Szebényi Cecília

Nyomtatóbarát változat

Maga egyetemista volt ’56-ban, a jogi egyetemre járt, és ha jól tudom, nem jószántából járt épp oda.

Nem, magyar–német szakra vettek föl, ha ugyan fölvettek, nem tudom már; valahogy átirányítottak, hely hiányában talán, a jogi karra, ahol a mi évfolyamunk százötven hallgatójából nyolcan jelentkeztek eredetileg is oda.

Utálta nagyon?

Utáltam, tiszta szívemből; a megvetés kitüntető szó volna rá – iszonyodtam tőle. Az iskolával én addig is úgy voltam, hogy az valami tisztátalan dolog, ha hazamentem, azonnal lezuhanyoztam és átöltöztem. Jó tanuló voltam, valami udvarias igyekezet volt bennem, hogy csak baj ne legyen, de mindig éreztem, hogy balhé lesz a vége; s az be is következett mindig, időről időre. Az ostrom előtt az úgynevezett farkaskölyök-mozgalomban kellett részt venni, elég katonás fegyelem uralkodott ott, amit én szörnyen nem bírtam, egyszer egy ilyen „feküdj-vigyázz!”-gyakorlatnál elkezdtem bőgni, és belevágtam magam a sáros pocsolyába, amire behívatták anyámat, és engem kizártak. Mindenki farkaskölyök volt, kivéve engem, aminek én nagyon örültem. Aztán a cserkészet, azt is rettenetesen rühelltem, sorba kell állni, együtt énekelni meg menetelni, gubacsból nyakkendőgyűrűt faragni, nem is volt nyakkendőm, nem bírtam a közös vicceket, úgyhogy onnan is kimaradtam. Nem gondolnám pedig, hogy eleve közösségellenes beállítottságú volnék, két-három évig eljártam például a pasaréti református gyülekezetbe, ahol nagyon jó gondolkodású emberek gyűltek egybe. Ennek nagy vonzereje volt, s noha mindjárt az elején összevesztem velük, mégis ott ragadtam, és megszerettem őket. A mi családunk régi református család, az őseim csupa lelkészek voltak Erdélyben, de én ezt a vallást nemigen szerettem, ellenszenves volt nekem, az az igazság. Ott, abban a társaságban megszűnt ez az idegenkedés, valahogy meg is tértem, vallásos református lett belőlem. A forradalommal aztán elmúlt ez az időszak, mert akkor egy annyival nagyobb közösségbe kerültem; és filozófiailag is más dolgok érdekeltek előtte is meg utána is.

De „udvarias igyekezettel” járt az egyetemre, noha utálta.

Rájöttem, hogy az a nagy marxista hadovázás, ami ott folyt, olyan, mint a tenisz: az ember rááll egy hullámhosszra, aztán adogat és visszaüt, ilyen egyszerű tulajdonképpen az egész, és ez ment nekem, bár azt se tudtam, miben különbözik egymástól a jogelmélet és az államjog nevű tantárgy. Nem akartam én jogász lenni, csak nem tudtam, hogyan kerüljem el. Én szeretek korán kelni meg korán lefeküdni, és egész nap dolgozni, és nem szeretem, ha valamit nem tudok áttekinteni, de ezt a rendességre törekvő lényt időről időre, a későbbi életemben is, hatalmas detonációk rázták meg, amikor minden összedőlt és átrendeződött. ’56 nyarán, mert akkor lehetett először Erdélybe utazni a háború után, én másfél hónapig ott bolyongtam. Valóságos honvágy vonzott oda, pedig Budapesten születtem, de rengeteget álmodtam Erdéllyel, megy át a vonat a Királyhágón, és látom a füstölgő folyókat, a kalangyákat ülni a hegyoldalakban, valamiféle paradicsomnak éreztem, és még halasztást is kértem az egyetemtől, hogy később kelljen csak visszajönnöm. Szeptember közepén, mikor kiszálltam Pesten a vonatból, úgy éreztem, itt soha nem történik semmi; unalmas lakosság. Hát ennyit az akkori helyzetmegítélésemről.

És ez mitől változott meg?

Egyszer csak észrevettem, hogy itt valami zsiborog, évfolyamgyűlések voltak, ott hozzászóltam, nem tudtam pontosan, mi történik, azt meg végképp nem, hogy mi lesz belőle, csak nagyon közel éreztem magamhoz azt a szellemet. Tetszett, az az igazság. Aztán jött az a nagy tüntetés, és végig, mindenütt ott voltam, mint valamiféle rendező, bár rendezni nem rendeztünk semmit, az az elképzelésünk, hogy idegeneket nem engedünk magunk közé, mindjárt az elején összeomlott, lehetetlennek bizonyult, mert az emberek jöttek velünk. Elindultunk az egyetemtől, aztán a Bem tér, onnan átmentünk a Parlamenthez, valószínűleg Nagy Imrét is hallottam, de erre nem emlékszem, csak arra, hogy volt ott két pofa, akiket én gyanúsnak találtam, mert azt kezdték kiabálni, hogy oltsák el a vörös csillagot, ezt én provokációnak ítéltem, mondtam, hogy ezt ne kiabálják. És miért ne? Hogy nem helyeslem? Mondom, nem azért, azt a csillagot én sem helyeslem, de ez most úgysem fog menni. Próbáltam vitatkozni velük, mert tényleg úgy éreztem, hogy ez túlmegy valamin, hogy ebből nagy baj lesz, és most nem ezt kell csinálni. Akkor még nem szakadat le a plafon, csak nagyon rázkódott. Én ugye azt gondoltam, hogy lehet egy olyan demokratikus tüntetést csinálni, ami aztán demokratizálja a közéletet. Na most ezekkel elvitatkozgattam egy darabig, nem sokáig, mert a tér túlsó oldaláról is fölharsant ugyanez a kiáltás, mire ők azt mondták nekem, hogy na látja. És kisvártatva már én is ezt kiabáltam, mert ha már kiabáljuk, akkor erősen kell kiabálni. Ez lenyűgöző volt, de aztán tulajdonképpen elég unalmas lett, nem történt semmi, és akkor egyszer csak valaki kiabált, hogy menjünk a Sztálin-szoborhoz, le kéne dönteni a Sztálin-szobrot. Ez tetszetős volt, úgyhogy átrohantunk oda, nem tudom merre mentünk, mellékutcákon át, teljes önkívületben. A sok kiabálás hamar levetette a kezdeti feszességet, a megírt szövegeket, a kenetes Minden ország katonája menjen saját hazájába! helyett sokkal jobban lehetett kiabálni, hogy Ruszkik, haza! Mikor megérkeztünk, már javában húzkodták a szobrot, a szobor meg nem akart lejönni, a tömeg pedig rendkívül jó humorról tett tanúbizonyságot, azt kiabálták, hogy Tartsd magad, Jóska! Ez hihetetlenül sportszerű volt, mert le akarták dönteni, mindenki azt akarta, de látták, hogy ő, még ha nagy is, de egyedül van, és ahelyett, hogy átkozódtak meg dühöngtek volna, ezt kiabálták, hogy Tartsd magad, Jóska! Közben szereztek hegesztőt, jött egy traktor is, és kis híján a leendő feleségem, Szilvia akasztotta a nyakába a vontatódrótot, amint ezt jóval később megtudtam. Jött a műjégről, a haja rövidre volt nyírva, kisfiúnak nézték, és mondták neki, hogy öcsi, vidd föl ezt a tetejébe! Ő a kérésekre mindig ugrik, de ott volt a Dóbiás bácsi, a házmesterünk, aki elkapta a csuklójánál fogva, és hazavonszolta, úgyhogy még sincs ez a családi dicsőség. Kis híja volt, de őt legalább nem rúgták ki az iskolából.

Végignéztem, ahogy a szobor ledőlt, hirtelen egész pici lett; és akkor egyszer csak teherautók jelentek meg, hogy gyerünk a Rádióhoz. Hát ez is jónak látszott, menjünk a Rádióhoz, el is indultunk egy teherautóval, aminek a vezetőfülkéjét püfölni kezdték, hogy egy ávós ül a sofőr mellett, az szálljon ki. Megálltunk, kidugta a fejét egy ember, kérdezték tőle, hogy ávós-e. Ávós vagyok, de én is ott születtem, ahol maguk, mondta ő. Mire üdvrivalgás, és jól van, gyerünk tovább. Lehet, hogy ez naivitás volt, de bámulatra méltó, mindent elsöprő nagylelkűség volt abban, ahogy ezt mindenki elfogadta. Ezt mondta, és kész. Körbeszáguldoztunk a városon, és kiabáltuk, hogy Sztálin-szobor ledöntve, a Blaha Lujza téren már égett egy oldalára borított kocsi, és a Rádió felől valami éles lövöldözés hallatszott, úgy hallottam, mintha a tetőkről lőnének. Felháborodottan fölkaptam egy követ, valami utcakő lehetett, heroikusan bemasíroztam a sötétbe, de elég hamar rájöttem, hogy én ezzel a kővel nem fogok semmit sem csinálni, ha jön valaki, én biztosan nem vágom hozzá, mert tulajdonképpen nem akarom. És hogyha a háztetőről engem le akarnak lőni, akkor hiába van nálam ez a nagy kő. Hiszen láttam én a Sztálin-szobornál, mintha valami fegyvereket osztogattak volna valahol a messzeségben, de azt nem tudtam, hogy a Rádiónál kitört az ostrom, mindez olyan álomszerű volt, az egész nap olyan álomszerű. Amikor nagyon lőttek, egy tanársegéddel, Nagy Pistával, akivel együtt érkeztünk oda, mi elszaladtunk onnan, a Boráros térre mentünk, és amikor mondták, hogy halottak vannak, nagyon sírtam. Ültem a Boráros téren egy talponálló küszöbén, nem voltam ivós, de akkor nagyon szerettem volna inni valamit, de nem adtak italt, és sírtam, mert felelősnek éreztem magam, hogy én is előkészítettem az egyetemen a tüntetést, és most halottak vannak. Elindultam egyedül haza Budára a hídon át, és láttam, hogy Soroksár felől teherautók száguldoznak magyar zászlókkal, puskával a kezükben fiatal munkásokkal, mintha némák lettek volna, pedig kiabáltak. Mégis olyan érzés volt, mintha iszonyú csönd lett volna. Nocsak, gondoltam én, mi lehet ez?

Lövöldözés volt, égő autók, és még mindig tartott ez az álomszerű hangulat?

Igen, mert akkor történt valami, amit nem tud senki leírni azoknak, akik nem voltak ott. Aminek csak az apropója volt a Rákosi, ezek a marhák és szörnyetegek, de ami ott följött, az egy egész más dolog. És mindjárt rá lehetett ismerni. Mint amikor az ember egy olyan tájat álmodik, ahol sosem járt, és ráismer, hogy ő odavaló. Az ember ráismert, hogy a pesti utca az ilyen, az emberek így beszélnek egymással, pedig ilyen soha azelőtt nem volt, és lehet, hogy soha többé nem is lesz. Hirtelen valami fölszakadt, valami kollektív lefojtás, ami az embereket olyan szomorúvá teszi, ami olyan lehetetlen állapotot tart fenn az embervilágban. Ez nemcsak politikai megmozdulás volt a rossz, rohadt rendszer ellen, és ezzel én nem kicsinylem a bajt, de ami ott följött, az valami más, sokkal mélyebb dolog volt. Nem nagyon lehet tudni, hogy mi az, ami akkor történt.

Elérkeztem a Körtérre, ott állt egy páncélkocsi tisztekkel, tizenhat év körüli gyerekek vitatkoztak velük, azok próbáltak védekezni, magyarázkodni, de a gyerekek szörnyen letolták őket. Ezt hallgattam egy darabig, érdekesnek találtam, aztán továbbmentem, a 49-es megállójában állt egy fiú az utcán egy marha nagy puskával. Az autókat akarta átvizsgálni, de nem nagyon voltak autók. Nagy sokára jött egy, azt megállította, kidugta a fejét egy holtra vált úr; megkérdezte tőle: fegyver van? Hogy micsoda? – kérdezte az úr. Hogy fegyver van-e, mondta a fiú, benyúlt az ülés alá, és azt mondta a bácsinak: maga nem tudja, hogy mi van Budapesten? Nem, miért? – mondta ő, aki feltehetőleg a Balatonról jött, talán szüretről. Forradalom, mondta a fiú. Az úr nem szólt: behúzta a nyakát. Na siessen, mondta a fiú. Az úr gyorsan letekerte az ablakot, elfüstölt, mint a pinty. Ilyet se hallhatott még.

Jött egy rendőr; a fiú lomhán megemelte a puskáját, nem fogta rá, csak úgy meglódította, és mondta neki, adja ide a pisztolyát. Hát nem adom. Na, adja ide. Akkor odaadta a rendőr. Kicsit félt, kicsit tán oda is akarta adni. Aztán hazamentem, jó késő volt, már azt hitték hogy meghaltam, mert a házbeli néni azt mondta, hogy mindenkit megöltek, hát örültek, hogy nem haltam meg. Reggel lementünk a Körtérre, nagy kődobálás volt, szovjet tankok álltak ott, azokat dobáltuk egy darabig, aztán elmentünk címereket leszedni a Ménesi útra.

Gondolt arra, hogy beáll a felkelők közé?

Nem megyek, ezt biztosan éreztem, és nem tudtam, hogy ezt hogy indokoljam meg magamnak. Jólesett volna menni, de lehetetlennek éreztem, mert nem tudtam volna rálőni valakire, és azt a gondolatot is gyűlöltem, hogy énrám lőnek, hogy esetleg meghalok, vagy eltalálnak és megnyomorodom. Hosszú időre szóló megoldhatatlan dilemmát jelentett ez nekem: hogy én nem megyek, viszont nagyra tartom azokat, akik elmennek, akik megteszik; Forintos Gyurka is, a barátom, mint utóbb megtudtam, aki az elsőrendű vádlott volt aztán a perünkben. Mintha volnának olyan fejek, amikért nem olyan nagy kár, ha szétlövik, mint az enyémért. Hogy a leendő művészért ugye kár, a hegesztőinasért meg nem akkora kár. Csak sokkal később, ’89 után értettem meg, hogy kiből lesz hős. Azokból, akik olyannak születnek, hogy az életük hirtelen össze tud ugrani egyetlen pontba. Akkor, abban a pontban ott van az egész élet. Az ilyen ember az, aki bemegy az égő házba, hogy kihozza a nagymamát vagy a kisgyereket, nem törődve azzal, hogy rádőlhet a ház. Ez valami különös, szinte mágikus adottság; az élet intenzitása viszont, úgy látom általában, az ilyen embernél nem terjed ki az egész életére. Ezért meglehet, hogy később butaságokat beszél vagy hiúnak mutatkozik; ha ilyenkor kíméletlenül kritizálják őket, azért én nagyon haragszom, mert úgy érzem, ez olyan, mint amikor valaki a szülőanyjáról beszél így. Pedig az azért nagy dolog, ha valaki gyermeknek ad életet, egy szép lánynak. Ezt nem illik úgy venni, mint mondjuk egy írót, aki igenis felel minden pillanatáért, akinek tulajdonképpen nem szabadna semmilyen gyengeséget elárulni. Akkor persze én ezt nem tudtam így megmagyarázni magamnak, rossz is lett volna ha megtudom, csak szenvedtem ettől; úgyhogy elmentem a Daróczi útra, a véradóközpontba, hogy mégis hajtsak valami hasznot. Ez is unalmas volt, az autokláv zúgásából, azt se tudtam mi az, folyton a tüntetés kiáltozását véltem hallani, és akkor itt ülök, úgyhogy amikor el kellett menni vérplazmáért a Krisztinavárosba, azokkal tartottam. A Gellért-hegy alatt, a Sziklaközpontnál egy ávós géppisztollyal megállított bennünket, nagy, kerek szájjal ordított, hogy szálljunk ki. Föl kellett menni oda, átkutattak, nem találtak semmit nálunk, el is engedtek. De abban a nagy előcsarnokban volt vagy huszonöt gyerek, fiúk-lányok, tizenhat-tizennyolc évesek, és hozzám odalépett egy helyes kislány, hogy az istenért csináljak valamit, őket ide behozták, vigyem ki őket. Átmentünk a Krisztinába, ott is átkutattak, ezek a Szabó bácsiék lehettek, nagyon kedvesek voltak, elhoztuk a vérplazmát. Visszaérkeztünk a kórházba, elmentem az igazgatóhoz, és rábeszéltem, hogy adjon egy papírt arról, hogy azok a fiatalok nálunk dolgoznak huszonöten. Nagy őrültség volt, de szerettem volna valamit csinálni, meg szerettem volna bajba kerülni, amint látszik, anélkül hogy lövöldöznöm kellene. Ez kis híján sikerült is; a sánta műtőssel meg a sofőrrel visszaautóztunk az oroszlán torkába, én magam előtt tartva ezt a papírt, vonultam.

Az előcsarnokban nyüzsögtek a tisztek vagy ávéhások, nem tudom, s az egyik a papíromat látva rám tört, hogy tudom-e, mi történt; ők kiengedték a gyerekeket egy teherautóval és egy felfegyverzett katonával, azok meg lelökték a fegyveres őrt, elvették a géppisztolyát, kis híján lelőtték, és elmentek a teherautóval. És te is köztük voltál, mondta nekem; én meg gondoltam, na, ágyő világ, elértem, amit akartam, sikerült bajba keverednem. Elkezdtem neki magyarázni ésszerűen, miért jöttem volna vissza akkor; idővel megtanultam aztán, rossz módszer ez, az ilyen duma senkit nem érdekel. Szerencsémre odalépett egy másik, azt mondta, áh, ez nem volt köztük, ez a mentősökkel volt; vitába szállt a dühöngővel, mi meg valahogy elsomfordáltunk. Az egyetemen engem is beválasztottak a Forradalmi Bizottságba. Őszintén szólva nem tudom, hogy mit csináltunk, a vádirat szerint én például a pszichológia meg a szociológia bevezetését követeltem a felszólalásomban. Hogy tanítsanak pszichológiát meg nyugati nyelveket.

November 4-e után még működött az egyetemen a Forradalmi Bizottság?

Egy darabig igen, és még abban a hitben, hogy bejöttek ugyan a ruszkik, de ebbe soha senki nem fog beletörődni. Az egész országban volt egy intenzív akarat, hogy amit akartunk, abból nem fogunk engedni. Én kitaláltam, hogy küldjünk egy táviratot a szovjet diákoknak, meg is fogalmaztam: „Tolsztoj, Dosztojevszkij és Csehov népe nem tehet ilyet stb.” Elmentem Göncz Árpádhoz, akit még a pasaréti gyülekezet baráti köréből ismertem, és megmutattam neki. Azt mondta, ilyet csak úgy lehet csinálni, ha aláírjuk. Éreztem, hogy az aláíró csak én lehetnék, és ahhoz már nem volt olyan nagy kedvem, hogy így magamra tereljem a figyelmet, amiről úgyis éreztem, hogy kezd áradni felém. Az orosz diákok meg sajnos úgysem kapták volna meg ezt a táviratot. Aztán betiltották a forradalmi bizottságokat, és mi akkor azonnal átalakultunk MEFESZ-szé, Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségévé. Az alakuló ülésünkön megjelent a MAFISZ, a Magyar Forradalmi Ifjúmunkás Szövetség néhány képviselője, három fiú és egy Brigitta nevű csinos, szfinxarcú, hatalmas lány, aki nekem nagyon tetszett. A vezérszónokuk, fehér micisapkás fiatalember, alaposan leteremtett bennünket, mi egyetemisták csak a saját levünkben fortyogunk, és a munkásságot le se szarjuk, azt hiszem, így fejezte ki magát. És hogy menjünk ki Csepelre, és segítsünk nekik a belopakodó Kádár-huszárokkal szemben. Mi ki is jártunk aztán, sokat segíteni nem tudtunk; és én csak mostanában, amikor elővettem a tárgyalási jegyzőkönyvet, amit nem olvastam el soha, valahogy nem bírtam elolvasni azt a stencilezett, sötétsárga ragacsos papírra írt, zsíros, sűrű gépelést – végül is én ott voltam, minek olvasgassam, hogy ők mit jegyzeteltek ki abból, amit én mondtam –, csak mostanában, amikor elővettem, akkor láttam, hogy ez a fehér micisapkás fiú Bárány János volt, felkelőparancsnok, akit a mi perünkben is kihallgattak, a Fő utcán még, nem ott a tárgyaláson. Az egyik ellenem felhozott vádpont az volt, hogy én valamilyen sztrájkfelhívást hoztam el Csepelről, amit én tagadtam, mert valóban nem tettem ilyet sajnos; senki sem kért fel erre. Ő viszont azt vallotta, hogy valóban itt járt Karátson egy sztrájkgyűlésen, el is indult egy ilyen papírral, de én utánaszaladtam és elvettem tőle. Nyilván nem emlékezhetett rám név szerint az egyetemről, nem tudhatta, ki vagyok, ezzel a vallomásával csak megpróbált kihúzni valakit a csávából, akiről megkérdezték, miközben tudta, hogy őt fel fogják akasztani. Megrendítő volt ezt most olvasni, mikor ő harminc éve halott már.

A MEFESZ még elég sokáig működött, röpcédulákat ragasztottunk, arra nem emlékszem, hogy mi sokszorosítottuk-e őket, se arra, hogy mi volt a röpcédulákon, csak az éjszakára, a sompolygásra, meg hogy hirtelen rám esik egy autó reflektorfénye. Aztán szép lassan elült minden, már végképp nem lehetett hová menni, mert a munkástanácsok is megszűntek, de mi nagyon sokáig makacskodtunk még, és mivel nyilván az egyetemről is el kellett ítélni valakiket, márciusban letartóztattak, és elvittek a gyűjtőfogházba.

Hogy történt a letartóztatása?

Március 12-én szállítottak be először, éjszaka, kijárási tilalom volt, csak autók suhantak és fegyverek csillogtak az éjszakában, és valami kis erdőn keresztül vittek, ahol arra gondoltam, vajon ezek most katyni erdőt csinálnak, és velem kezdik? De nem, szerencsésen megérkeztünk a gyűjtő elé, mint egy operai díszelőadásra, úgy gördültek be az autók az autóföljáróra, ebből is, abból is kiszállt egy karcsú ember, mögötte a három smasszer, mint három szolga; odabent már nem volt ennyire vidám, a falhoz kellett állni felemelt kézzel, farkaskutyák sompolyogtak mögöttünk föl-alá, mindez olyan melodramatikus volt. Mindent elvettek, amit magammal vittem, a könyveket is, otthon azt mondták, vihetek könyveket, ott persze elvették. Később visszaadták különben. Éjszakára bevágtak egy cellába, aztán kezdődtek a kihallgatások.

Megverték?

Nem, nem bántottak, és ezekből a kihallgatásokból nem is emlékszem semmire, csak arra, hogy a legvégén be akartak szervezni besúgónak. Két lisztesképű idegen elkezdett célozgatni, én mindjárt tudtam hogy mire, és nagyon felbosszantottam őket, mert hülyének tetettem magam és hagytam őket fickándozni. Mondták, mondták, hogy ők presszóban szeretnének velem néha beszélgetni, én meg mondtam, hogy gyűlölöm a presszókat, minden presszóban rosszul leszek – ez tényleg így van, a mai napig; hát akkor otthon is lehet, mondták ők. De különben is, én nem akarok beszélgetni, hát miről, minek beszélgessünk, végre kénytelenek voltak kibökni, hogy mit akarnak, mire elkomorodtam, és mondtam, de kérem. Akkor Kistarcsára fognak engem internálni. Az nekem fog fájni a legjobban, mondtam, mire ők ordítoztak nagyon. Ez később is baj volt különben, hogy mindig röhögtem, főleg amikor azt mondták, hogy föl leszek akasztva, azt hitték, hogy én rajtuk kacagok, pedig nem is, csak valahogy úgy muszáj volt nevetnem, olyan furcsa volt az egész. És ezért nehezteltek. Visszavittek a zárkámba, három nap múlva megint hívattak, azt mondták, hazamehetek, de alá kell írnom egy papírt, hogy erről soha senkivel nem fogok beszélni. Ezt aláírtam, mert attól féltem, hogy ha ezt nem írom alá, akkor szörnyű dolgok következnek. Nem akartam, hogy megverjenek. Aláírtam, de folyamatosan megszegtem persze ezt az ígéretemet, már amikor a cellába visszavittek, akkor is. Miután hazaengedtek bűncselekmény hiányában – jártam tovább az egyetemre, de a bűncselekményeim tovább nőttek a hátam mögött, és egészen kivirultak. Mert ami márciusban még nem volt bűncselekmény, az júniusra baromi nagy bűncselekmény lett már, és újakat is találtak a meglévőkhöz. Úgyhogy elkezdődött az egyetemen egy visszataszító fegyelmi tárgyalás, a fegyelmi bizottságban volt diák, tanársegédek, egy vak professzor, én pedig tudtam, hogy ki fognak rúgni, az a legkevesebb, de lehet, hogy a végén még föl is akasztanak. Nagyon sötétnek látszott a dolog.

Akkor, amikor még lehetett, nem gondolt arra, hogy elmegy az országból?

Azt éreztem, hogy kirívok a többiek közül, hogy én leszek az a szög, amelyikbe beleakad a sál. Nem is aludtam otthon, gondoltam, húzzuk a dolgot, legalább amíg a verések abbamaradnak, mert azt szörnyen utáltam volna, hogyha megvernek. A nagybácsikáim Princetonban voltak egyetemi tanárok, úgyhogy lett volna hová mennem. Éppen Vekerdy Tamáséknál lapítottam, amikor a felesége azzal jött, hogy Jugoszlávián keresztül másnap teherautóval ki lehet menni, de ezt reggelig el kell dönteni. Reggelig el kell dönteni, hogy hol fogom leélni az életemét, hát ezt nagyon utáltam, és egyáltalán nem tudtam, hogy minek alapján gondolkodjak erről. Egy szép piros almával kimentem a konyhába, és ott buzgón imádkoztam, hogy az Isten mutassa már meg, hogy mit csináljak. És akkor az a képzetem támadt, hogy van egy kétujjnyi vastag fal viaszból, láttam is, ahogy meg van csinálva, nem volt ez sima, hanem göcsörtös, és ez választ el az Istentől. És ha megölik az embert, ha meghalok, akkor mindössze annyi történik, hogy átütik ezt a válaszfalat. Hát akkor minek rohangásszak a földgömbön idegesen erre-arra, amikor nincs különösebb hatalmuk fölöttem, senkinek nincs. Az ilyen dolgokat nevezem én imaginációnak, amikor egy olyan poétikus jelentéssel bír egy képzet, ami megfelel egy szituációnak. Nem gondoltam én, hogy ez azt jelenti, hogy nekem nem lesz semmi bajom, csak megnyugodtam, hogy van ez a viaszfal, és eldöntöttem, hogy maradok. Még államigazgatásból kellett volna vizsgáznom, de halasztást kértem, gondoltam, roppant nevetséges, hogyha bevágom és utána fölakasztanak, akkor legalább az egyiket ne. Leutaztam a Balatonra, ahol jó ismerőseim voltak, hogy ott két hétig pihenek. Úgy számítottam, nem tudom, miért, hogy körülbelül két hét múlva fognak letartóztatni. De már másnap reggel jöttek értem, éjjel még egy jót úsztam a viharban, úgyhogy kiélveztem az utolsó pillanatokat is, mielőtt fölhoztak volna a Fő utcára.

Mi állt a letartóztatási papíron?

Hogy mi március 15-én a MUK-kal el akartuk foglalni a Parlamentet, lefegyverezni a parlamenti őrséget, és kirobbantani újra a forradalmat. Egy Rózsa Sándorból, Petőfi Sándorból és Garibaldiból kevert alakot tártak elém. Ez túl nagy tisztesség volt nekem, mindjárt szerényen visszautasítottam, de ők tovább erőltették, hogy ismerjem be, úgyis lógni fogok. Három hónapig ordibált velem egy fiatalember, hogy ismerjem be, én meg mondtam, hogy nem ismerem be, hát ezt nevezték kihallgatásnak. Éjjel égett a villany, háton fekve, vigyázzfekvésben kellett aludni, ahogy én egyáltalán nem tudok, mert én olyan dúltan alszom, hogy mindent magam alá kotrok. Érdekes, mindjárt el is aludtam ezek között a viszontagságos körülmények között elég jól, előtte pedig néhány napja már álmatlanság kínzott az aggodalomtól, hogy mi lesz. Oldalra gömbölyödtem, elaludtam, akkor jöttek, benéztek, belerúgtak a vasajtóba, arra fölébredtem, kinyúltam, elmentek, megint oldalra fordultam, hiszen nem állhattak ott nálam, mindenkit abajgatni kellett, és azért sokan voltunk abban a nagy házban.

Nagyon kínzott, hogy első ijedtemben, amikor megláttam a letartóztatási papírt, azt mondtam, hogy belátom, ez ellenforradalom volt, hogy ezt mondtam annak a semmirekellőnek. Úgyhogy először is a zárkatársamnak, akiben – talán igaztalanul –, nem bíztam, elkezdtem mondani, hogy legközelebb, ha fölvisznek, akkor majd megmondom, hogy dehogy volt ez ellenforradalom. És elképzeltem azt a dühöngő alakot – nálunk csak néhány évvel idősebb fickó volt –, hogy az hogy fog üvölteni, talán még el is agyabugyál. De másnap egy idősebb apafigurához vittek, aki azt mondta, hogy én eddig hazudtam, de mostantól csak a tiszta igazat mondjam. Egy dologban hazudtam, mondtam erre, hogy beláttam, ez ellenforradalom volt. Hát nem látom be, és nem is volt az. Nagyon elkomorodott, látszott, hogy bántja az én mondásom, három alkalmat szánt arra, hogy meggyőzzön, de én nem vitatkoztam ővele, amiért nagyon gyűlölt aztán engem, hogy én semmibe veszem őt. A vitatkozás nívója különben is olyan volt, hogy ő közölte, Nagy Imrééket föl fogják akasztani, én kérdeztem, ez becsületére válik-e a Magyar Népköztársaságnak, hiszen megígérték, hogy nem lesz bántódásuk, mire ő mondta, hogy becsületére válik. Igen egyszerűnek hitték a be-lekavarást, azt, hogy az ember belezavarodik a hazugságaiba, például legépeltették velem, amit addig mondtam, napokig gépeltem, ő közben valamit dolgozgatott, és amikor elolvasta, nagyon haragudott, hogy szóról szóra azt gépeltem, amit korábban mondtam. Vagy elővett egy géppisztolyt, és rám fogta, mondván, hogy ezt nálunk a padláson találták. Mondtam, a kapanyél is elsülhet, ne fogja rám, de közben örültem, mert a padláson tényleg el voltak dugva mindenféle röpcédulák, és gondoltam, ha ott kutattak és találtak volna valamit, nem ezt a géppisztolyt mutatná, ami viszont nem volt ott. Én nagyon utálom a társasjátékokat, a sakkot is, különösen idegesítő volt, hogy végig ilyen sakkszerűen kellett válaszolgatnom, hogy tudni kéne, hogy ő mit tud. És nem tudtak ők annyit, mint amilyen hírüket költötték maguknak, hanem csak ezt-azt. Viszont a Parlament elfoglalásának vádját egyik napról a másikra ejtették, soha többé nem jött szóba, már tényleg csak azt akarta kideríteni, hogy mit csináltunk. Karácsony előtt aztán átvittek a Markóba, ahol egy idősebb rab azt mondta, srácok, ti hazamentek, csak ne a Tutsekhez kerüljetek. Mit tesz isten, ki máshoz kerültünk, mint hozzá, Tutsek Gusztávhoz, állítólag Tutsek Anna lányregény-írónőnek volt az unokaöccse, egy igazi gonosz emberke volt, akiről azt mesélték, hogy kétszáznál is több embert küldött a másvilágra, nagyon szeretett halálos ítéleteket hozni állítólag már a Horthy-rendszerben is. Most meg pláne kiélhette ezt a szenvedélyét. És valóban, hihetetlenül rosszindulatú volt, egy vádlott-társunknak, Töttössy Zsoltnak, csak mert jogászilag vitatkozott vele, pedig alig volt több a rovásán, mint hogy kihívtam magammal egyszer Csepelre, s ott kimondta egy gyűlésen a pufajkások előtt, hogy ami történt, az szent forradalom volt, nyolc évet adott a visszapofázásaiért. A perben Darvas Iván is tanú volt, két másik fiúval kapcsolatban, és kiváló színészi teljesítményével teljesen csúffá tette a Tutsek Guszti bácsit.

Elegáns volt, mint mindig?

Elegáns volt, és előadta, hogy ment ki autón a Gyűjtőbe egy századossal, fogolyszabadítani. „Akkor lementünk a lépcsőn, és beültünk az autóba”, mutatta, hogy beül az autóba, valóban lehetett látni, ahogy mennek, a csinos írnoklány megbűvölten nézte Darvast, aki már rabruhában volt, Tutsek pedig azt nyafogta, hogy „térjen a tárgyra”, de ő csak játszott tovább leállíthatatlanul. Aztán föl kellett volna ismernie két fiút a vádlottak közül, Ásványit és Vöröst, akik nem tagadták, hogy a fogolyszabadító bizottságban voltak, úgyhogy nem tudom, miért kellett felismerni őket. Darvas azt mondta, ő nem emlékszik senkire. Ásványi és Vörös, álljanak föl, mondta Tutsek. Na, megismeri-e őket? Kérem, mondta erre Darvas, ha az urakat sérti, hogy nem ismerem fel őket, mintha azt mondanám ezzel, hogy átlagarcuk van, ha az urak óhajtják, én mondhatom, hogy emlékszem reájuk. Erre hahota tört ki a tárgyalóteremben, Darvast elvezették, és a hangulat legalább jó volt, ha segíteni nem is tudott. Én három évet kaptam, ki meg négyet, nyolcat, összevissza.

Milyen volt a Markó utcai börtönben?

Tömegnyomor volt, nyolcasával egy zárkában, és mindenütt poloskák. A zárkában csak úgy tudtunk lefeküdni, hogy lapjával álltunk, magunkra tekertük a takarót, és egyszerre levetettük magunkat a szalmazsákra. Aki nem dőlt együtt, az kimaradt, és akkor újra kellett dőlni. Főleg egy Bodor Flórián nevű zárkatársamat szerettem, villamosvezető volt, akkor már műszaki ellenőr a Beszkártnál, nagyon kedves fiú, aki kiváló bölcsességgel tartotta az emberekben a lelket. Az ítélet után Vácra vittek, ahol nagyon hideg volt, majd megfagytunk, viszont minden héten egyszer, kedden zuhanyozás volt, és csütörtökön lekváros bukta.

Ez volt az időszámítás alapja?

Igen, és ez nagyon jó volt, a lekváros bukta, azért mert az jó, a zuhanyozáskor meg lehetett pofázni, mert az olyan volt, mint egy Fellini-filmben, egy hatalmas, sötét hely, téglavörös színek, behajtották a rengeteg meztelen embert, aztán már nem nagyon néztek be, lehetett ide-oda menni és beszélgetni. Séta közben az udvaron volt egy hasbeszélőnk, aki kiskutyát utánzott. Nagy, kopár udvar, egyetlen kis fa volt rajta, és egyszer csak egy futkosó kiskutya hangját lehetett hallani, a smasszerok meg vadul keresték. Este pedig gyereksírás hangzott fel a börtön csendjében, és hallottuk, ahogy rohangásznak és keresik a csecsemőt. Aztán valahogy mégis lebukhatott, és nyilván megfenyegették, hogy elég a hasbeszélésből. Innen Nosztrára vittek, ami szigorúbb hely, elég pocsék, viszont ott töltötte utolsó éveit Nagy Lajos király. Telt-múlt az idő, eljött a fellebbviteli tárgyalás ideje, és fölhoztak Pestre. Egy példátlanul jó szándékú tanácshoz kerültünk, ahol egy karácsonyi hangulatú tárgyaláson nagyon leszállították az ítéleteinket, az enyémet másfél évre, Forintos Gyurkától szinte bocsánatot kértek, hogy csak háromra tudják leszállítani, s azt is mondták, hogy a vádlottak cselekedetei fiatalságukkal és műveltségükkel magyarázhatók. Nem tudom, hogy lehettek a Kádár-korszak bírái között ilyen angyali jóságúak, de voltak. Láthatóan a mi pártunkon álltak.

Valahogy minden helyzetben vannak ilyenek.

Igen. Fegyőrben is volt két angyali jóságú, kiváló fegyőr, akik kifejezetten kockázatot is vállaltak a jóságukért. De akkor miért fegyőr, miért nem ment operaénekesnek? Csak. Mert oda jutott. Sok érdekes ember volt a börtönben, például Timaffy László néprajzos, aki az ősmagyar vallás nyomait kutatta, a táltosokkal foglalkozott, és megtalálta az utolsó magyar táltost valahol Győr közelében, egy pásztorembert, akiről nagyszerű történeteket mesélt nekem. Az elítéltzárkában együtt voltunk közbűntényesekkel, s ő ott egy közértbetörő cigánygyerekkel sakkozott, egy ragyogó eszű, villogó szemű fiúval, aki mindig megverte Timaffyt, a múzeumigazgatót, akinek ez annyira tetszett, hogy folyton sakkozni akart vele újra.

Honnan volt sakkjuk?

Kenyérbélből csináltuk, és befestettük suviksszal meg fogkrémmel, a táblát papírra rajzoltuk. Ha nagyon kutattak, valahogy eltüntették, elvben meg kellett enni, a suvikszot ugyan nem tudom hogy ették meg. Valahogy eltüntették, az biztos. Volt néhány fogolytárs, akit nem szerettem, de muszáj volt őket is kibírni, kikopogni nem lehetett, kivel akarok együtt lenni, de általában nagyon jó társaság volt. Nosztrán például Huzsvik Gyuri, a görögkeleti egyház jogtanácsosa, végtelenül higgadt ember, régi szerb família sarja, magas termettel, nagy, nyugodt arccal. Napközben mindig az ágyon feküdt, ami szigorúan tilos volt. Amikor hallottuk, hogy a szomszédban már rugdossák az ajtót, és ordítanak hogy „sört ne hozzak, nőket ne hozzak?”, mondtuk neki, Gyuri, nem kéne fölülnöd mégis, mire ő azt mondta, nem, nem, ma nem néznek be ide. És olyankor valóban nem néztek be. Egészen káprázatos képességei voltak. Akkor már lejártunk a kenderfonóba dolgozni, kötélverő gyár működött ott, ahol szőttük-fontuk a kötelet saját nyakunkra, és munkából jövet a fegyelmi zárkák előtt sorakoztunk. A fegyelmiseknek nem adtak cigarettát, de a zárka ajtaja mellett volt egy kis lyuk, és az volt a virtus, hogy amikor nem néztek oda, egy óvatlan pillanatban, az ember a válla fölött ott villámgyorsan bedugott egyet. Az őrök úgy rohangásztak föl-alá, mint a kiéhezett hiénák, főleg a börtönparancsnok nézett iszonyúan, mindenkinek minden porcikáját látta, de ha ehhez a lyukhoz a Huzsvik odakerült, mint egy cigarettaadagoló automata, egymás után nyomta be a cigarettákat. Tulajdonképpen látniuk kellett volna mi történik, de ő mintha láthatatlanná vált volna, csak adagolt.

Az a benyomásom, hogy tulajdonképpen jól érezte magát a börtönben.

Rossz a dutyiban, az ember képtelenségnek érzi, hogy bezárva tartsák, ugyanakkor van valami jó a dologban, az embereket mélyebben lehet megismerni, hiszen éjjel-nappal legfeljebb a feleségével van együtt az ember, de még azzal se így, hogy kaka, pisi, minden egymás előtt történik, ez nagyon furcsa dolog. És az ember persze szorongott a sárga csikótól, így hívják, ha még valamit kitalálnak az emberre, és fölviszik Pestre pótnyomozásra, és kezdődik minden elölről, mindez mindig a fejünk fölött lebegett, hisz miért ne, idejük volt bőven. És a mindennapok, hogy hát megint azt kell mondanom, ne nézzetek ide, mert szarnom kell, ez nyomasztó volt és rémes, de az emlékezésben mégsem maradt semmi megalázó, mert senkiben nem éreztem semmiféle belső elbizonytalanodást, valami prolongált forradalom volt ez ott, és ezért csak a gyönyörűség maradt belőle meg. Emlékszem, azt tervezgettük, hogy ha ezek megbuknak, mert valahogy azt képzeltük, hogy meg fognak bukni, és mi még együtt leszünk, mert ezt is úgy képzeltük, akkor turistaszállót csinálunk Márianosztrából, mert szép amúgy a táj, és az udvaron fölállítjuk az egykori smasszer szobrát. Nem hősi emlékművet magunknak, hanem egy realisztikus szobrot a smasszerről, amint jobb kezével nyújtózkodva magasba emeli a kulcsot, a bal kezét pedig ásító szája elé helyezi. Mert gyakran láttuk így őket, ebben a helyzetben. Mi nagyon sokat röhögtünk, és ez nemcsak egy ilyen bírjuk-ki-valahogy nevetés volt, hanem valamiképp a forradalom folytatása, a semmibevétele annak, ami rákövetkezett. És én úgy érzem, sokkal nagyobb pátosza lett volna az egykori smasszer szobrának, mint annak, ami most van. És ha még együtt volnánk. De egy-kettő kivételével már soha nem látom azokat az embereket. Eltűnt az egész. Hát igen, érdekes, de én jól éreztem ott magam valóban.

Azt nem tudhatták, hogy közben odakint mi történik.

Volt amit azért tudtunk, az íróknak azt a siralmas nyilatkozatát például kéjjel ismertették velünk, és az nagyon-nagyon rossz volt, egyszerűen iszonytató. Pláne nekünk, akik még majdnem gyerekek voltunk, és a magyar írókra mint lángoszlopokra néztünk fel. Nem értettük, hogy miért teszik, az akasztásokat nem hiszem hogy különösebben befolyásolták volna ezzel, azt meg végképp nem értettük, miért volna olyan nagy baj, ha még egy-két írót becsuknak esetleg. Hogy miért más az, mintha villamosvezetők meg ápolónők ülnek. Megrendítő volt, iszonyú bukás, és én a mai napig úgy érzem, hogy valamiképp ebben a bukásban élünk. Mert az világos volt, hogy a túlerőnek engedni kell, hogy nagyon ugrálni nem lehet, de a passzív rezisztenciát azért már gyakorolták néhányszor Magyarországon. Hát nem olyan fontos, hogy bármi áron megjelenjenek a könyvek.

A kinti világot azért másmilyennek képzeltük, és kellemetlen volt, amikor kijöttünk, azt lehet mondani. Nekem már azért is kellemetlen, mert megmondtam apámnak, hogy ne jöjjenek értem, le akartam sétálni gyalog Szobra az erdőkön át szépen, csöndesen, ők meg odajöttek elém az öcsémmel, ahogy kilépek a kapun, ott állnak, és mondják derűsen, hogy megbeszélték valami smasszerral, hogy a rabszállító levisz bennünket Szobra. Olyan naiv öröm látszott rajtuk, én meg azt gondoltam, most megfojtom őket, mondtam, én annyit ültem rabszállítókban, hogy semmi kedvem, azt akartam megnézni, hogy vannak-e még mókusok, egyedül akartam lenni egy-két órát. Ők meg ott tolongtak, nyafogtak, hogy fáradtak, otthon főzés, az embert azonnal a másik élet darálta be, nem volt az a kellemes repedés az időn, hogy most egy kicsit kifújom magam. Hogy mégis, eljutottam idáig. Úgyhogy elegánsan beszálltunk a rabóba, aztán hazamentem, nem volt melegvíz, a lemezjátszó meg elromlott, amin a Bach d-moll zongoraversenyt az öcsém meg akarta velem hallgattatni, hát így kezdődött az egész. És kiderült, hogy a Forintos Gyurit fölhozták pótnyomozásra, ez sem dobott fel. Miatta se, meg hogyha ő, akkor esetleg én is.

Meddig tartott ez a szorongás?

Sokáig féltem éberen is, és iszonyú sokáig álmodtam minden éjjel, hogy most akasztanak föl, vagy hogy dutyiban vagyok, és csak álmodtam, hogy kint vagyok, vagy azt, hogy visszavittek. Mindig ezt a börtönállapotot. És ez így is volt igazából. Hosszabbra engedték a pórázt, de mindig félni lehetett, hogy visszarántják. Közben pedig az emberek valahogy megértőén interiorizálták ezt az érzést, és ez engem nagyon megviselt, jobban, mint a dutyi. Láttam a beilleszkedést, a kialakuló konszenzust, én pedig azt képzeltem, hogy ha muszáj is belátni, hogy most már nem lesz forradalom, hogy ennek vége, akkor majd egy szegény élet kezdődik, mindenki bejár a munkahelyére, és némán bütyköl, valahogy így képzeltem. Ehelyett kialakult egy új Magyarország, amiben én nem találtam a helyemet, úgy rámomlott az egész, mint amikor rászakad az emberre a ház, aztán vagy megtalálják alatta élve, vagy nem. Nem akartam én valami élő sírkő lenni, nem akartam az lenni, aki némán dacol, csak azt éreztem, hogy itt most fölépül egy hazugságon alapuló civilizáció, hogy nemcsak azok hazudnak, akik a trónszékekben ülnek fönt, hanem mindenki. És hogyha magyarul most már csak hazudni lehet, akkor én inkább festeni szeretnék, hiszen már gyerekkoromban is festő szerettem volna lenni. A főiskolára nem vágytam, de hát nem is vettek volna föl, különböző munkahelyeim voltak, először dunai hajós voltam, részben jégtáblák, részben szúnyogok közt, aztán egy dekorációban dolgoztam, aztán elmentem a Nemzetibe statisztálni, és közben korrektúrákat olvastam a Corvina Kiadónak, ahová egy idő után fölvettek félállásba. Sokkal később ebből lett egy állásom, ami után ugyanúgy, mint régen az iskolából, ha hazamentem letusoltam, átöltöztem, és aztán festettem. Aminek nem sok köze volt semmihez, se a hivatalosan bevett művészethez, de tulajdonképpen máshoz sem igen. Nem tartoztam sehová, ebben néha ugye volt valami rossz, de alapjában véve így éreztem magam a helyemen. Ez az én helyem, a Mohamed koporsója, ami sehová nem tartozik. Vagy mint egy indián, akit elhoztak Pestre. Ezzel persze együtt járt, hogy sok dologról nem tudtam, sok könyvet nem olvastam el, visszamenőleg most azt gondolom, érdemes munkákat se talán, de annyira belém épült, hogy hazugság az egész, nem érdemes vele foglalkozni, hogy inkább Paracelsust olvastam, az végül is kellően jó helyen van, valamilyen svájci erdőkben, és nagyon régen.

A kínai írásban van egy írásjegy, a gondolaté, alul a szív rajza és fölötte a fejé, amit úgy lehet értelmezni, hogy a gondolat az, ami a szívünkből száll föl a fejünkbe. ’56-ban ez így volt anélkül, hogy közgazdászok vagy politikusok fogalmazták volna meg, tudott így gondolkodni az utca embere is. Aztán ez elmúlt, semmi nem maradt belőle. Most, hogy „a nagy mélység minden forrásai felfakadának”, ahogy a Biblia mondja, én a magam különálló módján megpróbálom ezt szorgalmazni: hogy szívbeliség és intellektus közt létrejöjjön a hiányzó kapcsolat, hogy az emberek ne térjenek ki az elől, hogy önmagukkal és a másik emberrel találkozzanak. Mert úgy érzem, hogy annyi jóra való és kiváló ember munkálkodik itt, s az egész mégis valahogy úgy féloldalra dőlve vesztegel.

• Kultúra