Asszony a fronton című híres könyvednek az utolsó szavai: „úgy látom háborús házasságomat, mint a világtörténelem falára festett magánfreskót”. Hogy jutott eszedbe ez a szép és kifejező kép?
Nem nekem jutott eszembe. Amikor Nemes Nagy Ágnes még kéziratban olvasta a könyvet, felkiáltott, te, hiszen ez egy magánfreskó a világtörténelem falán!
Azt hallottam, hogy az első régészéti kiállítását tízéves gyerekként rendezte meg a tanár úr.
Igen, a barátommal a kőhalmi vár sziklái közt nagyon szép neolitikus cserépanyagot bányásztunk ki, és azt mutattam be.
Kőhalom Erdélyben van, de nem tudom, pontosan hol.
Brassó és Segesvár között körülbelül félúton van Homorod–Kőhalom állomás, ott kell leszállni a vonatról, onnan vagy hat kilométert kell megtenni gyalog, szekéren, újabban autóval, úgy érünk Kőhalom községbe.
HOLMI
Ki találta ki azt a címet, hogy Holmi?
Rengeteg címjavaslat volt, én először a Talán-t ajánlottam. Azért ezt, mert ’89 tavaszán, amikor Kenedi János megkeresett azzal, hogy csináljunk egy irodalmi folyóiratot, ez a cím kifejezte a helyzetet: talán lesz itt valami változás, talán mi is tudunk csinálni egy lapot. De a fiatalabb kollégák azt mondták, hogy nem talán, hanem biztosan lesz változás, és mi fogunk egy jó lapot csinálni.
Ha valaki kilencvenévesen, háta mögött a történelemnek ezzel a kilencven évével, hasznos és kiegyensúlyozott életet tudhat a magáénak, akit tanítványok és barátok vesznek most is körül, az bátor és szerencsés volt az életben. Én legalábbis úgy gondolom, hogy mind a kettő – a bátorság meg a szerencse is – kellett ehhez.
Én egyáltalán nem voltam bátor, csak nem volt fantáziám elképzelni azokat a szörnyűségeket, amelyek vártak rám.
Amikor legutóbb beszéltünk telefonon, maga dühösen és szomorúan azt mondta nekem, hogy ha ez így megy tovább, akkor itt kell hagynia ezt az országot.
Ezt ugyan pillanatnyi dühömben mondtam, az engem külföldön, a Berlini Magyar Ház igazgatója részéről ért példátlan, botrányos és diszkriminatív inzultus miatt, amelyért különben egyetlen kultúrhatósági „illetékes” sem kért tőlem bocsánatot, s így azt hivatalos állami állásfoglalásnak kell tekintenem. De ha igazán elkezdjük firtatni a kijelentésem okát, amiért ezt így kimondtam, akkor nagyon mélyre kell ásnunk.
Még színművészeti főiskolás voltál, amikor a nyolcvanas évek elején az első munkádat csináltad a rádióban.
Igen, Weöres Sándor A teljesség felé című szövegét hoztam, amit azzal a tudattal adtam be az akkori főrendezőnek, Bozó Lászlónak, hogy úgyis el fogják utasítani, mivel a főiskolán rendre ez történt velem, ha egy-egy vizsgaelőadás előtt hasonló ötletekkel álltam elő. A rádióban viszont azt mondták, megcsinálhatom, ráadásul kvadrofon technikával, ami nagyon izgalmas, tökéletesen térhatású felvételt jelentett.
A tanár úr egyik szakterülete a reformkori irodalom, annak szinte minden percét ismeri, a másik a francia forradalom, de pár éve a barokk kori prédikációkkal is foglalkozik, ezekről publikál. Miért ez az új érdeklődés?
Hogy miért hátráltam vissza egy-két évszázaddal és kezdtem el tanulmányozni a XVII–XVIII. századi egyházi irodalmat, különösen a prédikációkat? Nem lettem én vallástörténész, engem ebben az egész egyházi dologban az érdekel, ami irodalom, és ez elsősorban a legirodalmibb, a legtágabb, a legbefogadóképesebb műfajban, a prédikációban lelhető fel.
Maga egyetemista volt ’56-ban, a jogi egyetemre járt, és ha jól tudom, nem jószántából járt épp oda.
Nem, magyar–német szakra vettek föl, ha ugyan fölvettek, nem tudom már; valahogy átirányítottak, hely hiányában talán, a jogi karra, ahol a mi évfolyamunk százötven hallgatójából nyolcan jelentkeztek eredetileg is oda.
Utálta nagyon?
Utáltam, tiszta szívemből; a megvetés kitüntető szó volna rá – iszonyodtam tőle. Az iskolával én addig is úgy voltam, hogy az valami tisztátalan dolog, ha hazamentem, azonnal lezuhanyoztam és átöltöztem.
Te igen sokat költözködtél életedben, ezért azt gondoltam, mesélj először az otthonaidról, a lakásokról, ahol laktál.
Ha így, az otthonok felől gondolom végig, illetve kezdem el a – hát igen, mit is? – magamról való beszélést, akkor abnormálisán sok otthont vagy legalábbis lakást kellene fölsorolnom, már csak a szüleimmel együtt is elég sok helyen laktunk.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét