Még színművészeti főiskolás voltál, amikor a nyolcvanas évek elején az első munkádat csináltad a rádióban.
Igen, Weöres Sándor A teljesség felé című szövegét hoztam, amit azzal a tudattal adtam be az akkori főrendezőnek, Bozó Lászlónak, hogy úgyis el fogják utasítani, mivel a főiskolán rendre ez történt velem, ha egy-egy vizsgaelőadás előtt hasonló ötletekkel álltam elő. A rádióban viszont azt mondták, megcsinálhatom, ráadásul kvadrofon technikával, ami nagyon izgalmas, tökéletesen térhatású felvételt jelentett. Ez a munka nekem a szabadság élményét adta, mert úgy éreztem, annál szabadabb nincs, mint a levegő; mert az éteren át sosem lehet tudni, kit talál meg ez a nekem olyan fontos Weöres-szöveg.
De miután diplomát szereztél, néhány évig mégis színházakban dolgoztál.
Ne szépítsük a dolgot, mindenféle botrányok után szorultam ki a professzionista színházakból. Ügyetlenül és küszködve dolgoztam különböző vidéki társulatoknál, ahol csak kevés olyan emberrel találkoztam, akivel volt közös ügyünk, akinek ugyanolyanfajta, kaland lett volna egy-egy előadás, mint nekem. Ezek az évek nem vesztek teljesen kárba, noha nagy kitérőt jelentettek, mert közben sok fontosat tanultam némely színészektől, zeneszerzőktől, díszlettervezőktől, másoktól pedig, hogy mit nem szabad csinálnom: nem szabad, mert hiteltelen. És afféle biztonságként már ott volt a rádió, ahová meg-meghívtak rádiójátékok rendezésére. Nem a Hamletre persze, a remekművekhez nemigen lehetett hozzáférni egy kezdőnek. Az pedig azokban az években szigorúan meg volt szabva, hogy hány angol, amerikai vagy francia darabot mutathat be a rádió. De nagy néha fölvettek egy-egy Beckettet vagy Pintért, és számomra, akitől a színház erős átpolitizáltsága mindig is távol állt, az, ahogy például Magos György megrendezte Pintérnek az Egy kis fájdalom című darabját, igenis, politikai jelentősége volt, pedig nem arról szólt, hogy Magyarországon mi van, se arról, hogy az oroszokat ki kéne már vonni, de egyszerűen attól, hogy ott jó színészek szájából bizonyos mondatszerkezetek elhangzottak, már egy kicsit szabadabb lett a világ. Nagyon kicsit, de határozottan. Aztán eljött az idő, amikor már lehetett Bulgakovot is rendezni. 1988 legelején szamizdatban olvastam a Kutyaszívet, és azt hittem, ezt a csodálatos művet soha nem lehet majd fölvenni. De pár hónap, és lehetett, elhangozhatott a rádióban. Nem odamondogatva, amit én nagyon nem szeretek, hanem igazi jó irodalommal lehetett ennek a durva hatalomnak felmutatni a tulajdon képét. És egyre több jó szöveget lehetett fölvenni, aztán pedig a Rádiószínházból és a régi Irodalmi Osztályból félig-meddig megalakult az új Irodalmi Műhely. És akkor egyszer csak kiderült, hogy milyen hihetetlenül gazdagok vagyunk felvehető zseniális szövegekben. Mert a régi rádiós Irodalmi Osztály nem készített műsorokat Ottlik, Nádas Péter, Esterházy, Kertész Imre munkáiból – se.
Akkor meg délelőtt Kertész Imre, délután Nádas Péter – ilyen felvételeink voltak hónapokon keresztül.
A rádió volt alighanem az az egyetlen hely, ahol valóban jó szereposztással lehetett megcsinálni ezeket a szövegeket. Mert nincs az a színház, ahol Gábor Miklós, Kulka János, Kaszás Gergő és maga Kertész Imre együtt szerepelhet, de a rádióban, ebben a képzeletbeli színházban igenis összegyűjthetők voltak ezek a különös és csodálatos, nagy figurák.
Ez is a rádiózás különös szabadsága.
Van még valami, ami engem vonz a rádiós munkában; hogy ez egy felfokozottan érzéki műfaj. Mindjárt meg is magyarázom, miért: ha például meghallgatjuk Domján Editnek egy felvételét, ez a rég halott színésznő ilyenkor egészen különös módon van velünk. Valamikor az a beszélő szerv, ami az övé volt, megmozgatott, egy adag levegőt, mégpedig úgy, ahogy senki másé se előtte, se utána. És ez a levegőrezgés föl lett véve, elektronikus úton tárolva, és ha lejátsszuk, a hangszórók ismét létrehozzák ezt; a levegő, amit ő megrezgetett, ott rezeg most a mi fülünkben.
Ez a szép, szerelmetes kapcsolatod a rádiózással most mintha meg lenne zavarva. Nehezen szántad rá magad arra, hogy belépj állandó munkára szerkesztő-rendezőnek. És amikor igent mondtál, éppen aznap mondott le Gombár Csaba.
Mikor igent mondtam, még nem tudtam, hogy le fog mondani. Aztán mire a belépésem adminisztrációs része elintéződött, éppen akkor kezdett munkálkodni a teljhatalmú Csúcs László. Úgyhogy én voltam az első ember, aki munkába lépett az ő vezetése alatt működő rádióban. Na igen, visszakozhattam volna. De úgy gondoltam, nem kéne veszni hagyni sokunk addigi közös erőfeszítését. Mert ’88 után a középszerűek helyett elkezdhettünk jó írókkal, jó szövegekkel dolgozni, és most, amikor Csúcsék előtt szabaddá vált a terep, ismét a kádári korszakra jellemző középszerűség nyerhet teret. Én pedig úgy éreztem, hogy részt kell vennem az utóvédharcokban, hogy ameddig csak lehet, az általunk jónak gondolt szerzők szerepeljenek a rádióban. Sajnos az Irodalmi Műhely vezetői közül ketten, Varga Lajos Márton és Magos György elmentek. Velük sok mindenben nem értettünk egyet, de egy dologban mindig: hogy vannak elvitathatatlanul fontos írói a volt és a jelen magyar irodalomnak, és ezeket preferálni kell.
Tehát a lényegben egyetértettetek.
Igen. De ők elmentek, és ezt én némiképp helytelenítem.
Még most is?
Igen, mert szabaddá tették a terepet másoknak, és azért is, mert beosztott szerkesztőként még mindig vehettek volna föl jó szövegeket.
Csakhogy ők, gondolom, nem attól féltek, hogy nem lehet, hanem ők nem akartak dolgozni ilyen körülmények között. Vagyis ugyanúgy bojkottálták a rádiót, mint most az írók.
Ezt én tiszteletben tartom, de a bojkottról kissé mást gondolok. Bár hiszek valamiféle embernél hatalmasabb erőkben, amiket akár Istennek is lehet nevezni, de egy olyan teleologikus világrendben, ami a dolgok biztos jobbra fordulását ígéri, nem tudok hinni. Itt demokrácia van, mondják, és valóban nagyon sok jele van a demokráciának, de közben az emberek ugyanolyan farkasok és oroszlánok és bárányok, mint például a római korban voltak. Ezért semmi biztosíték nincs arra, hogy ha valaki a demokrácia játékszabályai szerint lép, akkor a másik is ennek megfelelően fog lépni, és nem széttépni, megsemmisíteni próbálja az ellenfelét.
Ebből mi következik a számodra?
Az, amit Weöres Sándor mondott: hogy a szellemi szesztilalom korszakában szeszt kell csempésznünk. Ezt Összegyűjtött műveinek előszavában írja. Vagyis hogy öncsalás egy morál nélküli világban a morális lényt játszani. Én például nem áhítozom a morális lény címre. Körülöttem annyiféle morál volt gyerekkoromban, hogy minden moráltól elidegenedtem. Keresztény-nemzeti szellemű családban nőttem föl, ahol hittanra járattak, és ez nekem nagy élményt jelentett, mert kedves hittantanár káplánom volt, aki Fekete Istvánt olvasott föl nekünk a templomtoronyszobában. Ugyanakkor a templomban a plébános úr Kádár János egészségéért és bölcsességéért imádkozott, és elítélte a civil élet szabadosságát, ami nekem már tízévesen se tetszett. Kettős nevelésben részesültem, és a templomi is, az iskolai is lejáratta magát előttem. Egy dolog nem járatta le magát előttem soha: a forma, az esztétikum. Weöres Sándor verseinek ritmusa. Babits rímei. Babits mellesleg nagyon jól látta az ő elefántcsonttornyából, hogy mi zajlik a keresztény-nemzeti kurzus ideje alatt. Miután pedig én semmi más igazságot nem látok, mint a forma igazságát, ezért nagyon is lehetségesnek tartom, hogy a hazugságáradatban – ez is Weöres kifejezése – ismét bizalmat kap egy hazugságra és öncsalásra épülő rendszer, és a rádióban is ez fog uralkodni. És akkor ezeknek az íróknak a hangja még foszlányokban sem lesz hallható újabb negyven évig a rádióban. Pedig azokban a szép és szabad hónapokban az, ahogy megszólalt Kertész Imrének vagy Nádasnak vagy Esterházynak valamelyik műve, gyakran éppen a szerző felolvasásában, és az éteren át eljutott az emberekhez, az visszavitte az irodalmat valami ősi és természetes formájába, ami más, mint a könyvbeli megjelenés, inkább ahhoz hasonlíthatnám, amikor a sámán, mint kivételesen tisztán látó ember, közvetlenül kapcsolatba lépett másokkal. Igen, így működött a rádió.
Most, hogy ezek a számodra fontos írók bojkottálják a rádiót, te is munkaképtelen lettél.
Hát én nem örök érvényű státusra mentem a rádióba. Ez megszűnhet bármikor.
De tegyük fel, hogy mégsem.
Az elkövetkező időkben fegyvertelenebbek leszünk, mint lehettünk volna bojkott nélkül. Ezt gondolom egyfelől a bojkottról. Másfelől meg azt, hogy mindazok, akik most lehazaárulózzák Mándyt, Esterházyt, Nádast, Márton Lászlót, ezeket a tisztaságra, nyugalomra és világosságra törekvő embereket, valójában kiiratkoznak a magyar irodalom folyamatából. Petőfiből iratkoznak ki, és Aranyból, és Vörösmartyból. Ők, akik most örvendeznek azon, hogy Örkény István művei és Márai Sándor művei nem hangoznak el a rádióban, hogy Kurtág György vagy Sáry László zenéje nem szól, mindezekkel az örvendezőkkel valójában az a helyzet, hogy tehetségtelenek. Hogy a Jóisten nem adott nekik arra való ügyességet, hogy a hangszereiken játsszanak. Nehezen tudom elképzelni, hogy ők, akik most boldogok ebben a helyzetben, akik azt mondják, hogy huszadrangú írócskák bojkottjáról van szó, ne tudnák, hogy az irodalomnak mindig is volt mércéje; például a Nyugat. Egy folyóirat, amit egy akkori miniszterelnök titulálhatott levéltetűnek az ország pálmafáján, de ami nem közölte Herczeg Ferencet, bármily divatos szerző is volt amúgy. Ez a mérce most is megvan, és független az egyéni ízléstől. Én például ezer és egy ok miatt nem szeretem József Attilát, de érzem József Attila minden sorában az iszonyatos erejű tehetség lüktetését. Mindazokat, akik ebből a tehetségből egy fikarcnyival se rendelkeznek, de szeretnének rendelkezni, az ilyesmi félelemmel és gyűlölettel tölt el. Egész egyszerűen ezek az írók tehetségesebbek, és azok, akik őket huszadrangú írócskáknak nevezik, nagyon szeretnék, hogy ha helyet cserélhetnének egyszer. Csak öt percre. De ez nem adatik meg nekik. Mindenesetre örülök, hogy még az özönvíz előtt megcsinálhattam, amit szerettem volna – mert az utóbbi egy évben szinte csak olyan írókkal dolgoztam, akik most tiltakoztak Csúcs László hatalomra kerülése ellen.
Most akkor mi következik?
Van olyan szerzőm, aki kijelentette, hogy ő nem foglalkozik politikával. És talán ő a normális. Pilinszky versét idézhetném: Halak a hálóban – „öldökölnünk és csatáznunk nincs miért, de kell.” Mi most halak vagyunk a hálóban, de vannak halak a hálón kívül is. Jöhetnek fiatal írók, akik igaz és szép mondatokkal a színre lépnek, aztán esetleg eljön az a pillanat is, amikor majd ők is elhallgatnak, ha úgy látják helyesnek.
A rádiózás mellett nekem ott van a Csokonai Színkör, egy alternatív színházi csoport. Alternatíva – ez a szó számomra az egyik legfontosabb. Hogy mindennek mindig van alternatívája. Mindig mindent lehet másképp is csinálni, mindig mindenhol vannak kívülállók, akik jöhetnének a helyünkre, és jobban vagy másképp tudják csinálni, mint mi. Igenis lehet másképp gondolkozni, mint népben és nemzetben, de még másképp is, mint alanyban és állítmányban. Most csupa rádiós ügyekről beszéltünk, de most mégiscsak szeretnék elmondani valami mást is. Azokban az október végi napokban, amikor tüntetés tüntetést követett, engem nagyon nyomasztott, hogy nem mehetek tüntetni én is, de éppen két előadásunk volt a Csokonai Színkörrel a Szkéné Színházban, és muszáj volt az előadásokra készülni. És aztán az előadáson, ahová pedig az emberek egy gyűlölködéssel és acsarkodással teli városból jöttek, mégis őszintén át tudták engedni magukat a mi egyáltalán nem szokványos színházunknak, egy olyan előadásnak, ami kísérletet tesz – Nádas Péter meghatározásával – a rituális együttlélegeztetés művészetére. Vagy amit Hamvas Béla úgy ír le, hogy ünnep. Ez az ünnep más, mint egy falusi lagzi, ahol már csak jókat esznek és táncolnak, és még csak nem is jelent feltétlenül boldogságot. Az ünnep az, amikor a világ erőivel szembe merünk nézni, amikor végre egyszer be merünk pillantani Maya istennő fátyla mögé. Az én színházam erre törekszik, miközben egy másik színházban meg házasságtörési komédiát játszanak, ahol a szerető a szekrényben retteg attól, kinyitják-e a szekrényajtót. És ez így is van rendjén, mi ilyen színházat csinálunk, ők meg olyat; és nem tartozom azok közé a világmegváltók közé, akik úgy gondolják, hogy ha a másik színházban másképp játszanak, akkor azt előbb-utóbb el kell foglalni, és ott is az én színházamat kell csinálni.
- Kultúra [6]