Szebényi Cecília

Nyomtatóbarát változat

A tanár úr egyik szakterülete a reformkori irodalom, annak szinte minden percét ismeri, a másik a francia forradalom, de pár éve a barokk kori prédikációkkal is foglalkozik, ezekről publikál. Miért ez az új érdeklődés?

Hogy miért hátráltam vissza egy-két évszázaddal és kezdtem el tanulmányozni a XVII–XVIII. századi egyházi irodalmat, különösen a prédikációkat? Nem lettem én vallástörténész, engem ebben az egész egyházi dologban az érdekel, ami irodalom, és ez elsősorban a legirodalmibb, a legtágabb, a legbefogadóképesebb műfajban, a prédikációban lelhető fel. S azzal, hogy hajlott korom ellenére ezt az új témát mertem vállalni, főnyereményt csináltam, mert ez szűz, ismeretlen terület, komolyabb studírozások csak Bornemisza és Pázmány körül történtek, az összes többi kiadatlan, ismeretlen, úgyhogy én abban a helyzetben vagyok, hogy akármit írok róluk, lehet rossz is, de legalább új, mert elődeim, a korábbi irodalomtörténészek ezt az egészet rám hagyták. Magyarországon prédikációkat soha nem volt szokás olvasni. Nem tudom igazán az okát, hogy miért nem.

Az irodalommal foglalkozó tudós papok sem?

Nincsenek már tudós papok, tisztelet a kivételeknek. De nekem főnyeremény, és nemcsak azért, mert ebben csak újat lehet mondani az elődök mulasztása miatt, de azért is, mert ha visszatekintek a pályámra, engem mindig két dolog érdekelt igazán: hogy emberekkel ismerkedjem meg, ehhez a reformkor csodálatos vadászmező volt, ott olyan emberekkel kerültem igen közeli viszonyba, mint Kölcsey, Vörösmarty, Bajza, Vasvári, Petőfi, szóval a legjobbakkal, szent emberekkel, nagyszerű emberekkel. A másik pedig ami fontos nekem, hogy belehelyezkedhessek az enyémtől, vagy mondjuk így, a maitól, a miénktől eltérő gondolatvilágba. Most, hogy rátértem a régi egyházi irodalom tanulmányozására, ami nemcsak a barokk kori magyar prédikációkat jelenti, hanem ehhez hozzá kell olvasnom az őseredeti egyházatyákat, Szent Pált, a kappadókiai atyákat, görög, latin, szír szerzőket (a görögöt és a szírt francia fordításban olvasom, de a latinnal meg tudok birkózni), ahogy ezt a munkát elkezdtem, igen hamar rájöttem, hogy hoppá, itt a mai gondolkodásunktól teljesen eltérő gondolatvilágba áshatom be magam, és ezt nekem hihetetlen szellemi öröm megérteni. Tudniillik ezek a régiek, de Pázmányék is, nemcsak az ősatyák, egészen másként gondolkodtak, higgye el, az időről, ok és okozatról meg egyáltalán mindenről. Mindent másként gondoltak el, az egyetlen, ami közös a hétköznapi gondolkodással, hogy ők is beszedték a dézsmát. Most már nagyon jól eligazodom közöttük hat-hét év óta, például épp készülök megírni egy tanulmányt a régieknek, az egyházatyáknak meg Pázmányéknak, főképp katolikus prédikátoroknak ok és okozat felfogásáról. Mert ezek a régi lángszellemek, az egyházatyák és a követőik, Pázmány, Csúzy Zsigmond meg az utódaik rendre ilyen kérdéseket tettek föl, de a legkomolyabban, hogy: Jézus szamárháton vonult be Jeruzsálembe, miért nem lovon? Az egész prédikációs irodalom, ha jól megnézzük, tele van miértekkel. Az ok és okozatnak óriási nagy ernyőjét feszítették ki a világ fölé, csak éppen az más ok és okozat. Azért nem lovon, mert… Azért szamáron, mert… Ok és okozat. Mikor teremtette, kérdezik ők, Isten a világot? Na? Hát hétfőn reggel 9 órakor. Nem 8-kor. Ezek szerint előtte azért volt idő, volt 8 óra, 7 óra, az ő fejük szerint. Egy teljesen más világ, más fej, más gondolkodás. Engem ez tesz boldoggá, hogy ebbe beleélhetem magam, tudva azt, hogy én nem így gondolkodom az ok és okozatról, az időről meg egyebekről. És közben nagyon érdekes emberekkel ismerkedem meg itt is, miként a reformkorban. Itt másfélékkel. Csak egy példát mondok el. Csúzy Zsigmond, aki a XVIII. század elejének egyik nagy prédikátora volt, beállt, nem tudni, hogy miért, hogyan, vitték, hívták, szóval kuruc tábori pap volt egy ideig, és ott embert ölt. Önvédelemből. Kivizsgálták az ügyet, mégpedig egy protestáns főtiszt, és azzal zárta le, jól tette, hogy megölte, minek támadt a papjára. Nyilván részeg volt az a derék kuruc vitéz, akit, sajnos nem tudom, hogy pisztollyal, karddal vagy valahogyan leöldösött ez a páter. Találtam szövegeket erről más szerzőknél, Legnanói Tamásnál meg Pázmánynál, hogy igen, önvédelemből szabad ölni. Mert ezek mindent földolgoztak és tisztáztak.

És ő hogy intézte el magában?

Most jelent meg a Kortárs szeptemberi számában az erről szóló tanulmányom Kuruc pap? címmel. Van a prédikációiban nyoma a szorongó elhallgatásoknak, de végül is nem tudhatom, hogyan emésztette meg. De valahogy megemésztette. Hát ez egy figura. Vagy a másik, a XVII. század végén, Landovits István, egy jezsuita, ez például piromániás volt szerintem. A prédikációiban folyton a tüzet hozza elő. Van, hogy leír egy tűzvészt, mert mindenről írtak, a prédikáció tág műfaj volt, tágabb, mint egy modern regény, és igen közhasznú is. Tudományos értekezések a napfogyatkozásról, meg hogy hány mérföldre van ide a mennyország, meg jogi tanácsok, ó, házassági tanácsok is, szóval minden belefért a prédikációkba. Máskor meg ez a Landovits leírja, hogy a Szentlélek tüzes nyelvek képében szállt le az apostolokra meg Máriára pünkösdkor. Egy normál prédikátor, aki nem piromániás, Pázmány meg Káldi György, az ír a galambról is, a szelet is leírja, erről hosszan értekeznek, hogy hányféle szél van, és azok mit tudnak, merre fújnak, Landovitsot mindez nem érdekli, csak a tűz. Írt két vastag kötet prédikációt, minden másodikban valahogy a tűzzel van megakadva. Az irodalmat nem szerzők írják, hanem emberek, és engem az ember érdekel. „Nekem emberek kellenek, nem lélektelen szépség” – írta Kölcsey egy szomorú levelében, amikor 1815-ben Csekébe költözött, birtokmegosztási ügyei miatt, és ott nagyon magányos volt. Mocsarak, meg egy évben három-négy áradás, amikor nem jött a posta, nem hozta neki az Amerikáról szóló könyveket; hát ő írja, hogy nekem ember kell. Én pedig szeretem Kölcseyt idézni, mert nekem ő az isten.

Igen, már vártam, hogy mikor és hogyan jön elő.

Pláne mióta kikövetkeztettem a leveleiből, hogy ugyanaz a betegsége volt, mint nekem, a diszkopátiás derékfájás. Sokat szenvedett emiatt. Én is.

Mi az, hogy diszkopátiás?

A gerinccsigolyák valahogy becsípik az ideget. Ronda dolog. Ezek a régiek, akik Senecát még eredetiben olvasták, mint ahogy én is, ezek nem szoktak panaszkodni. Én sem szoktam. De nagyon szenvedünk, Kölcsey meg én. Ezenkívül állítólag maláriás is volt; egy orvostörténész – de nem az orvosi múzeum igazgatója – kiderítette, és én hiszek neki. Ment valami ügyvédi dolgot intézni egyik faluból a másikba, szekérrel. Hintója az nem volt, egy csóró nemesnek. Hintó? Ment szekéren, megázott, és eddig úgy tartotta az irodalomtörténet-írás, hogy a megfázás vitte el egy hét múlva. De meglehet, hogy a malária volt. Ott élt, mint egy béka a mocsarak között, egyik levelében írja Szemere Pálnak, a legjobb barátjának, hogy olyan szép verset gondoltam ki, idézi is az első négy sorát, és aztán azt mondja: de amikor ideértem, megszólaltak a békák, és kiverték a fejemből a rímeket meg a folytatást. Nekem ilyen emberek kellenek, mint Kölcsey, és a stúdiumaimban találok is ilyeneket. És nagyon sok kapcsolódást, minden erőltetés nélkül, a mához. Én már alig merek kinyitni egy újságot, rádiót, tévét, megteszem azért, mert az ember valahogy informálódni akar, de mindenünnen csöpög, csorog az, amit én keresztény szósznak mondok, minden szájból tisztelet azoknak, akikéből nem csorog. És ez hallatlanul tud idegesíteni épp engem, aki az utóbbi években igen kemény munkával eléggé megismertem a vallásos világképet, gondolkodást, irodalmat. Beleéltem, beleástam magamat, és akkor itt kereszténységről beszélnek olyanok, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mi a kereszténység, cégérnek használják és ürügynek. Fogalmuk sincs. Én mélyen vallásos családban születtem. Apám mesélte, hogy egyszer valami hivatalos ügyben följött Pestre, és beült egy kávéházba, s odalépett hozzá egy grafológus, hogy írjon valamit, ő megmondja a múltat, jelent, jövőt. Nos, mit írt apám, ahogy ő mesélte? „Isten, Haza, Király.” Mi ilyen család voltunk. Ettől fajzottam el én. Jókat nevetek néha magamban itt ebben a kis szobában, a kényelmes karosszékben, millió könyv és igen komoly esztétikai értékű képek között, olyan jókat nevetek néha, mert elgondolom, hogy akik olvassák ezeket az egyházi irodalmi dolgokról írt tanulmányaimat, azt hihetik, hogy én most beálltam a keresztény kurzus lovagjának. Háhá, nem köszönné azt meg semmilyen kurzus, ha én oda lovagnak beállnék. Nem, ez nekem tudományos téma. És most furcsa dolgot mondok, de talán érthető ez tőlem, aki ’88-ban, a pártállami idő vége felé egy Nemzeti olvasókönyvet adtam ki. Én ezt az egész újabb studírozásomat a régi magyar egyházi irodalomban nemzeti feladatnak tartom, amelyet magam róttam ki magamra. Egyik célom, hogy adják ki legalább a tíz-tizenkét legszebb prédikációt. Több katolikus kiadóval próbálkoztam, hát most mit mondjak, nem adják ki. Nem érdekli őket a saját hagyományuk. Keveset tehetek, de amíg még élek és munkaképes vagyok, nem szállok le erről a témáról, és írom egyik tanulmányt a másik után, mert tudom, hogy ezzel ezt az árva nemzetet nagy értékkel ajándékozom meg. Fölfedezek tíz-tizenöt magyar írót, akiket senki nem ismer. Most mondok néhány nevet, ki ismeri ezeket? Mondom, a XVII. század végétől kezdve: Landovits István, Illyés András, Illyés István, Csúzy Zsigmond, Kelemen Didák, Padányi Bíró Márton, Szabó István, Telek József, Kosztolány Sándor. De a Dezső, akit ugye mindenki ismer, ő tudott erről, és egy helyen írja is, hogy igen, neki volt egy író őse, az is jó író volt. Ha nem volnának ezek a szavak elcsépeltek, akkor azt mondanám, hogy az én stúdiumaim köre hat-hét év óta a keresztény nemzeti irodalom. Amit ezek az urak és hölgyek, akik folyton erről szavalnak, nem ismernek, és ha én idéznék ezektől néhány igazi keresztény mondatot, nagyon meglepődnének. Hogy mi fért bele ebbe a keresztény szellembe, keresztény irodalomba. Az ún. feddőzésekben, amikor az urakat szidták, nagyon kemény dolgokat mondtak. Elismerték a világi uralmat, de a kinövéseinek, a rossz hajtásainak a nyesegetésében nagyon merészen, messzire elmentek. Most annyit lopnak ebben az országban, ezek az urak, akik nézik, tűrik, alig-alig fejcsóválva ezeket a nagy lopásokat, sikkasztásokat, azért meghallgathatnák például Pázmányt. „A kis lopót a nagy lopók felakasztatják; sokszor, aki sokat lop, aranyláncot visel, aki keveset, kenderkötélen függ.” Mivel ezek a papok állandóan egymást másolták, ez nem volt tilos, sőt ezzel szereztek tekintélyt a szövegüknek, Pázmány után úgy száz évvel Csúzy Zsigmond ezt írja: „A kis kurvákat kisöprik, kicsapják, a nagyokat pedig pompásan hintóban hordozzák; a kis lopókat akasztófára kötik, a nagyokat pedig tisztes méltóságra emelik.” És hogy a XVIII. század közepéről egy protestánst is idézzek, Bod Péter meg ezt írja: „A kis tolvajok vasbékóban járnak, a nagy tolvajok aranyláncot viselnek. A kis kurvát a pellengérbe verik, a nagy kurvák az ablakból nevetik.” Hány ilyet lehetne idézni. Még egyet okvetlenül, az én kedvencemet, Landovits Istvánt a XVII. század végéről: „Trombita, kürt, tanító vagyok, kiáltanom kell, harsognom kell, fel kell emelnem szómat, hogy ne mondattassam néma ebnek, amely nem ugathat… Oh fejedelmek, hercegek, márkgrófok, bárók, nagyságos urak, nektek szóllok, kik elfelejtitek az Istent. Nem elégesztek meg temérdek kincseitekkel, hanem még azt a keveset is, amit jobbágytoknál megsajdíthattok, tőlök elvenni és magatokévá tenni igyekeztek. Azt vélitek talán, hogy az Isten ezeket nem látja, fel nem jegyzi? Eljő még az idő, mikor véget vetvén a sok hallgatásban, megszóllal és szemetekre hányja minden gonosz cselekedeteiteket…” Ma pártok vannak, fölcicomázva a „keresztény” szóval, de ebből egy sort nem olvastak. Jó, én nem várom el X vagy Y párttól, hogy beüljön a parlamentbe, és ott újság helyett, amikor a másik szónokol, Landovits Istvánt olvassa. Elég, ha én olvasom. De itt kiáltó ellentét van a szájtátogatás, a csorgó szósz és az igazi keresztény szellem között.

A XVIII. század végén ez a majdnem kétezer éves Szent Pál-i hagyományú, hermeneutikus egyházi irodalom leül a földre, kiüresedik, a retorika eszközeit elhagyogatja, megszűnik irodalom lenni. A XIX. században már legfeljebb ritka kivételként van olyan papi szerző, akire érdemes figyelni. Ilyen kivétel volt egy Édes János nevű prédikátor, aki fiatalon, 1846-ban halt meg, egyetlen prédikációs kötete ’44-ben jelent meg. Református pap volt, aki gömöri, abaúji picike falvakban prédikált. Beszédeit a reformkor politikai szakkifejezéseivel írta, lépten-nyomon közjó, közügy, közakarat, közhasznú, közbátorság, közcsendháborító, közteherviselés, közjövedelem, közpénztár, közkincstár, közboldogság. Ezek csak szavak, de mutatják, hogy micsoda szellemben prédikált ő. És közben hithű pap volt, egy komoly hívő ember. De képes volt leírni, hogy Jézus a „názáreti reformhős”. Hát ez gyönyörű! Azt is mondja: olyan vallás kell nekem, és híveim, ti is olyan vallásra törekedjetek, amely mindenki számára jó, amelyben nincs felekezetieskedés, egyformán jó a kereszténynek, a tűzimádónak, a zsidónak, a pogánynak, a mohamedánnak. Mindenkitől el kell tanulni, el kell lesni a jót, még a kamcsadáloktól is.

A liberalizmus kis csírái.

Csírái? Vastag törzsei! Elég gyakran foglalkozik a zsidókkal például, és azt mondja, micsoda dolog, hogy Isten kiválasztott népének tartották magukat. Na de hogy folytatja? Idézem: „Minek az efféle zsidós kifejezés: magyarok istene, nemzetünk istene? Isten különbség nélkül minden embernek, minden hazának, minden nemzetnek Istene.” Ezt kellene kiírni a parlamentnek, minden iskolának és minden középületnek a falára. De nem írják ki. Mert nem is ismerik. Ezt az Édes Jánost rajtam kívül azt hiszem, soha senki nem olvasta. Elképzelem magamnak, ahogy ott mondja, mondja szent ihletben és nemzeti ihlettől ösztönözve ezeket a gyönyörű tanításait, és harminc-negyven hívő hallgatja fáradtan, ráncos arcú, öreg parasztanyókák hallgatják, olyanok, akiket gyerekkoromban a falunkban, a Rábaközben, én is ismertem. Vasárnap, ebéd után nálunk mindenki tette a dolgát, apám keresztrejtvényt fejtett, anyám mosogatott, és érdekes, vasárnap soha nem énekelt, máskor mindig az ajkán volt a kedvenc nótája, hogy „Magos jegenyefán sárgarigófészek”, vasárnap csönd volt, én meg unatkoztam, könyv nem nagyon volt a családban, néhány Jókai, de azt kiráncigálták a kezemből, szerelmes dolgokat ne olvassak, úgyhogy unalmamban elmentem a templomba litániára. Kettőkor harangoztak, de ezek az öregasszonyok fekete paraszti viseletbe öltözve, mint egy varjúcsapat, már előbb vonultak a templomba, és amíg a pap megérkezett, ők szabadon a maguk szövegeit litániázták meg énekelték. Sajnos csak három sor maradt meg a memóriámban az ő szabad, önkéntes, pap nélküli imájukból, és ez a három sor így szól, még a dallamát is tudom: „Piros, fejér, ződ a leveleji, Szűz Mária azt igen kedveli, Mária, Mária, Mária segíts!” Ez az én vallásom. Én nagyon régen otthagytam ezt a céget, ki is iratkoztam, voltak ekörül ifjúkoromban lelki kataklizmáim, volt hogy visszatértem a vallás ölébe, aztán végül is fölhagytam ezzel. Nem vagyok hívő, de ez a Mária-ének, ez az én vallásom. „Piros, fejér, ződ a leveleji, Szűz Mária azt igen kedveli.” A piros-fehér-zöldet most lobogtatják, nem is bánom, szeretem, ha kitűzik a magyar zászlót. Én még azt sem bánom, ha a szent jobbot körmenetben viszik, csak sokallom a cserkészeket meg a minisztereket a környezetében. Legyen ez bensőséges ünnep azok számára, akik hisznek. És az az államtitkár vagy miniszter, aki a kárpótlással vagy egyéb pénzügyekkel foglalkozik, nekem ott ne tátogassa a száját. Nézze otthon a tévét. Érezze ott az áhítatot. De ne mutogassa magát.

De hátha ő is hívő.


Akkor meg a menetben menjen, és ne a miniszterek között. A hit nagy dolog. Kölcsey elég sokat foglalkozott vallási kérdésekkel, és nagyon tisztelte a katolicizmust annak ellenére, hogy ő maga református volt. Mert a vallásban ő is valami nagyon szépet és fontosat látott, a vallás az erkölcsiségnek a legbiztosabb vezére és a társaságnak a legerősb köteléke, mondta. De azt nem mondta, hogy az iskolákon össze kell veszni. Abban az időben épp Magyarországon, és úgy veszem észre, hogy nem is külföldi példák nyomán, szellemi mozgalom indult, amely próbálta a vallásokat közelebb hozni egymáshoz, netán egyesíteni, és hadd jegyezzem meg rögtön, hogy ennek nemzeti fontosságát látták. Mert megdöbbenten tapasztalták, hogy ez mennyire megosztott ország. Különböző nyelvek, fajták, népek, vallások. Veszekednek időnként. Ha már a nyelveket nem lehet, a vallásokat kellene összehozni, és ebben főként katolikusok – például Guzmics Izidor pannonhalmi apát – vettek részt, cikkeket írtak. Hogy ilyen hagyomány is van, ezt sem ismerik a parlamenti és parlamenten kívüli keresztény urak. És én még olyat is tudnék idézni, ahol a cigányokról írtak szépen. A reformkorban élt az egyik legnagyobb liberális író, Vajda Péter, a jobbágy származású, póri Vajda Péter, aki csodálatos prózaverseket meg efféléket írt, és még annál is csodálatosabb publicisztikát, melyet én tártam föl, azelőtt nem volt ismert, és ki is adogattam annyit, amennyit lehetett belőle. Nem lehetett orvos, noha orvostanhallgató volt, mert 1831-ben, a kolerajárvány idején belekeveredett valami tüntetésbe. Aztán száműzték vidékre, Szarvason volt tanár az élete végén, és micsoda beszédeket mondott minden vasárnap, nem is a diákjainak, hanem a szülőknek. Megmagyarázta nekik, hogy mi a szabadság, mi az egyenlőség meg a reform, meg egyáltalán, hol lakik az Úristen. Bámulatos. A cenzúrának nagy haszna volt, mert az oda beadott és betiltott művek kéziratait általában gondosan elrakták, így ezek szépen megmaradtak, ezért kerülhettek nyilvánosságra később Vajda Péter beszédei. Ez a Vajda Péter az 1840-es évek elején, amikor még az adott ki tankönyvet, aki akart, kiadott egy ábécéskönyvet. Érdekes módon az a címe, Nemzeti ábécéskönyv. Merthogy ő hazafi volt. És ebben olvasmányok vannak, minden betűhöz egy. Az L betűhöz a Lánchídról van egy olvasmány, aztán a pesti árvízről, szóval ilyenekről. Minden betűhöz egy kis olvasmány a nebulóknak. A C betűnél a cigányokról. Nagyon szép szöveg. Adtak ki Magyarországon Vajda Péter óta olyan iskolakönyvet, olyan tankönyvet, amelyben a cigányokról szeretetteljes olvasmány volna?

Szerintem egyáltalán nincs is olvasmány róluk. Semmilyen.

Én tudom, hogy nincs, és ez valami szörnyű. Nincs egy tankönyv, amely a gyerekeket arra tanítaná, hogy becsüld meg a cigányt, vagy legalább ne bántsd. Noha itt a példa erre, csak hát nem tudnak ezek semmit. Hiába van tele történészekkel a parlament. Személy szerint vannak közöttük igen kitűnő történészek, több is, több pártban is, mégis mulasztást érzek, itt van ez a nagy nemzeti kincs, amely nem tud átmenni a köztudatba, az iskolakönyvekbe. Micsoda könyvet tudnék csinálni, keresztény olvasókönyvet! Ki adná ezt ki? Senki. És ha netán valaki kiadná? Lenne foganatja? És ezért érzem néha magamat nagyon rosszul ebben az országban. Én ’56 után nem emigráltam, pedig elég nagy kockázattal járt itthon maradnom, de én nem vagyok emigrálós, maradtam, megúsztam, jó. Volt néhány nehéz év, közvetlenül ’56 után, azt hagyjuk. Annyit megért nekem ’56. Később a Kádár-korszakban, amikor nekem már különösebb bajom nem volt, osztályvezető voltam egy akadémiai intézetben, megéltem szerényen, azt nem bírtam, hogy ha reggel kinyitottam egy újságot, a szemembe hazudtak. Amivel engem megaláztak, lenéztek, semmibe vettek. Nem törődünk a véleményeddel, az eszeddel, mi mondhatjuk, mert mi vagyunk az erősek, az erőszakosak, a hatalmasak. Ezt nem bírtam. És ilyenkor mondogattam baráti körben, hogy azért egy kicsit megbántam, hogy nem emigráltam, hogy nem vonultam ki ebből a mocsokból, ebből a hazudozásból, a lopásokból, ebből az egész fertőből, a hullaházból, hogy Adyt idézzem, a dögszagból, hogy Illyés Gyulát idézzem. Néha most is ezt kezdem érezni, mert megint jön föl a csatorna szaga, dögszag, és az valahogy nem nekem való. A hetven évemet ha végiggondolom, nekem ebben az országban nem volt száz jó napom, és abból tízegynéhány ’56-ra, a forradalomra esik. Ezt valahogy rossz aránynak tartom. Persze maradok.

Milyen reményekkel? Reményekkel egyáltalán?

Másfél éve valami szerkesztői kérdésre írtam egy kis cikket. Az volt a kérdés, hogy mi lesz 2000-ben. Hát én megírtam abban, és persze beleidéztem Vajda Pétert, hogy itt, ebben az országban demokrácia lesz 2000-ben. És kicsit kevesebb meggyőződéssel, de ma is ezt mondom. Demokrácia lesz. És ha ezt mondom, az azt jelenti, hogy akkor reménykedem. Más kérdés az én személyes sorsom, amelyben nem volt száz jó napom, és hogy megérem-e a 2000-et. Vagy megérem, vagy nem, de írásba adtam, és ehhez tartom magamat: 2000-ben itt demokrácia lesz. Tessék tudomásul venni. Mindenkinek, akit illet.

Kiadó hiányában megteszem azt, amit lehet: tanulmányokat írok a régi papi szövegekről, a keresztény nemzeti irodalomról. A Kortársban tizenkét részes sorozatom indult, azt a kicsit bolondos címet adtam neki: Szép magyar írásoknak mindeneket gyönyörködtető kertecskéje. Ebben lehet protestáns és katolikus régi egyházi íróktól időrendben a XIX. század elejéig egy-egy nagyon szép részletet olvasni. Ez a régi sorozat apránként befejeződik, és a Kortárs azt kérte, hogy menjek át a XIX. századba. Hó, hát örömmel, az az én régi területem, úgyhogy mindjárt huszonöt darabot adtam nekik, kétévi anyag, egy ráadás. Világi szerzők, az egy Édes Jánosnak egy prédikációja kivételével. Ennek a sorozatnak az a címe: Kalászatok; ez egy múlt századi szép szó, a gyűjtést értették rajta. E világi szövegek közt például van egy részlet az első magyar politológiai könyvből, amelyet egy Benczúr nevű fiatalember írt valamikor 1842-ben vagy ’43-ban. Persze csak '48-ban jelenhetett meg. Ki ismeri? Aztán Magda Pál, aki 1818-ban az egyik első magyar statisztikai könyvet adta ki csodálatos leírásokkal. Akkor még költők csinálták a statisztikát. Ő például hogy szerette a hazáját és különösen a szülőföldjét, Gömört! Ott van a Pozsálló-hegy. Azt írja: Pozsálló, fölmegyek a tetődre, és onnét látom a fél Felvidéket. Visszatérő, majdnem toposz értékű mozzanat a múlt századi magyar irodalomban, hogy fölmennek egy hegytetőre, körülnéznek, és azt mondják, jaj de szép ez az én hazám! Én is ezt mondom. A Kisalföldet, az én szülőföldemet hogy imádom, hogy szeretem! Nedves vidék, olyan, mint Hollandia, ahol ha utazik az ember vonaton, busszal vagy akármivel, nem tud úgy kinézni az ablakon, és ez már a XVII. századi holland festők képein is így van, hogy ne lássa az emberi tevékenység nyomát. Egy házat, egy aratót, egy kaszálót. Hát ilyen a Kisalföld is, az én szülőhazám. A világ leglaposabb vidéke, laposabb, mint a Hortobágy, de víz, fűzfa és emberi tevékenység nyoma rajta mindenütt, és nekem ez kell, emberek. Ez a nemzeti érzés. Én erről nem szoktam szavalni. Úgy vagyok ezzel én is, mint az Esterházy Péter: hogy az ember az ilyen intim és magától értődő dolgokról nem szaval. És főként nem tépi a száját. Ez bennem van. Nem is értem azt a furcsa kifejezést, hogy identitástudat, ostobának tartom. Nekem tudnom kell, hogy én azonos vagyok önmagammal? Ugyan mi más lehetnék? 1848-ban Arany János is írt publicisztikai cikkeket, és első dolga volt megmagyarázni a póroknak, mert népies újságot szerkesztett, hogy mi a haza. Hát a házad, aztán a kert, aztán a falu, s húzzunk egy még tágabb kört: a szülőföld, az ország és népe. Ezt kell szeretni. Nem pedig a szomszéd padban ülőnek azt a tátogó száját. Meg az X képviselőnőnek azt a zsinóros pruszlikját. Minek pruszlikban menni a parlamentbe, amikor Irinyi József, a ’48-as márciusi 12 pont szerzője már 1847-ben megírta, hogy milyen legyen majd a házszabály, s amikor ’48 nyarán a parlament összeült, csak elő kellett venni Irinyi tervezetét, másfél nap alatt megszavazták, és nem volt ennyi totojázás, hogy ma sincs még egy tisztességes házszabály. Nos, ebben a könyvében azt írja Irinyi, hogy ha egy mód van rá, ne menjünk nemesi mentékben a parlamentbe. Rendes, civilizált európai viseletben menjünk oda, mert nevetséges zsinóros atillákban tárgyalni rétöntözési és egyéb hasznos ügyekről. Erre gondoljanak a pruszlikosok meg a szájtátogatók és a szájtépők! Nem pruszlik a magyarság. És nem bajusz a magyarság. Ezt már Kazinczy, Széchenyi megmondta. Nekem is van bajszom, de pruszlikom, az nincs.

• Kultúra