A LAP SZELLEMÉNEK SZAVA
Hiú ember! lépd túl a terjedelmet
Találó szókkal bár, szörnyet bukol,
S a Költői kérdés kérdés marad.
Előbb való a rózsánál az illat,
Alak a testnél, s napnál a sugára!
Az oldal csonthéj. P. Gy. maga sem
törheti azt fel.
ÁDÁM
Majd én feltöröm.
(Egy sikoltással megmerevül,
és átkerül a kultúra rovatba)
Ilyen kérdésekre komoly ember meg sem próbál válaszolni. Ilyen kérdéseket csak a komolytalan emberiség tesz föl magának, és próbál meg felelni rájuk, amióta csak létezik.
Világunk belevakult civilizációjának hétköznapjaiba. Se szeri, se száma a stratégáknak, a helyzetfölmérő munkacsoportoknak, a politológiai tanszékeknek, a titkosszolgálatoknak, a professzoroknak, a sztárkutatóknak, a fülbe súgóknak, a prófétáknak. Szemre minden a legtökéletesebb rendben, a roppant gépezet üzemel, hallani a dübörgését.
Költő, költészet – nekik egy ajkbiggyesztés jár; ennyit érnek. Azt a szót pedig, hogy – ó, irgalom atyja, ne hagyj el! – lélek, ha nem vagy tévéprédikátor vagy valamely egyházi iskola kuratóriumának elnöke, ki ne ejtsd a szádon, ha azt óhajtod, hogy jobb körökben értelmiségi számba vegyenek.
Korunk tudja, amit tud. A lírai költő (e meghatározást és a hozzá kapcsolt tevékenység leírását a tévében hallotta egy megnyerő mosolyú tévészemélyiség szájából) lila ködökben lebeg a kábítószerelvonó-kúrák leendő látogatójaként, néha rímel egyet, megeszi a gázszámláját, és a városi parkban serdületlen iskolás gyermekeknek mutogatja a modernségét.
Barom világ, mondjuk tömören. Még azt sem képes fölfogni, hogy mitől rázza a halálos nyavalyatörés.
A költészet nem a külsőségei. A költészet lényege szerint a szerves anyagnak az a csodás képessége, hogy meg tudja haladni saját magát; hogy az eszünkbe férő (és így térfogatában szükségképpen korlátozott világot) a képzelet segítségével tovább tudja gondolni, azaz szabadon mozog a mindenségben, mint (ha van) az Isten.
Nem a hit kérdésére akarunk rátérni. Azt akarjuk világossá tenni, hogy még az előtt a nyomorult lény előtt is, aki szénporos pofájú, pályaudvari rakodómunkás módjára századunk hegyekbe gyűlt kudarcait lapátolja itt mint brikettet a helyi időszámítás szerinti második évezred néhány utolsó üres vagonjába, nyitva áll a lehetőség, hogy maga fölé emelkedve, szabadon válassza meg a nézőpontját. Más szavakkal: az emberi butaság, amikor gúnyképet fest a költészetről, abból csinál viccet, ami jószerivel az egyetlen reménye.
Hátráljunk egy kicsit, mint a festő, ha képét egészben óhajtja látni. Ma nagy divat a földtörténeti középkor jura korszakába, sárkányok közé szervezni szafarit – tegyünk hát egy kiruccanást az őshüllők közé. Percemberkékhez és pillanatpártocskákhoz szokott arányérzékünk jótékony leckét kap az időből, mely egyszerre véges és végtelen; évek százmillióit is fordíthatja arra, hogy élő tankjaival kísérletezzék, majd az egészet félredobva új sorozatba kezdjen a madarakkal. Kilátóhelyünkről kétségkívül egyszerre látunk valamit – anyagot? energiát? szellemet? – egy bizonyos irányban elmozdulni, azaz a mi fogalmaink szerint haladni, ugyanakkor szakaszosan ismételni magát, azaz egy helyben állni – ez lenne az úgynevezett fejlődés? Egy csavarmenet? És a csúcson a harmincas évek Eötvös-kollégistája (az ötvenes években főfoglalkozású „vívódó író”), aki megette szobatársa tartalék téliszalámiját, és amikor a szobatársa ezért felelősségre kívánta vonni (meg akarta pofozni), felhős tekintettel csak ennyit mondott a dühöngő ifjúnak (aki ekkora szemtelenségtől a levegőben felejtette pofonra emelt karját): – Ugyan kérlek, mi ez az élet nagy kérdéseihez képest?
A költészet, mint ismeretes (elég legyen itt J. A. magyar költő áruvédjegy-használati ügyére hivatkoznunk!), nem mosópor (egyebek közt az sem), hogy személyes szégyenfoltjainkat a kozmosz megverselt közönyével próbáljuk meg magunkról lemosni. A távlat magában akár a szökés útja is lehet. Távlat és pontos közelkép, egyikük nélkül sincs vers. És nincs, tisztelt uraim, bármily fájdalmas is ez, jövő.
A napjainkat fölverő, bosszúszomjas ordítozás már jelzi, hogy esztelen lincseléssé is silányíthatjuk azt, ami lényege szerint nem kevesebb, mint – Madách pontos drámacímével szólva – Az ember tragédiája. Tiszteltetem a bolsevizmust, legfőbb ideje volt, hogy végre csúfosan megbukjék, de hát itt nemcsak ez történt. Vak tyúk is talál szemet, ha jó udvaron kapirgál, így korunk nem egy konzervatív történetfilozófusa is, aki ennyi év után akar 1789-nek helytelen magaviseletéért igazgatói intőt adni. A nagy francia forradalom – vérrel és mocsokkal teli, roppant dézsa, de belőle emelkedik ki az emberiség egyik zseniális fölismerése; az, hogy szabadság, egyenlőség, testvériség külön-külön csak jelszónak is jó szavak, de együtt ennél többek: a földi boldogság szavakba foglalt programja, mely már azelőtt is létezett, mielőtt nevet tudtak volna adni neki, de mindeddig csak a kétségbeesés ösztönös lázadásaiban nyert kifejezést. A francia forradalomtól elvitatni azt az érdemét, hogy benne tudatosult először az ember igénye egy új világteremtésre, a sajátjáéra, valljuk vagy vessük el magát az eszmét, közönséges ostobaság.
Helyben vagyunk. Korunk minden rémsége csak része annak az egyetemes kihatású eseménynek, hogy századunkban az emberiség e nagy kísérlete megint egyszer megbukott. Megbukott annak ellenére, hogy századunk civilizációja soha nem látott szintre emelkedett, és tudománya messzebbre jutott, mint azt bárki is képzelhette volna. Egy lépésnyire az élet titkának megfejtésétől (ott tartunk, zúgják kitartóan számítógépeink) ismét csak füstölgő romvárosokat és hullahegyeket láthatnánk magunk körül, ha egyáltalán ki tudnánk nyitni a szemünket a színes képernyőkről ránk zuhogó, kereskedelmi szemétözönben.
Kérdésünk épp hogy nem költői, hanem nagyon is gyakorlati. A közelgő ezredforduló előtt a szó szoros értelmében élet és halál közt választunk, amikor arról döntünk, hogy komolyan vesszük-e végre a mindannyiunkban lakó költőt; azt, aminek a legtökéletesebb vers is csak az egyik lehetséges megtestesülése, a jobbik énünket, a magunk fölé való emelkedés tündéri képességét. Az emberiség világomlással, puszta kontinensek földönfutó népeivel, sötét évszázadokkal és eretnekégetéssel szokta lereagálni a maga nagy kudarcait, mielőtt erőt gyűjtene egy újabb kalandor vállalkozásához az új világ megteremtésére. De ma, történetében talán először elegendő fölhalmozott tudással rendelkezik akár ahhoz is, hogy türelmet és bölcsességet tanúsítva ezt a gyászos kitérőt megtakaríthassa magának. Az előjelek nem épp kedvezők. A nagy kérdés, mint eddig is annyiszor, mi magunk vagyunk.
Megy-é előbbre majdan fajzatom?
Én mindenesetre gondosan fölékezem ezt a kéziratot.
Már most, hogy ez gyalázatos megalkuvás-e, vagy éppenséggel fáról földre szállt és jelenleg a törzsfejlődés csúcsán ragyogva vigyorgó fajtánk rejtélyes képessége, hogy haló poraiból újra meg újra föltámadjon?
Ilyen kérdésekre komoly ember meg sem próbál válaszolni. Ilyen kérdéseket… (da capo al fine)
- Kultúra [6]