A magyar agrárrendszer válsága már 1980 körül megmutatkozott, amikor kiderült, hogy rövid távon csak egyre nagyobb fölöslegek termelésével tudja fenntartani magát, fölöslegeit pedig egyre inkább csak a KGST-régióban és egyre nagyobb mértékben csak rubelért tudja értékesíteni, a rubelárakat pedig itthon több száz százalékos dotációval kell kiegészíteni. Ilyen körülmények között kezdetben csak az elhasznált termelőeszközök (főként a fölöslegek megtermeléséhez szükséges importgépek) pótlására nem jutott pénz, majd a műtrágya- és növényvédőszer-használat is csökkenni kezdett. A mezőgazdasági alaptermelés veszteségét a nagyüzemek kiegészítő tevékenységei és a bennük működő, melléküzemágaknak nevezett ipari, szolgáltató vállalkozások egyre kevésbé tudták pótolni. Az ágazat bruttó termelése csak 1987-től kezdett lassan csökkenni, az élelmiszeripar termelése az egész nyolcvanas évtizedben stagnált. A mezőgazdaság strukturális átalakítása tehát már a rendszerváltás előtt is elkerülhetetlen és sürgető volt. Bár ez sok más ágazatra nézve igaz, a mezőgazdasági üzemek annyival voltak rosszabb helyzetben a többi ágazatbelieknél, hogy termelésük technológiája, összetétele, értékesítésük jobban alá volt vetve a központi irányításnak, az agrártermékek piaci szervezete kevésbé kiépített és monopolizáltabb volt, mint az iparé. A gazdasági teljesítmények zuhanása így némi késleltetéssel következett be ebben a szektorban, de annál nagyobb mértékű és rombolóbb hatású lett.
Az agrárgazdaság mai teljesítménye
A magyar mezőgazdaság számára a nyolcvanas években kezdődő lassú hanyatlás után 1992 volt a nagy és látványos visszaesés esztendeje. A bruttó termelés indexe egy év alatt 22,7 százalékkal csökkent, és az 1981–1985-ös évek átlagának 69,4 százalékára süllyedt. Az ez évre várható visszaesés mértéke valószínűleg kisebb lesz. Az élelmiszeripar teljesítménye egészen 1992-ig jóval kevésbé zsugorodott össze, mint az ipar többi ágazatáé, az 1985. évi színvonalhoz képest alig több mint 15 százalékkal csökkent. 1993. első félévében azután a mezőgazdasági termékek értékesítése több mint 30 százalékkal, az élelmiszeripar termelése 10 százalékkal, összes értékesítése körülbelül 13 százalékkal lett kisebb, mint volt egy évvel korábban. Többévi töretlen növekedés után az év első hét hónapjában az „élelmiszerek, élőállatok, mezőgazdasági nyersanyagok” főárucsoport exportja mutatta a legnagyobb zuhanást, és dollárértékben a tavalyinak mindössze 61,4 százaléka volt.
A mezőgazdaság és az erdőgazdálkodás úgynevezett gazdálkodó szervezeteiben a foglalkoztatottak éves állományi létszáma az utóbbi három évben egyre gyorsuló ütemben fogyott: 1990-ben 12,1 százalékkal, 1991-ben 22,9 százalékkal, 1992-ben 28,5 százalékkal 1992 végére az 1985. évi létszámnak pontosan 40 százaléka maradt meg a nagyüzemekben, miközben ez a mutató az iparban még elérte a 68,4 százalékot.
Mi történt a nagyüzemekkel, és hová lettek az emberek?
A szakosodás és az extenzív gazdálkodás irányzatai
A magyar mezőgazdaság arról volt nevezetes a régióban, hogy sokáig sikeresen egyesítette a kistermelést a nagyüzemi gazdálkodással, a sokágazatú termelésen alapuló önellátást néhány tömegtermék (gabona, sertés- és baromfihús, növényi olaj, olcsó borok) exportjával. Már a hetvenes évek közepétől tudott volt, hogy a nagygazdaságok fő jövedelemszerző tevékenységéhez, a nagy táblákon, korszerű technológiával űzött növénytermesztéshez az üzemnek még magyar körülmények között sincs szüksége többre, mint 15-20 főre. (Ma van olyan gazdaság, amelyben 1800 hektár földet két ember művel meg.) A nagy létszámot foglalkoztató állattenyésztés mindenkor veszteséges volt, a zöldség-, gyümölcstermesztés főként a feldolgozás és értékesítés bonyodalmai miatt volt nehezen összeegyeztethető a nagyüzemi gazdálkodással. A háztáji gazdálkodásra kiadott földeket, a kistermelés ellátását, termékének értékesítését a nagyüzemi vezetők mindenkor fölösleges tehernek érezték. Az agrárgazdaság irányítói azonban erélyesen igyekeztek megakadályozni a hetvenes évek közepe táján a nagy táblákat művelő gépes brigádok önállósulási törekvéseit, majd a nyolcvanas évek közepétől azt, hogy a nagyüzemek – ott, ahol veszteséges – a kenyérgabona vetésterületét csökkentsék, az állattenyésztésüket leépítsék.
A nagyüzemek már a nyolcvanas években is úgy segítettek magukon, ahogy tudtak: a háztáji földek minél nagyobb részét természetben vagy pénzzel igyekeztek megváltani; lehetőleg csak egyféle kalászos növényt (és kukoricát, esetleg valamilyen más takarmánynövényt) termeltek, egyféle állatot tartottak; a zöldség-, gyümölcs- és szőlőtermesztésre, helyenként az állattenyésztés egy részére is szakcsoportokat alakítottak; más részét többnyire földbérlet, állatoknál kihelyezés formájában szakszövetkezetekre, szövetkezeti tagokból és nem tagokból verbuválódott magánosokra bízták. A nagyüzemek profilja így egyszerűsödött, a bennük foglalkoztatottak száma, a háztáji és illetményföldek területe már a nyolcvanas évek második felében erőteljesen csökkent, a bérbe adott földek területe nőtt.
A rendszerváltás csak felgyorsította ezt a folyamatot. A privatizáció politikája megszabadította a nagyüzemeket ellátási, foglalkoztatási és szociális kötelezettségeiktől, s ezzel legalizálta a nagyüzemek vezetőinek azt a törekvését, hogy racionálisan próbálják hasznosítani a rendelkezésükre bocsátott földet, épületeket, gépekét. A MOSZ (Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetsége) és a Földművelésügyi Minisztérium korábbi előrejelzései szerint a nagyüzemekben a fölösleges üzemágak leépítésére, a korábbiaknál extenzívebb technológiák alkalmazására, kisebb-nagyobb termeléscsökkentésre lehetett számítani; a magyar mezőgazdaság pedig tulajdonosokkal és alkalmazottakkal együtt körülbelül 200-300 ezer aktív keresőnek és eltartottjaiknak nyújthat megélhetést. Ugyanakkor a privatizáció a mezőgazdaságban úgy volt elgondolva, hogy akár szövetkezeti (holding), akár társasági formában megy végbe, a nagyüzemek, illetve föld, épületek, gépek legnagyobb részének együtt tartásán alapul majd. Sok szakértőnek az volt a véleménye, hogy a nagyüzemi gazdálkodás előnyöket fog élvezni az EK-ban is a feltételezett csatlakozás után, esetleg megkönnyítheti magát a csatlakozást.
Ezek az elképzelések még nem számoltak a KGST-piac összeomlásával, sem a mezőgazdasági termékek hazai piacainak felbomlásával és azzal sem, hogy támogatások, finanszírozás híján a mezőgazdasági üzemek is csődhelyzetbe kerülhetnek. Amikor mindez bekövetkezett, felgyorsult a nagyüzemi termelés leépülése, és a várakozásokhoz képest többen veszítették el a munkájukat is. Nem tudjuk a pontos számukat. A Gazdaságkutató Intézet becslése szerint a falusi munkanélküliség az egykori kétlakiakkal, tönkremenő kistermelőkkel együtt országosan körülbelül 30 százalékos. (Lásd Zacher László cikkét a Figyelő 1993. június 17-ei számában.) A rendszeres kereset nélkül maradók legnagyobb része, lévén valamilyen tulajdonrész birtokosa, még elméletben sem tarthat igényt munkanélküli-ellátásra; a városi munkanélküliség mértéke, a vidéki iparok megszűnése pedig reményt sem nyújt arra, hogy valahol elhelyezkedjenek. Létfenntartásuk egyetlen lehetősége hosszú időn át az alkalmi munka és némi földművelés és állattenyésztés, vagy csak a saját élelmük megtermelése lesz.
A hazai agrár-túlnépesedés ténye ezzel – nem először – ismét felszínre került, és – mint mindig – rendkívüli módon kiélezte a földkérdést. Ennek társadalmi vetületévé ezúttal a legalább ötvenezer főt számláló nagyüzemi vezető réteg és agrárértelmiség ellenállása lett a föld bármiféle újraelosztásával szemben. Az agrárpolitika ugyanis nem tudott más elfogadható alternatívát kínálni ennek a rétegnek (korszerű, önálló gazdálkodás, kiterjedt állami szolgálatok, fejlesztő szervezetek stb. formájában), mint azt, hogy az újonnan formálódó nagybirtokok tulajdonosa (résztulajdonosa) vagy menedzsere legyen.
Az agrár-túlnépesedés mértéke
Az agrár-túlnépesedés Magyarország e századi társadalmi fejlődésének mindenkor egyik legsúlyosabb problémája volt. Ezt a jelenséget csak igen kis mértékben tudta elfedni a két világháború között az akkori nagybirtokrendszer, több mint 200 ezer gazdasági cselédet tartva családostul magán a nagybirtokon, és majdnem 300 ezer föld nélküli mezőgazdasági munkást azon kívül. Sokkal nagyobb mértékben, főként pedig jóval magasabb életszínvonalat biztosítva tudta elfedni a termelőszövetkezetek és állami gazdaságok rendszere, amely létezésének csúcsán körülbelül 1,6 milliónyi háztáji, kisegítő gazdasággal, illetményfölddel biztosított valamelyes megélhetést azoknak, akiket hol tudott foglalkoztatni, hol nem.
Ha most eltekintünk a korábbi időszaktól, kiderül, hogy az ötven fő feletti mezőgazdasági üzemekben a foglalkoztatottak átlagos állományi létszáma 1989-ben 617,1 ezer fő volt, 1991-ben 411,3 ezer, ezek közül a fizikai munkát végzőké 332,1 ezer. Az 1992-re vonatkozó becslések 150 ezres fogyást jeleztek, de ez a szám valószínűleg túlzott. Nincsenek minden évre összehasonlítható adatok, de az a meglévőkből is kiderül, hogy a fizikai állomány létszáma gyorsabban fogyott, mint az adminisztratív létszámé, a foglalkoztatott szövetkezeti tagoké és családtagjaiké gyorsabban, mint a nem tag alkalmazottaké, a teljes munkaidőben foglalkoztatottak száma is gyorsabban csökkent, mint a részmunkaidősöké és idénymunkásoké.
A nagyüzemből kikerülő emberek természetesen nem lettek mind teljesen munkanélküliekké, főként nem azonnal. Hiszen először a termelőszövetkezetek melléküzemágai váltak ki a nagyüzemekből, bár ezek közül sok tönkrement azóta. Sokan kisebb szövetkezetekben, gazdasági társaságban, egyéni vállalkozásban folytatták a munkát. (1991-ben körülbelül 119 ezer fő.) A legtöbben a kistermelésbe szorultak vissza. Ezek közül azonban a nagyüzemekből kikerülők gyakran elvesztik a háztáji és illetményföldjüket, vagy csak a korábbinál kisebb területet kaphatnak, ezzel szemben elterjedt a földbérlet. Az önálló gazdálkodók száma a statisztika szerint 1991-ig nem nőtt, a földjük is csak kevéssel.
1991-ben a teljes körű kisüzemi összeírás adatai szerint 1396 ezer kisgazdaság volt a mezőgazdaságban, az átlagterületük kevesebb volt, mint egy hektár. Ezekben a gazdaságokban 2,7 millió ember dolgozott, a háztartásukhoz tartozó személyek száma több mint négymillió fő volt. Ez körülbelül félmilliós fogyás 1980-hoz képest. Természetesen a megmaradt kisüzemi háztartások többségében ma sem ez az egyetlen jövedelemforrás, 1991-ben azonban megjelentek a munkanélküliek által vezetett gazdaságok is.
Azoknak az embereknek a száma, akik a nagyüzemi gazdaságból, illetve a saját törpegazdaságukból részben megélhetést, részben pótlólagos jövedelmet próbálnak szerezni, a harmincas évek óta nem csökkent. A kistermelők használatában (tulajdon és bérlet) 1930-ban 1850 ezer hektár föld volt, 1991-ben 1314 ezer hektár, bár egyenletesebb megoszlásban, mint akkor. Kárpótlás, kilépés, megváltott földjük visszavásárlása, tartósan bérelt földjük megvétele révén két-háromszázezren most hozzájutnak valamennyi földhöz. Ezeknek az átlagterülete valószínűleg nem éri el az öt hektárt. A kormány szociális földjuttatást készít elő a leghátrányosabb helyzetű régiókban 3-4 ezer család részére, és 5-7 ezer földdel rendelkező családnak készül pénzbeli támogatást adni az újrakezdéshez.
A földkérdés
Az agrár-túlnépesedés akkor válik nyílttá, látványossá, amikor a földbirtok valamilyen változás miatt nem nyújt többé megélhetést a korábbi foglalkoztatottaknak, és a parasztoknak, munkásoknak nincs hová menniük. Nálunk most éppen ez a helyzet állt elő.
Ha ezen a kormány földreformmal próbál segíteni, többnyire az szokott kiderülni, hogy kevés a föld. (Magyarországon az 1945–46-os földosztáskor három hektárnál kevesebb jutott egy igénylőnek.)
Közgazdasági szempontból tekintve az az állítás, hogy kevés a föld, természetesen értelmetlen. Az agrár-túlnépesedés fogalma azonban közgazdaságilag is értelmezhető. Ennek a fajta túlnépesedésnek ugyanis a legfőbb oka az elégtelen iparfejlődés. (Ebbe a XX. században beleértendő a szolgáltatások elégtelen fejlődése.)
Magyarországon és a KGST-régió többi országában a második világháború óta, de voltaképp már azelőtt is, a hiányos iparfejlődés legfőbb tényezője az, hogy nem fejlődött ki az úgynevezett agro-business, vagyis az agrártermelés bemenőit előállító, termékét feldolgozó, kereskedelmét kiszolgáló gyártásnak, a hozzájuk tartozó szolgáltatásoknak, marketingnek az a hálózata, amely a legtöbb ipari országban az agrárágazatot a legnagyobb kiterjedésű ágazattá tette.
Az agrárelméletek egyik ága úgy szól, hogy a családi gazdaságon alapuló agrárfejlődés az, ami kedvezett a gazdaságba jól beépülő agro-business kialakulásának, a nagybirtokon és ültetvényes gazdálkodáson alapuló agrárrendszer pedig nem kedvezett. A magántulajdonú nagybirtok és törpegazdaságok együttélése szükségképp magával hozza a duális gazdaság kialakulását az agrárszférában, az egyik póluson az időjárás és a konjunktúra ingadozásának erősen kitett extenzív, általában exportorientált termeléssel, a másikon marketingszervezet nélküli, voltaképpen piactalan önfenntartó gazdálkodással. Magyarországon ez a tendencia és veszély már érzékelhető.
Az európai tapasztalatok szerint ennek ellensúlyozásaképp minél több életképes és szövetkezni képes családi gazdaságra, kisebb és közepes mezőgazdasági vállalkozásra volna szükség. Nem elég azonban, hogy csak mutatóban van belőlük néhány: például harminc- vagy negyven-, vagy akár hetvenezernyi, amennyiről ma beszélni szokás. Településenként egy-két tucatnyi gazdaság ugyanis nem tud összefogni, nem tud szakosodni, nem lehet rajuk kereskedelmi, pénzügyi és más infrastruktúrát, tanácsadó hálózatot stb. építeni. Enélkül pedig megfulladnak.
Magyarországon bizonyára volna helye a föld-magántulajdonon alapuló társas gazdálkodásnak is. A közös piaci tagságra készülő Spanyolország kormánya éppen ilyeneket szervezett a kisajátított nagybirtokok helyén, fiatal gazdákat telepítve az öntözőművekkel ellátott földre. Közmegegyezés és politikai támogatás híján azonban ennek az esélyei tűnnek a legkisebbeknek. A kárpótlás, a szövetkezeti tagság megszűnésének véletlenei nem helyettesíthetik az ésszerű parcellázást, tagosítást, földcserét, szakképzett vagy képezhető fiatal gazdák és vállalkozók oktatását, segítését.
Az éppen aktuális földtörvény-tervezetnek, némiképp meglepő módon, azokat a paragrafusait vitatták a legtöbben, amelyek megengedték, illetve nem korlátozták volna külföldiek földtulajdonlását, illetve az egy tulajdonos által megszerezhető birtok nagyságát. Holott a földtörvénynek két központi kérdése van: az, hogy az átmenet időszakában a föld társaságba apportként bevihető-e, és az, hogy milyen feltételek esetén (nem kielégítő művelés, környezetkárosítás, földuzsora stb.) kötelezhető a tulajdonos arra, hogy birtokát a törvényben megjelölt intézménynek parcellázás, eladás, haszonbérlet céljából átadja. Nyilvánvaló, hogy ha a föld társaságba vihető, akkor a kistulajdonosok örökre elveszítik a földjüket (csak a részjegyüket, részvényüket adhatják el), a társaságnak külföldi is többségi tulajdonosává válhat, csőd esetén pedig a társaság vagyonának ez a legértékesebb része biztosan a hitelezők, leginkább a bankok kezére kerül. Meg nem tarthatják ugyan, de az sem várható tőlük, hogy a földbirtok-politika letéteményesei legyenek, feltéve, hogy lesz földbirtok-politika.
Az agrárkérdés és benne a földkérdés az igen közeli jövőben a magyar gazdaság és társadalom fejlődésének legsúlyosabb problémájává válhat (hacsak máris nem az); elhallgatása, megoldatlansága pedig útját állhatja bármely modernizációs törekvésnek, amelyet máskülönben a társadalom támogatni tudna.