ szociálliberális baloldalán találhatók. A mai magyar baloldal leginspirálóbb alakjai szerintem Solt Ottilia és Eörsi István, de ők nem nagyon rajonganak a szocialistákért, keveslik emezek evangéliumi buzgalmát a szegények érdekében – és ha jól tudom, a szakszervezeti apparátusokért sincsenek oda.
A szocialisták azért úszhattak meg eddig az elodázott leszámolást a kommunista pártállam emlékével, mert a demokrácia jogi alapjait elfogadták, senki nem tételezi föl róluk, hogy ismét be akarnák vezetni a proletárdiktatúrát, ráadásul a kormánypártok ügyetlen szocialistaellenes propagandája ellenszenvet és dacot váltott ki. De ezek mellékes dolgok. A magyar szocialistáknak nem a választók kedvéért és nem a mi antikommunista érzékenységünk kedvéért kellene számot vetniük múltjukkal, hanem – mintegy – a lelki üdvösségük végett. Ha csakugyan valamit komolyan vesznek a szocializmusból, akkor nem lehetnek pusztán a háttérbe szorult átmentős gazdasági-vállalati vezetői, apparátusbeli és kliensi érdekcsoportok, illetve a szintén átmentett szakszervezeti boncok lobbystái, akik lényegében az MDF klientúrapolitikáját szeretnék folytatni más eszközökkel és főleg más személyekkel. (Ezeket nevezte Csurka István találóan, de magyartalanul a „transzvesztita nómenklatúra-burzsoáziának”.) A korrupciós-protekciós-tőke-emelős-hitelkonszolidált cimbora-, bratyi- és brancspolitika, amelyben a haverok nem mehetnek csődbe, csak azok, akik nem voltak elég szerencsések megjelenhetni a megfelelő vadászatokon és pinceszereken, a rothadó magyar Későszocializmus teremtménye mind kezdeti spontán-privatizációs, mind érett (mára túlérett) MDF-es vad- és álkapitalista stádiumaiban. A dolognak még lehet is némi gazdasági haszna; de nem facsarja a kliensi-korporatív vegykonyha bűze a szocialista orrokat? A szocialisták vezető káderei ma dühösek egykori kreatúráikra, akik az MDF–MTV-ben gyalázzák őket nagy szorgalommal, de mit fognak majd kezdeni a visszatántorodókkal, ha a mai vörösbarnából majd visszapirosodnak? S ezek a részletkérdések elvezetnek bennünket egy fontosabbhoz; melyek a magyar szocialisták politikai elvei?
Erre nem lehet néhány foglalkoztatáspolitikai ötlettel felelni, még ha jó ötletet is (nem jók).
Mi a véleményük a szocialistáknak a forradalomról? Mi a véleményük arról az átmeneti szakaszról, amelyet idősebbjeik proletárdiktatúra néven vezettek be? Mi a véleményük egykori rendszerük teljesítményeiről és hibáiról? Mi a véleményük a kommunisták egykori mensevik, szociáldemokrata, független marxista, trockista, anarchista, liberális szocialista, radikális-(tehát baloldali) bírálatairól? Mi a viszonyuk Leninhez? Mit gondolnak a reformok történetéről? Mit gondolnak az új baloldalról és a kommunistákhoz való egykori viszonyáról? Mit gondolnak ’68-ról? Mit gondolnak pártjuk antikapitalizmusáról? Miért tartottak ki az utolsó pillanatig a diktatúra mellett? Vagy ellenkezőleg: nem tartják-e árulásnak az MSZMP fölbomlasztását, ahogyan a Munkáspárt (a mai magyar kommunista párt) ítéli meg a történteket? Mi a véleményük Kádárról? Mi a véleményük Kádár egykori ultrabaloldali pártellenzékéről, amely – bár alaposan elbántak képviselőivel – ma groteszk módon egyedül védi Kádár emlékét?* Mi a véleményük arról, hogy a béketáborban egyedül csak Kádár nyomta el a nacionalizmust, mialatt az antiszemitizmus a Szovjetunió hivatalos politikája volt ötven évig (s ez a magyar andropovistáknál is tapasztalható)? Mi a véleményük a kommunista modernizációról és az általa létrehozott (enyhén szólva) sajátos civilizációról? Mi az érzelmi viszonyuk ma a maradék vonalas kommunistákhoz?
Minderről őszintén és komolyan beszélniük kellene. Nem azért, hogy ízléstelen bűnbánatorgiákat üljenek, vagy azért, hogy elnyerjék a magamfajta kommunistaellenes liberálisok tetszését. A légkör tisztasága követeli ezt. Nem hisztérikus vádra és önvádra, nem is ellenvádakra van szükség, hanem tisztességes beszédre. S ezt a szocialistákon kívül nem végezheti el más. Elmélettörténetileg nézve ez a csönd azért is groteszk, mert a kommunista rezsim első komoly bírálatai marxistáktól – mensevikektől és trockistáktól, továbbá az úgynevezett tanácskommunistáktól – származtak: van baloldali nyelv- és fogalomkészlet a bolsevizmus kritikai megértésére (Nyugaton ma is: gondoljunk Castoriadis hatalmas életművére). Persze ezeket a bírálókat a kommunisták, ha tehették, többnyire meggyilkoltatták, ami lelki gátja lehet mai szocialista értékesítésüknek. (A méltányosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a független marxistákat, szociáldemokratákat, szocialistákat, leninista és trockista kommunistákat tömörítő BAL-hoz közel álló Eszmélet folyóirat és köre próbálkozik evvel az elemzéssel a Wallerstein/Gunder Frank/Amin iskola nyomán, bár az alkalmazás eredményei elég soványak. De az Eszmélet legalább iparkodik.)
És hátramaradt a várható fő kérdés: mi a mai szocialisták viszonya a marxi hagyatékhoz? Erre Horn Gyuláék azt szokták felelni, hogy ők nem foglalkoznak világnézeti kérdésekkel, noha ez a válasz a karonülő csecsemőt sem tudná megtéveszteni. A helyzet valószínűleg az, hogy nem akarnak erről beszélni – mert maguk sem tudják a választ. Bad Godesberg (ahol egykor a német szociáldemokraták szakítottak a marxizmussal, és pragmatikus népbarát középpártként határozták meg magukat, majd Helmut Schmidt egykori kancellár a liberális-racionalista Sir Karl Poppert adoptálta mint a párt guruját) jelszónak alkalmas lehet – s én nem nézem le a korteskedést –, de magyarázatnak üres. A szocialisták nagyjából azt állítják, ők haladnak a korral, a marxizmus most nincs divatban, majd meglátják. Ez a szöveg csöppet sem megnyugtató.
A szocialisták és a szocializmus
Idézzünk egy szocialistát, aki Marx ellenfele volt. Aufruf zum Sozialismus című könyvében (1911) így ír Gustav Landauer: „A szocializmus megtérés; a szocializmus újrakezdés; a szocializmus újraegyesülés a természettel, újbóli megtöltekezés a szellemmel, a kapcsolat visszaszerzése. Nincs más út a szocializmushoz, csak ez: ha megtanuljuk, miért dolgozunk, és begyakoroljuk. Nem Istenért és nem az ördögért dolgozunk, akikkel az emberek összetévesztik magukat, hanem szükségleteink miatt. A munka és a fölhasználás közötti kapcsolat helyreállítása: ez a szocializmus. Isten annyira vérengzővé és mindenhatóvá lett mára, hogy nem lehet megszüntetni holmi tárgyi átalakítással, a cseregazdaság reformjával. A szocialisták ismét közösségekben akarnak tehát egyesülni, s a közösségekben kell előállítani mindezt, amire a közösség tagjainak szükségük van. – Nem várhatunk az emberiségre; nem várhatunk, ameddig az emberiség közös gazdaságban, igazságos cseregazdaságban forr össze, ha egyéni önmagunkban nem leltük meg és alkottuk újjá az emberséget. – Az individuumban kezdődik minden; az individuumtól függ minden. Összehasonlítva mindavval, ami manapság körülvesz és körülcövekel bennünket, a szocializmus a legiszonyatosabb föladat, amelyet emberek valaha magukra szabtak; az erőszak és az okosság külsődleges módszereivel nem változtatható valósággá.” Landauert az 1919-i bajor tanácsköztársaság leverésekor gyilkolták meg a fehér különítményesek, s ők tették közzé lapjukban azt a levelet, amelyet a müncheni akcióbizottság forradalmi marxistáinak írt volt: „A megvalósuló szocializmus megeleveníti, méghozzá azonnal az összes teremtő erőket; fájdalom, az önök gazdasági és szellemi művében azt kell látnom, hogy önök ehhez nem is konyítanak. (…) Távol áll tőlem, hogy a védelem nehéz munkáját, amelyet a müncheni proletariátus önökre bízott, akár a legcsekélyebb mértékben is zavarjam. De a legfájdalmasabban föl kell panaszolnom, hogy amit itt védenek, a legkevésbé sem az én életmunkám része, amely a melegség és a lendület, a kultúra és az újjászületés munkája volt.”
A szocializmus mint a modernség elleni modern lázadás, a modernség diszharmonikus, tragikus történetének része. Noha Landauer mindig Proudhon, Kropotkin és Reclus anarchoszocialista híve volt, és egész életében a marxizmus szenvedélyes ellenfele – mégis a teljes századfordulós szocialista mozgalom hangját szólaltatja meg: a melegség és a lendület tónusát. Marx nem értette soha a szocialista mozgalmat, amelynek legfontosabb teoretikusa volt; szükségképpen hűtlen lett hozzá a mozgalom, újra meg újra. De vajon ebben az értelemben hűtlen-e a Magyar Szocialista Párt Marxhoz? Vagy éppen az kerekedett fölül benne, ami Marxban hideg és halott?
Az utópiára redukált szocializmusnak és liberalizmusnak volt egy közös pontja (de ez egyben a legfontosabb pont): az állam nélküli társadalom ábrándja. Ugyan az autoritárius szocializmus első libertárius ellenfele avval vádolta Marxot (és mint kiderült, prófétai éleslátással), hogy elmélete nem ebbe a szocialisztikus irányba visz, hanem az állami túlhatalom felé (sőt, ez a kritikus – Bakunyin – a totalitárius szocializmus kísérletét is észrevette Louis Blanc közmunkahadseregében), de a szocialista áramlatok tudata önmagukról az államellenesség képét mutatta. Marx történetfilozófiai elképzelése arról, hogy a természettudomány, a technika és a termelőerők fejlődése spontánul elvezet majd az intézményes kényszer (az állam) elhalásához, nem idegen a klasszikus német humanizmus és – igen! – a liberalizmus gondolatmenetétől. A kapitalizmust a XVIII. századi liberálisok sem tekintették célnak, csak eszköznek az intézményes kényszernek és a szenvedélyek uralmának a leküzdésére – persze a hegeli történetmetafizika szükségszerűsége, törvényszerűsége és objektivitása nélkül. Ehhez Marx még hozzátette a munkamegosztás és az elidegenedés leküzdésének ultraforradalmi programját is.
Mindez teljesen visszájára fordult mind a szociáldemokrata, mind a kommunista pártokban (csak az anarchisták és anarchoszindikalisták tartottak ki egy ideig, amíg mozgalmuk gyakorlatilag meg nem szűnt a második világháborúval). A szocialista mozgalmak elképzeléseinek középpontjába az újraelosztó állam került, ami az egalitárius demokraták (a Hegypárt) hagyományához áll közel, és eszmetörténeti értelemben mind a modern szocializmustól, mind a liberalizmustól messze van, s alapvetően a Bentham/Saint-Simon/Comte-féle pozitivizmushoz vagy radikalizmushoz van köze. De bármit mond az eszmetörténet (és az eredeti szocialista üzenetet visszahódítani óhajtó elhajlók hada), ma ezt tekintjük szocializmusnak: az újraelosztó, gondoskodó állam igenlését, a makrogazdasági beavatkozását, az egyenlősítő (a leszakadókat pozitívan diszkrimináló) szociálpolitikát, a tervezést – és mindennek folytán pedig a magas adókat és az inflációt. És ezt nemcsak a liberális-konzervatív kiskáté mondja így, hanem maguk a szocialisták (és az Amerikában magukat zavarba ejtően liberálisnak nevező szociáldemokraták is). A szociáldemokraták persze reformisták, mérsékeltek és demokraták, a kommunisták, ugye, enyhén szólva nem voltak azok. De az államkultusz közös.
Ebben a helyzetben a Magyar Szocialista Párt kifejezetten konzervatív erő Magyarországon, hiszen amikor liberális gazdasági megoldásokat fogad el, ezt akkor is az újraelosztás szemszögéből teszi, amelyet a piac mindegy korlátoz. Persze a liberális szalonképességükre féltőn vigyázó magyar szocialisták kevésbé mernek antikapitalista retorikával élni, mint mondjuk a Kereszténydemokrata Néppárt, ami annál figyelemreméltóbb, hisz ez a retorika ma Kelet-Európában szavazatokat szerezhet. De ha a magyar szocialisták nem vagy alig antikapitalisták, akkor miben különböznek elképzeléseik az úgynevezett szociális piacgazdaság rajnai modelljét és alsó-ausztriai pártkorporatizmusát hirdető MDF-éitől?
Az ugyanazt, de jobban nem túl csábító perspektíva. Az állam és az állami tekintély széttöredezésének korában nehéz államellenes utópiákban hinni – hiszen az államiság káoszba süllyedésével a honpolgárok nem szabadabbak lesznek, hanem rabbak. Ám az állam közvetlen hatásrégiójának csökkentése nem jelenti a megmaradt fönnhatósági szférában az állam gyöngülését. Mindevvel kapcsolatban nem ismerjük a szocialisták álláspontját. Az emberi tevékenység spontaneitásának keresztülhúzása racionalisztikus tervezéssel (amelyben De Gaulle is hitt, nemcsak Lenin) csak az egyik szocialista hagyomány sajátja. De a spontaneista, antiautoritárius, forradalmi érzület csak az Ifjú Szocialisták (a BIT-nél kisebb szervezet) körében észlelhető, a párt exponenseinek nyilatkozataiban nyoma sincs.
Világos, hogy a Szocialista Párt mint szocialista párt nem tudott megújulni: a szegények iránt elkötelezett, baloldali hajlamú demokratikus párt ez, amelynek elkötelezett támogatói tábora javarészt a vállalkozás felé tekintgető középmenedzseri réteg és értelmiség köréből kerül ki (akárcsak az SZDSZ-é, amely valamivel üresebb zsebű azért: a liberális szavazók, szemben a mechanikus „marxista” osztályszemléletből örökölt makacs „politológiai” közhelyekkel, főleg alkalmazottak, nem vállalkozók – az áltőkés vállalkozók ma többet remélhetnek az osztogató-fosztogató államrendszertől, mint bárki más).
Ez az állapot föltéteti velünk azt a kérdést is: mit őrzött meg a Magyar Szocialista Párt a munkásmozgalmi hagyományból, azaz a szekularizmus, a pozitivizmus és az osztályharc tradíciójából? A szocialisták valaha harcias antiklerikálisok voltak, és új, az empirikus és matematikai tudományokra alapozott kultúrát hirdettek. Az egykori munkásotthonokban folyt a szó a babonák és előítéletek, a „nép ópiuma” ellen, Darwin és Freud éppoly fontos volt a háború előtti szocialista baloldal számára, mint Marx és Lassalle, a szociológia éppannyira, mint a kritikai közgazdaságtan – még a liberális és radikális társadalomtudománynak és a narodnyik szociográfiának is zömmel szocialista, marxista volt a közönsége. A népiek mára elvesztették „úrellenes”, antifeudális, antineobarokk hagyományukat. A szocialisták vajon megőrizték-e? Nekem úgy tetszik, hogy a Max Weber-hatás és a hatvanas–hetvenes évek „kritikai marxizmusának” szubjektivizáló hatása mintha elszakította volna a baloldali társadalomtudományt saját pozitivista és szcientista eredetétől, sőt, ma már a kelet- és közép-európai baloldali elmélet nem Marx hatása, hanem a Frankfurti Iskola kommunikációra és szimbolikus reprezentációra átvetített kései kritikai elméletének uralma alatt áll.
A Szocialista Párt viszont nem tarthatja fönn szcientizmus és pozitivizmus nélkül az osztályharcos antifeudális szemléletet (ezt nevezték valaha magyar „progresszió”-nak…), legföljebb egy Georges Sorel-i mítoszként átértelmezett plebejus ressentiment formájában, amelyet a szocialista újságírás (elsősorban a Népszava, amely főleg a „Szerintem” című levelezési rovatában egyenesen, az osztálygyűlölet szócsöve – de azért csak szemlézzék a rádióban, hiszen az osztályháború a valóság része) ott folytat, ahol 1948-ban abbahagyta. Csak ezúttal már nincs mögötte marxista történetfilozófia, amely az osztályharc megszűnésében reménykedett, ezért nem glorifikálta a proletariátust, hanem állapotát emberhez méltatlannak találván föl akarta számolni. A magyar baloldali újságírásban ismét megjelent a burzsuj, mint a vulgáris gúnyiratok célpontja (nagy sikerrel!) – jó volna tudni, hogyan éreznek a magyar szocialisták, akik sokszor az apparatcsik-menedzser középréteg osztálypártját (is) látszanak alkotni.
És mit őriztek meg a magyar szocialisták a „melegség és a lendület, a kultúra és az újjászületés” szelleméből?
Kétségkívül a nagylelkű kutatás- és kultúrafinanszírozás hívei, ennyiben – a szabad demokratákkal együtt – staatstragend, „államalkotó” funkciót töltenek be a mai zűrzavarban (bár remélhetőleg nem élesztik újra azt az elfogult művelődéspolitikát, amelyet az MDF kulturális és propaganda-népbiztosai épp tőlük örököltek). Ám ez nem sokat jelent. Melyek a szocialista baloldal kulturális preferenciái? A nem bolsevik szocializmus a két világháború között az új izmusok, különösen az expresszionizmus híve volt (elvégre Kassák volt a magyar szocializmus hivatalos költője), és megfordítva, a modernista (és ma a posztmodern) irányzatok a tágan értelmezett baloldalon helyezkednek el, amit nem cáfol az, hogy a hatalmon lévő kommunista cenzorok minden ilyesmit igyekeztek háttérbe szorítani, még akkor is, amikor a hivatalos szocreál és az ultrabaloldali „elkötelezett”, például „tűztáncos” irodalmi vonal kényelmetlenné vált számukra. (A szélsőbaloldalt különben is ellenzékbe szorították a hetvenes években, amint azt az Eszmélet, az Ezredvég és a Z-füzetek egyre büszkébben fölidézik. Lásd még Dalos György Hosszú menetelés, rövid tanfolyam című szórakoztató forrásművét.)
Magyarországon van irodalmi és tudományos baloldal (és többségben van), amelynek kevés köze van a Magyar Szocialista Párthoz, hiszen a kritikai felvilágosodás és a redukcionista forradalmi szkepszis örökségét (amelynek letéteményese) tiltotta – legföljebb olykor tűrte – a kommunista „művelődésirányítás” (cenzúra). Ez másutt Kelet-Európában mindenütt így van, annál is inkább, mert Magyarország kivételével minden szocialista országban az őrjöngő nacionalizmus lett az uralkodó kommunista ideológia – ezért nálunk félig-meddig ellenzékben voltak azok, akik föltétlen hívei lettek volna egy magyar Móczár tábornoknak vagy Ceausescunak; emiatt ma a baloldali értelmiség ingadozó szövetségese a liberális tábornak, bár nálunk a távolság közötte és a posztkommunista utódpárt között kisebb, mint Csehországban és Lengyelországban, ahol van egyértelműen antibolsevik intellektuális baloldal. Kádár kétes értékű antinacionalizmusának közvetett folyományaként a helyzet nálunk elmosódottabb. A rossz emlékek azonban Magyarországon is útját állják annak, hogy a baloldali értelmiség nyíltan szövetkezzék az MSZP-vel, bár a lelki ellenállás gyöngül. Az viszont az MSZP előnyére válik, hogy a bukott rendszer keményvonalasai – Barsi, Tomaj ezredes elvtárs, Csikós ezredes elvtárs, Szilvásy titkár elvtárs, Győri titkár elvtárs, Pálfy G. titkár elvtárs – az MDF-kurzus, illetve a szélsőjobboldal szolgáivá szegődtek (ezen a környéken újabban a jó öreg Ribánszki Róbert elvtárs is föltűnt).
Az MSZP kulturális preferenciáinak kimondatlansága erősíti a párt „pragmatikus”, ideológiamentes imázsát, amely kiváló szavazatszerző – „ideologikusnak” ma csak a modern magyar demokrácia alapítói, az SZDSZ és az MDF számítanak, amelyeknek nemcsak a pozitivista-szcientista „problémamegoldás”, a populista „közmegegyezés” fontos és érdekes, hanem az új magyar állam politikai jellege is (ezért sújtja mindkettőt az új demokrácia okozta csalódás), amely nem merül ki az igazgatás olajozottságának – egyébként indokolt – kívánalmában. A ma népszerűbb pártok, a Magyar Szocialista Párt és a Fidesz, hallgatólagosan helybenhagyják (föltűnően hasonló módosításokkal) az SZDSZ demokráciaképét, és hagyják, hogy a szabad demokraták mintegy „elvigyék érte a balhét”.
A modern szocializmus alapja utópia – az állam elhalása, a politika szakigazgatássá egyszerűsödése. A mai szocialisták (nemcsak Magyarországon) ebből csak az utóbbit hangsúlyozzák, habár az első elem nélkül a második igazolhatatlan. A kettészelt szocialista utópia kihatásaiban egyértelműen antidemokratikus, e tekintetben a szabadelvű bírálat ereje mit sem gyöngült.
A magyar szocialisták mindeddig elmulasztották a kíméletlen önvizsgálatot (ezen, ismétlem, nem mazochista-hisztérikus bűnbánatot, hanem elemzést értünk) a múlt és saját világnézetük tekintetében. Bár világos volt, hogy a volt MSZMP alaposan elpusztította saját marxista készségeit, az intellektuális űr az intézményes baloldalon egyszerűen ijesztő. A független demokratikus baloldal, amelynek nincs szervezete, nem végezheti el a szembenézés munkáját kívülről, az MSZP helyett. Még az ortodox kommunisták is inkább vállalkoznak rá, hogy a létező szocializmus bukását értékeljék, de a közelmúltban elhunyt Hoch Róbert akadémikus, illetve Rozsnyai és Wirth professzorok kísérletei nem látszanak túl inspirálónak. A szocialisták népszerűsége egy negatívumnak köszönhető: a pártsemlegesnek tekinthető általános és heveny antikapitalizmus találkozásának az első demokratikus kormányzat csúfos kudarcával. Ahhoz, hogy megtudhassuk, egyetértenének-e a rokonszenvezők az MSZP pozitív mondandójával, ennek a mondókának előbb el kéne hangoznia.
A szocialisták és a liberalizmus
Senki sem áltathatja magát abban a tekintetben, hogy mit vár (sőt, vár el) a magyar közvélemény az 1994-i választásoktól: nyilvánvalóan szociálliberális kormánykoalíciót a parlamenti ellenzék mai három pártjának (esetleg a liberális blokk három kis pártjának, netán a szociáldemokratáknak) a részvételével. Ennek a koalíciónak azonban még a szellemi föltételei sem állnak készen (nem is beszélve a régi ellenfelek közötti lelki gátakról és egyebekről).
Beszéljünk tehát a szellemi föltételekről – ezek akkor is nélkülözhetetlenek, ha a gyakorlati politikusok nyilván nem ilyen terminusokban beszélnek egymással, és akkor is szólni kell róluk, ha a közóhajnak megfelelő szociálliberális nagykoalíció nem jöhet létre. Leírásom csak a leírás természete miatt elvont kissé – a problémák maguk nagyon is elevenek.
Az egyik legfontosabb kérdés az, hogy föladták-e a szocialisták a gyanú ideológiáit. A gyanú ideológiáin azokat az eszmehalmazokat értem (Marx, Nietzsche, Freud bölcseleti embertanai tartoznak ide), amelyek azt közlik, hogy az emberek – introspekcióval, racionálisan – belátható cselekvési indítékai (motivációi), illetve a róluk nyújtott, erkölcsileg megítélhető beszámoló nem hitelt érdemlő, hanem visszavezetendő valami másra: a történelmi meghatározottságra, az osztályérdekre, a hamis tudatra, a hatalom akarására, a genetikailag kódolt rejtett programra, a nevelés és a korszellem manipulatív hatására, a korai szexuális vágyakra és emlékekre, illetve az őket elfödő gátlásokra és szublimációkra (amelyeket a terápia tár föl), a nyelvi univerzáliákra, az archetípusokba rendezhető kollektív tudattalanra, a kollektív reprezentációk hatalmára és így tovább.
Ezek a modernség vezérlő ideológiái, és Marx akkor és avval tette a szocializmust világhódító tényezővé, amikor a közösségi utópiát (amely antimodern volt) történelmi redukcionistává (deterministává) változtatta, ám fönntartotta az utópia erkölcsi pátoszát: innen eredt a szocializmus sokáig tartó termékeny ambivalenciája, amely az illúziótlan tényembereket egyesítette a fanatikus álmodozókkal.
A gyanú ideológiái meghódították a huszadik századot, és ennek rendkívül fontos következményei voltak arra nézve, hogy kortársaink hogyan értették a jogot és az erkölcsöt. A jog a marxisták szerint az úgynevezett fölépítményhez tartozik, és nem egyéb, mint az osztályviszonyok meghatározta társadalmi rend konzerválására szolgáló szabálygyűjtemény – a marxizmus vulgarizálói szerint pedig hatalmi és érdekviszonyok elleplezésére és kiszolgálására egyszerre szolgáló fikció: a kommunista propagandában az élen szerepelt az „osztálybíróság” szidalmazása. A baloldal sokáig az erkölcs és a jog szociológiájával válaszolt azokra az elképzelésekre, amelyek (a liberális és konzervatív oldalon) az erkölcs és a jog önálló érvényét állították, s mint például a természetjog, föltételezték az alapvető elvek helytől és időtől független, univerzális igazolhatóságát. A jog társadalmi kihatásainak, a jogtudó értelmiség csoportjellemzőinek, sajátos csoportérdekének szociológiája, a jogi és erkölcsi képzetek történeti viszonylagosságának és változandóságának elemzése arra vezette a szocialista baloldalt, hogy a „valódi” életviszonyokat, a „konkrét” állapotokat bírálják és próbálják megváltoztatni, föltételezve, hogy az egyedi (különös) érdekeket kifejező jog és erkölcs akkor olvad be a totális fölszabadulás egyetemességébe, amikor az igazságtalanság immár értelmezhetetlen, hiszen ott az önnön lényegétől a külső-absztrakt cél érdekében végzett munkafolyamat révén elidegenedett ember, az embertársaitól a partikuláris (különös, elkülönült) osztályérdekek és az egyenlőtlenség által elválasztott ember egyesül végre önmagával és egyben az emberi nemmel. Az így megszülető totális szabadságban szükségtelen az elkülönült jog és erkölcs, amely elvetendő, ha az emberi nem igazságtalan szétdarabolását konzerválja, és immár fölösleges, ha illuzórikusan áthidalni, meghaladni kívánja.
A dilemmát szépen illusztrálja a sokak által megénekelt Pasukanisz-eset. Pasukanisz szovjet jogfilozófust Sztálin kivégeztette, mert Pasukanisz nyíltan kimondta, hogy a szocialista rendszerben nincs szükség elkülönített jogszolgáltatásra, hiszen az egész nép összehangzó érdekeit kifejező végrehajtó hatalom dekrétumaival szemben nincs szükség garanciára, az életviszonyok (a szabadság és a közösség) önmaguktól szabályozzák a jogokat és kötelességeket, a civilizáció újratermelődését. Sztálin megszüntette a jogot, de ezt bevallani nem volt szabad, az 1936. évi szovjet alkotmány rendkívül „liberális” rendelkezéseinek függönye mögött embermilliókat deportáltak és gyilkoltak meg ítélet nélkül („adminisztratív módszerek”). Pasukanisz naivan kimondta a titkát annak az utópiának, amelyről nem sejtette, hogy emberirtó, ezért meg kellett halnia – saját jogfilozófiája szellemében.
Hans Kelsen, a jogpozitivizmus és a szociáldemokrácia nagy teoretikusa elvonttá tette a gyanú ideológiáját: jogrendszernek tartott minden „jogrendszert”, amely érvényesül és koherens, beleértve Hitlerét, amely elől Amerikába kényszerült menekülni. Kelsen nem tartotta értelmesnek azt a kérdést, hogy valamely jogi szisztéma igazságos-e vagy sem, ez a jogon belül állítólag megválaszolhatatlan. Magyarán: a hatalom, a „legitimáció” (itt nem részletezhető okokból hibásnak tartom Max Webernek, századunk rossz szellemének ezt a fogalmát, amely a mai baloldal titkos ihletője, inkább mint Marx vagy a Frankfurti Iskola) plusz formai jegyek: ezek a szociáldemokrata-radikális jogfölfogás jogképzetének ismérvei.
A liberális demokráciák (azaz a modern nyugati demokráciák és mai keleti követőik) autoritásának igazolása azonban nem nyugodhat ilyen elveken. Ha a szocialisták bele is nyugszanak a liberális közjog, az egyéni szabadság, az egyenlő méltóság elveinek tartalmi (szubsztantív, materiális) következményeibe, nem mindegy, milyen státust tulajdonítanak nekik. Ha a liberális demokrácia adott változata sikertelen (mint például a miénk), akkor – ha csak a következmények felől ítélünk – pragmatikusan (ennek a terminusnak a hazai pausál használata idegesítően gügye) el lehetne vetni magukat az alapelveket, el lehetne vetni magát a szabadságot. A liberálisok számára ez a weimari lehetőség nem áll fönn. Mi nemcsak azért szeretjük a szabadságot és az emberi jogokat, mert hasznosak – noha kétségtelenül azok –, hanem azért, mert szépek és jók. A szabadság szerintünk önmagában jó, és nem lehet becserélni más, bármennyire kívánatos értékjavakra.
Jó kézben van-e a szabadelvű alkotmányosság, ha a szocialisták kezébe kerül? Hajlamos vagyok elhinni, hogy igen – vagy legalábbis nem kevésbé hiszem ezt el róluk, mint az MDF-ről –, ám erre nincs közvetlen bizonyíték. A Magyar Szocialista Párt az ellenzékben komoly iskolán ment át, és saját bőrén érezte a jogtiprást, amely éppúgy csípte az irháját, mint korábban (és jóval kevésbé, de most is) a mienket. A lecke hasznos és üdvös – az átérzett igazságtalanság hozta meg a szocialisták hangját. De mindez – bármennyire örvendetes is – még mindig csak érzés, következmények mérlegelése, engedmény a korszellemnek. Ám milyen a szocialisták számára a liberális jogállamiság rangja? Mit tennének a szocialisták in extremis, szélsőjobboldali puccskísérlet vagy fasisztoid zavargások esetén, vagy politikai sztrájkkal szemben?
A szocialista baloldal szkeptikus a törvény uralmával (a joguralommal) szemben. Ezért a liberálisok kissé bizalmatlanok a szocialisták, szociáldemokraták iránt.
De bármennyire is a másik oldalon állok – pedig nem hiszem, hogy a Magyar Szocialista Párt „visszarendeződést”, repressziót, diktatúrát vagy akár széles körű személyzeti revansot akar –, van mit számon kérnem a szocialistákon. Hadd magyarázzam meg, mire gondolok. Noha némileg elfogult vagyok a demokratikus szocializmussal szemben, históriailag nézve a dolgot, a szocializmusnak – és itt most nem szólok a sztálini modernizációról, ezt megtettem másutt – volt valaha egy mással aligha pótolható funkciója. A szocializmus volt egykor a nagy francia forradalom hármas jelszava harmadik terminusának – a testvériségnek – a letéteményese. Ezt érezte valaha Max Adler és Szabó Ervin a szocializmus kulturális jelentésének. A testvériség eszméje a párja annak a műveltségnek, amelynek – Szabó Ervin szerint – „követelményei elsősorban nem is az intellektuális, hanem a morális és szociális szférában vannak. Nem igazán művelt az, aki bármennyit tud is, megismerései nem hatották át érzelmi énjét. Aki bár tudja, mi a jó és mi a rossz, pro foro interno, bensőleg sem foglalt lelke mélyéig hatóan, megingathatatlanul, rettenthetetlenül állást a jó mellett”. (1918. június 1.) Ennek a humanista szocializmusnak Kassák és József Attila volt a nagy költője.
Akármekkorák is a szocializmus bűnei, hibái és tévedései, akármekkora a része századunk katasztrófájában, civilizációnknak eleven komponense. Nélküle mi, a szocializmus bírálói és ellenfelei sem volnánk azok, akik vagyunk – azok sem, akik intellektuálisan mit sem tudnak kezdeni a testvériség szellemével. Ezt a szellemet (és persze még sok mindent) a kelet-európai kommunisták elárulták, hiába a sok szólam. A megalázottak és megszomorítottak, a gyöngék és elesettek, a kisemmizettek és kiközösítettek, a boldogtalanok és szenvedők iránti cselekvő evilági részvét, a fönnálló ocsmányságán érzett elemi erejű morális felháborodás olyan magatartás volt, amelyet a kelet-európai marxisták abszolút hatalma idején üldöztek. A szociális humanizmus örökét a földalatti demokratikus ellenzék vette át, a modern kelet-európai munkásság nagyrészt szocialista tartalmú küzdelmét a magyar munkástanácsoknak és a lengyel szakszervezeteknek az uralkodó marxista–leninista pártok ellen kellett megvívniuk. A mai kelet-európai szocialista, szociáldemokrata pártoknak ezt a hagyományt kellene visszahódítaniuk ahhoz, hogy civilizációs missziójukat betöltsék, hogy a maguk eszmetörténeti örökrészét arra költsék, amire való.
Ám Kelet-Európában az emberjogi ellenzék hagyományából kinőtt liberális mozgalmak egyes áramlataira vár ez a feladat, nálunk például az SZDSZ szociálliberális balszárnyára, Kelet-Németországban a Bündnis 90-re, Csehországban Dienstbier pártjára. (Csak egy jelentős nem utódpárti baloldali mozgalom van a régióban, a lengyel Buják és Bugaj kiváló Munka Uniója.)
A Magyar Szocialista Párt, ha komolyan veszi a demokratikus szocializmust, az első kellene hogy legyen a diszkrimináció elleni harcban, a veszélyeztetett faji kisebbségek, a megfélemlített homoszexuálisok védelmében, a női egyenjogúság kivívásáért, az általános hadkötelezettség megszüntetéséért, a vallásszabadságért indított mozgalmak támogatásában, az új lázadó szubkultúrák megoltalmazásában, a kulturális újításban, a nem represszív kommunikáció elterjesztésében, a menekültek és emigránsok helyzetének javításában. A baloldali értelmiség és az SZDSZ-baloldal nem helyettesítheti ebben a szocialistákat, ha végzi is mindkettő a dolgát. Az MSZP persze eléggé tekintélyelvű szavazóbázisára sandít óvatosan, és nem képes (egyelőre?) népszerűségének arról a részéről lemondani, amelyet éppen a kádári elnyomó populizmus (nem népiesség!) egyes elemeivel való kontinuitásának köszönhet. De ha fél kockáztatni, fél az autoritárius voksok elkótyavetyélésétől, akkor nem lesz képes kiküzdeni új identitását, rabja marad klientúrája apparatcsik-menedzser-technokrata csoportjainak, és sem szocialista nem lesz a szó demokratikus pre- és posztbolsevik értelmében, és az ország lesújtó állapotán sem tud a maga – elméletileg rendelkezésre álló – karakterisztikusan baloldali eszközeivel segíteni, sem pedig a maga erkölcsi megújulását és megtisztulását (külső kényszer nélkül, a saját magának szabott föltételek szerint) elszenvedni, majd kiélvezni.
Az is baj, hogy a szocialista társadalomtudományos értelmiség nem tudott még utólag sem szembenézni az államszocializmus demokratikus ellenzéki bírálatával Bence–Kis–Márkus úgynevezett Überhauptjától Kornai A szocialista rendszeréig, de ez csak a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy ezek a tisztázatlanságok összefüggenek.
Együttesük az MSZP szándékaitól függetlenül azt sugallhatja, hogy a demokratikus vonások a párt politikájában, bár őszintén átérzettek, mégsem szervesek, hanem csak külsődlegesek, mechanikusan átkölcsönzöttek a rendszerváltás kommunistaellenes mozgalmaitól – bármennyire őszinte is a demokratikus fordulat szándéka, és bármennyi rá a tényleges politikai bizonyíték (például Göncz Árpád konzekvens védelme). Csak akkor láthatunk tisztán, ha a Magyar Szocialista Párt kiváltképpen mint szocialista párt újul meg, ha szocializmusából meríti identitását, ha nem rejtőzik a tőle idegen középpárti homlokzat mögé, míg a zárt szobákban savanyúan nyávog tovább a régi nóta.
A liberális demokrácia nem a liberális pártok uralmát jelenti, hanem a törvény uralmát, benne Nyugaton liberális szociáldemokraták, liberális konzervatívok és liberális liberálisok váltják egymást a kormányrúdnál. Jelenleg nálunk ezek az áramlatok egytől egyig csak az SZDSZ-ben találhatók meg, míg a talányos Fidesz – Kuncze Gábor bon mot-ja szerint – az SZDSZ körül helyezkedik el, azaz hol balra, hol jobbra. Az SZDSZ-ben némi profiltisztítás történik, és ez javallható mindenkinek.
A magyar szocialisták csak saját forrásaikból meríthetnek. De abba kellene hagyniuk a mindenkinek tetszeni vágyás politikáját: ez okozza, hogy sokirányú szavaik végösszege a hallgatás. Kíváncsiak vagyunk. Tessék végre megszólalni!
* A kommunista hetilap mai szemleírója, Rozsnyai Ervin professzor lényegesen hosszabb ideig volt politikai okokból állástalan, mint én.
- Esszé [6]