A nacionalizmus lehet pozitív és negatív jelenség: lehet támadó, és lehet védekező jellegű; lehet racionális vagy érzelmi töltésű; lehet következetes vagy kiszámíthatatlan. Lehetnek intenzív pillanatai és passzív időszakai; gyakran még önmagával is ellentétben állhat. Ami a pozitív oldalt illeti, a nacionalizmus összetartó, mozgósító erőként hathat egy csoport kulturális öntudatának megerősítése, a nemzeti önrendelkezés visszaszerzése vagy a nemkívánatos külső erők hatásának csökkentése terén. A nacionalizmus a patriotizmus, a közösség iránti felelősség és a kulturális büszkeség érzését olthatja az emberekbe. A forradalmi változások mindent átformáló, bizonytalan időszaka alatt az egy nemzethez való tartozás – ennek összes mitikus, rituális és szimbolikus összetevőjével együtt – a folyamatosság és stabilitás biztonságát nyújthatja.
A nacionalizmus ott és akkor válik negatív erővé, amikor nemzeti alapú előítéletek kiindulópontjává válik, vagyis amikor egyes csoportok – vagy azok kultúrájának, nyelvének, vallásának –felsőbbrendűségét kezdi hirdetni, és a nemzeti összetartozás megerősítése érdekében kizárja az idegen elemeket. Az agresszív, nacionalista vezetők – kihasználva azt, hogy a létezőként megélt belső vagy külső fenyegetettség egységbe rendezi a közösségeket – mindig igyekeznek kirekeszteni a más nemzetiségekhez tartozókat, és megpróbálnak gyűlöletet kelteni a szomszédos népek iránt. A kisebbségek üldözése az újonnan függetlenné vált államokban az idegen elit korábbi elnyomó politikájára vagy a leigázástól, a beolvadástól és a kihalástól való túlzott félelemre is visszavezethető. Az idegengyűlölő nacionalizmus nagyobb valószínűséggel jelenik meg ott, ahol nagy lélekszámú, a többségi nemzetre potenciális veszélyt jelentő kisebbségek élnek. Különösen igaz ez ott, ahol a régmúltban gyökerező történelmi sérelmek és látszólag kibékíthetetlen kulturális vagy vallási különbségek vannak. Számos ok adódhat az ellentétek, a gyűlölet felszítására: ilyenek lehetnek a földek tulajdonjogán folyó viták, a nyelvhasználattal kapcsolatos rendelkezések, valamint a gazdasági források és a hatalom elosztásának kérdései.
A nemzetközpontú gondolkodás megerősödése rendszerint a környező népek nacionalizmusát is feléleszti – gyakran pusztán önvédelmi okokból. Az újraéledő nacionalizmusok soviniszta vonások nélkül is életerősek és magabiztosak lehetnek, ugyanakkor tápot adhatnak a paranoiás gondolkodás számára is. Elősegíthetik az etnikai és vallási megkülönböztetés és a közösségek közötti konfliktusok megjelenését.
A kormányzatok és a politikai mozgalmak is sokszor ki akarják használni a nacionalizmus erejét – védekezésre vagy támadásra. Azzal, hogy elősegíti az elszigetelődést, a nacionalizmus lelassíthatja a nemzetközi integrációt is. Továbbá, ha a politikai élet etnikai alapon szerveződik, olyan feszültségek állandósulhatnak, melyeket nem lehet feloldani a vezető politikai elit cseréjével, vagy a kisebbségben lévő pártok bevonásával a döntéshozatalba.
Kelet-Európában nagy hagyományai vannak az irredenta és szecesszionista mozgalmaknak. Vannak olyan államok, melyek időről-időre fel is tüzelik ezeket a mozgalmakat azért, hogy – gyakran a bekebelezés hátsó szándékával – bizonytalanságot gerjesszenek a szomszédaik között. Ennek fényében fennáll a veszélye annak, hogy a kisebbségi csoportok bármilyen, nem szeparatista jellegű etnikai mozgalmait is – különösen, ha ezeket egy külső hatalom is támogatja – felforgatásnak minősítsék. A kisebbségi jogokért vívott harcot a központi kormányzat úgy értékelheti, mint saját hatalmának megkérdőjelezését, sőt mint az állam széthullásának veszélyét is magában hordozó fenyegetést.
A beolvadni nem hajlandó etnikai vagy kulturális kisebbségek puszta léte komoly akadálya lehet a nemzetépítésnek, az állam integrációjának, különösen akkor, ha ezek a kisebbségek valamilyen formában politikai autonómiát is követelnek. E követelések felkeltik a többségben lévők dühét, szítják a közösségek közötti konfliktusokat, és minden valószínűség szerint fokozzák az elnyomást, ami az erőltetett asszimilációban vagy a lakóhelyről való elűzésben nyilvánul meg. Másrészt az ilyen események a mérsékelt autonómiát követelőket is radikális szeparatistákká változtatják át. Európa délkeleti fele különösen rosszul áll a kisebbségek védelme terén, és ez mindegy „felhatalmazza” a külső erőket arra, hogy területi revíziót vagy annexiót követeljenek. Innen ered a „balkanizálódás” fogalma, ami az állandó etnikai összetűzésekre, a területi vitákra és az ezekből eredő fokozódó nemzetközi instabilitásra utal.
A kisebbségi jogoknak két – egymással esetleg nehezen összeegyeztethető – fajtája van. Az első csoportba tartozik az oktatáshoz, a gazdasági forrásokhoz, a kulturális lehetőségekhez és a politikai intézményekhez való teljes értékű hozzáférés joga, az etnikai, faji, kulturális vagy vallási alapú diszkrimináció teljes felszámolása. A második csoportot a különleges védettség és az egyes forrásokhoz való preferált hozzáférés jogai alkotják, és az, hogy a kormányzat pozitív diszkriminációt alkalmazva anyagi javakat biztosítson a kisebbség kultúrájának megőrzésére. E kétfajta „jog” bármelyikének biztosítása elégedetlenséget szülhet a többségi nemzet tagjaiban vagy a kormányzat által nem támogatott kisebbségekben. A kisebbségi nacionalizmus elősegítheti egy közösség mobilizációját, és hozzásegítheti a nagyobb politikai befolyás megszerzéséhez. Ennek fordítottjaként, ha a kisebbségi vezetők nem juthatnak hozzá a megfelelő politikai és gazdasági forrásokhoz, ez növeli a központi kormányzattal szembeni ellenérzéseket, erősíti az „ellenfél”, a központi hatalom ellen irányuló etnikai összetartozás érzését, aláássa a kormányzat legitimációját, és a kisebbségi követelések radikalizálódásához vezet. Ilyen esetekben az etnikai autonómiáért vívott harc túlmehet a kulturális identitás védelmén, és hamarosan nyílt szeparatizmussá válhat.
Az „autonómia” lehet kulturális és politikai. A kulturális autonómia azt jelenti, hogy egy etnikai csoport saját maga irányítja oktatási intézményei működését, rendelkezik a tömegkommunikációs eszközökkel, és vezeti a különféle társadalmi és kulturális megmozdulásokat. A politikai autonómia már sokkal nagyobb horderejű fogalom: a társadalom, a gazdaság és a kormányzat minden területére kiterjed, kivéve az ország külügyeit és hadügyeit. Az autonómia, avagy az „önrendelkezés” követelése ezért sok mindent takarhat. Vonatkozhat a saját nyelv használatának jogára vagy egy szövetségi államon belüli politikai önrendelkezésre, vagy akár egy különálló, szuverén ország megteremtésére. A kiválási szándékok általában akkor erősödnek meg, amikor a már meglévő privilégiumokat valamilyen veszély fenyegeti, vagy amikor egy hasonló privilégiumokkal nem rendelkező csoportnak lehetősége adódik arra, hogy eddigi panaszainak orvoslásaként meginduljon az önálló államiság felé vezető úton.
Kelet-Európában központi kérdéssé vált az „emberi jogok” (melyek minden embert egyformán érintenek) és a „kisebbségi jogok” közötti különbség meghatározása. Abból, hogy egy kormányzat biztosítja az előbbit, még nem következik az, hogy az utóbbit is elismeri. Tarthat ugyanis attól, hogy a különleges jogok biztosítása vagy a kisebbségek követeléseinek „elismerése” csak ront a helyzeten, mivel elégedetlenséget szül a többségi nemzetben, ugyanakkor további, elfogadhatatlan autonómiaköveteléseket gerjeszt a kisebbségben. Az etnikai feszültségek leginkább azokban az államokban éleződnek ki, ahol nem védik meg a kisebbségek jogait, és ahol megakadályozzák a nem etnikai, hanem társadalmi mobilitáson és szakmai alapokon kifejlődő civil társadalom kialakulását. Ez esetben előfordulhat, hogy a nemzeti léthez való jog és az általános emberi jogok csak egyetlen etnikai csoport sajátjai.
Az 1989-es antikommunista forradalmak óta rengeteg etnikai alapon szerveződő tömörülés jött létre a kelet-európai államokban – a kisebbségi és a többségi oldalon egyaránt. Míg egyes szervezetek a kulturális, nyelvi, oktatási és vallási megújulás érdekében fejtik ki tevékenységüket, mások széles körű politikai és gazdasági engedményeket követelnek. Egyes csoportok mérsékelt politikai programmal rendelkeznek, míg mások sokkal militánsabb eszközökkel küzdenek az önrendelkezésért. Míg egyes kisebbségi szervezetek jól beilleszkedtek a formálódó politikai pluralizmus rendszerébe, másokat továbbra is rossz szemmel, gyanakodva figyelnek. A demokratikus megújulás e bizonytalan időszakában a nemzetiségi politika egyre fontosabbá vált, nemcsak a nagyobb önrendelkezésért küzdő kisebbségi csoportok számára, de az olyan többségi nemzetek számára is, melyek befolyásuk elvesztésétől vagy fontos forrásaik elapadásától tartanak.
Különböző színezetű nacionalista szervezetek jöttek létre a többségi nemzetekben is. Néhányról azt tartják, hogy a hatalmától megfosztott kommunista apparátus fedőszervei, míg másokat a kommunista rendszer volt üldözöttjei hoztak létre. Az egymással versengő politikai csoportok is nacionalista jelszavakkal lépnek föl a támogatás megszerzése érdekében. A hagyományos, jobb- és baloldalra osztható politikai rendszer kiépülését megzavarta a kusza regionális, nacionalista és etnikai érdekek mentén történő politizálás. Úgy látszik, hogy az „állampolgári” és a „nemzetiségi” lét közötti szakadék keresztbe vágja a politikai jobb-bal kontinuumot, gyakran összezavarva ezzel az egyes pártok ideológiai önazonosságát. A nem etnikai, civil orientáció és a kollektív, etnikai alapú politizálás egyaránt jellemzi mind a jobboldali, a centrista vagy a baloldali gazdasági programmal rendelkező pártokat. A nemzeti és etnikai kérdésekre való összpontosítás gyakran késleltette a pártok társadalmi-gazdasági programjainak és egyéni jellemvonásainak a kialakulását.
A nemzetiségi politikák fajtái
A posztkommunista Kelet-Európában az etnikai politizálás öt változata él. Ezek: a kulturális megújulás, a politikai autonómia, a területi önrendelkezés követelése, a szeparatizmus és az irredentizmus. Az, hogy a politizálás pontosan milyen formában ölt testet, a történelmi hagyományokból, az etnikai szervezetek céljából és irányvonalából, és a meglévő államokon belüli, más etnikai csoportokkal való összehasonlításból következik. Ezek nem zárják ki kölcsönösen egymást, és nem is állandósulnak, még egyetlen nemzetiségen belül sem. Sokszor több, egymással versengő szervezet képvisel egyetlen nemzetiséget, és néhány esetben az öt variációt egy lehetséges folyamat állomásaiként lehet értelmezni. A különféle etnikai közösségek programjait és céljait több, egymással kölcsönös összefüggésben álló tényező befolyásolja. Ilyenek a kormányzatnak a kisebbségi követelésekre adott reakciói, és az, hogy a külföldi országok támogatják-e vagy sem az egyes autonomista mozgalmakat. A következőkben felvázoljuk a kelet-európai nemzetiségi politizálás öt nagy változatának jellemzőit.
Kulturális megújulás: Ez a jelenség különösen a kis lélekszámú, szétszórtan élő etnikai, vallási vagy regionális kisebbségek között tapasztalható. Bár e csoportoknak nincsenek tapasztalataik a szuverenitás, az állami lét terén, vezetőik igényt tarthatnak a társadalmi, kulturális, vallási és oktatási intézmények újjáépítésének szabadságára és az ehhez szükséges forrásokra. Újraértékelik a történelmüket, megerősítik az önazonosságukat, felélesztik a nyelvüket vagy nyelvjárásukat. Az ilyen törekvések intenzívebb kisebbségi részvételt szeretnének elérni a helyi és az országos politikában, de nem kérdőjelezik meg az állam egységét. Erre példaként említhető a kelet-európai roma (cigány) népesség, amely még mindig széles körben elterjedt előítéleteknek és diszkriminációnak van kitéve.
Ehhez hasonló célokat lehet megfigyelni a Lengyelországban és Szlovákiában élő ukránok és ruténok között. A lengyelországi ukrán–rutén etnikai csoport mintegy 300 000 főt számlál, és tagjai az ország egész területén szétszórva élnek. Ők alkotják az egyébként etnikailag homogén Lengyelországban a legjelentősebb kisebbséget. Az 1989-es demokratikus változások után a kulturális, oktatási, nyelvhasználati és vallási kisebbségi jogok védelmére megalakult a Lengyelországi Ukránok Egyesülete. Törekvéseiket a hivatalos Varsó is támogatta. De ennél kényesebb követelések is felmerültek: az, hogy az ukránok visszatérhessenek a Bieszczady-hegységbe (ahonnan ezreket deportáltak a II. világháború befejezése után azzal a váddal, hogy együttműködtek az antikommunista partizánokkal), valamint az, hogy visszakapják a negyvenes években elvett földjeiket.
Tovább komplikálta a helyzetet, hogy sok „ukrán” magát „lemko ruténnek” tartja (az elnevezés egy, csak az itteni nyelvjárásban használatos szóból ered). A kommunizmus összeomlása után a ruténok öntudatra ébredésének lehetünk tanúi az egész Kárpátokban. A helyi értelmiség mindig is elítélte a szomszédos szláv népek sok évszázados beolvasztási kísérleteit, és most felemeli szavát a rutén nyelvi, kulturális, sőt politikai örökség újjáélesztéséért. A lengyelországi lemko vezetők – akik 80 000-re teszik a lemko rutének számát – állampolgári köröket szerveztek, melyek a különálló etnikai és kulturális kisebbségeket megillető jogokért küzdenek. A lemkók pontos etnikai besorolásával kapcsolatban állandósultak a viták: vajon különálló nemzetet képeznek-e, vagy az ukrán nemzet részei? Vannak olyan fiatal, „keményvonalas” lengyel lemko vezetők, akik még az Ukránok Egyesületével való együttműködést is visszautasítják. Mindazonáltal a lemko szervezetek nem szeparatisták, és támogatják Lengyelország területi egységét. Fő céljaik: a rutén kulturális jogok visszaállítása és a lemko oktatási intézményrendszer kiterjesztése.
A hivatalos adatok szerint mintegy 30 000 rutén és ukrán él Kelet-Szlovákiában, míg a nem hivatalos becslések több mint 100 000-re teszik a számukat. Hivatalos szervezetük, a Csehszlovákiai Ukránok és Ruténok Szövetsége annak idején Csehszlovákia egységének megőrzését támogatta, szemben a szlovák pártokkal, melyek egy független Szlovák Köztársaság megteremtésére törekedtek, sikerrel. A CSURSZ attól tartott, hogy Prága védelme nélkül megszűnnek a kisebbségi jogok Szlovákiában. Az 1991-es csehszlovákiai népszámláláson, melyen első ízben tüntették fel a ruténokat önálló nemzetiségként (azelőtt az ukránok egyik alcsoportjának számítottak), az addig magukat ukránnak vallók majdnem fele mondta magát ruténnak. A szlovákiai ruténok egyre aktívabb szerepet vállalnak a társadalmi-kulturális életben, és szervezetük, a Rutén Újjászületés már megrendezte az első Rutén Világkongresszust 1991 márciusában. A konferencia résztvevői sürgették, hogy Ukrajnában is ismerjék el a ruténok kulturális és oktatási szervezeteit, de sem autonómiát, sem önrendelkezést nem követeltek. Most folyik a rutén nyelv kodifikációja, vagyis most határozzák meg, hogy miben különbözik e nyelv a szlováktól és az ukrántól, és az önálló rutén nemzettudat kialakítása érdekében szorgosan ápolják a rutén kulturális hagyományokat is. A szomszédos Ukrajnában néhány szélsőséges csoport rutén önigazgatást követelve további igényekkel lépett föl, de láthatóan nem sok vizet zavartak fel ezzel Szlovákiában.
Politikai autonomizmus: A politizálás e formáját a kisebbségi csoportok hangsúlyosabb önszerveződése jellemzi. E csoportok vagy a többségi nemzethez tartoztak egy előző államformában, vagy már hosszú ideje egy soknemzetiségű állam jól szervezett egységét alkotják, vagy egy olyat etnikum tagjai, amely többségi nemzetet alkot egy szomszédos államban. A szlovákiai és az erdélyi magyarok között találunk erre példákat. Általában azokon a vegyes lakosságú területeken törekednek területi önkormányzat helyett politikai autonómiára, ahol egyetlen csoport sincs túlsúlyban, és ahol a rendszer megengedi a kisebbségek aktív részvételét a politikai életben.
A Szlovákiában élő magyarok mintegy 570 ezren vannak, és a népesség majdnem 11%-át teszik ki. Néhány déli szlovák megyében a lakosság fele magyar. Az 1989-es demokratikus forradalom után a magyar aktivisták nyílt kampányt kezdeményeztek a kisebbségi jogokért. Három nagyobb jelentőségű szervezet alakult: a Független Magyar Kezdeményezés, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és a Csehszlovákiai Magyarok Fóruma. A Fórum később Együttélésre változtatta a nevét, és igyekezett a többi nemzetiséget – a lengyeleket, ruténeket és ukránokat – is bevonni a mozgalomba, hogy közösen küzdjenek a kisebbségi jogokért. Bár az FMK kimondta, hogy a kisebbségi jogokért folyó kampány nem gátolhatja a szélesebb értelemben vett demokratizálódási folyamatot, az Együttélés elsőrendű fontosságúnak tartja a nemzetiségi kérdést, amiért sokan túlzott radikalizmussal és nacionalizmussal vádolták őket. Mindez nem rettentette meg a mozgalom vezetőit, akik cáfolják, hogy területi autonómiáért vagy a szlovák államból való kiválásért küzdenének. Programjukban kulturális, oktatási és vallásszabadságot követelnek, és azt, hogy a magyarok és más nemzetiségűek igazságos arányban legyenek képviselve az állami intézményekben. Az Együttélés közös listán indult a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalommal az 1990-es választásokon, és együtt a szavazatok 14%-át szerezték meg. Ez 14 helyet jelentett az 150 tagú Szlovák Nemzeti Tanácsban. Az 1992-es választásokat követően is ugyanennyi helyet tarthattak meg.
Az Együttélés a magyar nyelvű lakosság elleni hivatalos diszkrimináció különböző formáinak megszüntetését követelte, továbbá azt, hogy a kisebbségek is részt kapjanak a közigazgatásban. Tiltakozott a szlovák kormány 1991 közepén hozott döntése ellen, amely megcsonkította a kisebbségi kulturális szervezetek költségvetését, és felszólított a magyar nyelvű oktatás, könyvkiadás és tömegkommunikációs tevékenység élénkítésére. A magyar szervezetek kijelentették, hogy a kisebbségek helyzetét veszélyezteti az éledő szlovák nacionalizmus. Például az Együttélés tiltakozott az 1990 októberében elfogadott nyelvtörvény ellen, amely még a kisebbségi területeken is a szlovákot tette hivatalos nyelvvé. Az Együttélés javaslata ezzel szemben az volt, hogy mindenütt, ahol jelentős számú kisebbség él, nyilvánosan is használhassák a kisebbségi nyelvet, és ne csak ott, ahol a kisebbség aránya meghaladja a 20%-ot. A Csehszlovákia fölbomlása – vagyis 1993. január 1. – óta létező független szlovák államban a magyar aktivisták továbbra is tartanak a növekvő etnikai sovinizmustól. Az Együttélés az 1993-ban tartott negyedik kongresszusán elítélte az általa elnyomónak tartott kormányzati politikát, és a dél-szlovákiai magyarlakta területeken „a politikai és gazdasági önigazgatás” megteremtését tűzte ki célul.
Több mint másfél millió magyar él Romániában, akik az összlakosság 7%-át teszik ki. Többségük viszonylag homogén csoportokban él Erdélyben, amely egykor messzemenő autonómiát élvezett. A kommunista diktátor, Nicolae Ceausescu arra számított, hogy a magyar nyelvű tömegkommunikáció és a magyar nyelv nyilvános használatának betiltása, a magyar oktatási intézmények elsorvasztása és a román–magyar határon történő érintkezés ellehetetlenítése aláássa a magyar nemzeti tudatot. Az 1980-as években Ceausescu egy erőltetett falurombolási programba kezdett, melynek az volt a célja, hogy lerombolja a magyar kulturális hagyományokat, és homogenizálja a népességet. Ceausescut 1989 decemberében megfosztották hatalmától, és kivégezték; ezzel a falurombolási program is leállt. A magyar kisebbség szerveződni kezdett, és mozgalmat indított az emberi jogokért és a kulturális szabadságért.
Magyarok és románok egyaránt részt vettek azokon a tüntetéseken, amelyek végül Ceausescu bukásához vezettek. A magyarok ezután hamarosan megkapták a jogot, hogy létrehozhassák saját szervezeteiket, és 1990 elején megalakult a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége (RMDSZ), amely 200 000-re teszi tagjai számát, és ezzel az ország legnagyobb magyar szervezetének számít. Az RMDSZ nem hirdette meg Erdély kiválásának programját, de felemelte szavát a magyar kulturális, oktatási, nyelvi, gazdasági és politikai szabadságjogokért. Az 1990-es és az 1992-es választások után az ország második legerősebb pártjává vált RMDSZ vezetői arról panaszkodnak, hogy a bukaresti hatóságok nem garantálják az etnikai kisebbségek, számára a „kollektív nemzetiségi jogokat”, beleértve a magyar nyelv használatának jogát, a magyar oktatási rendszer helyreállítását, az irányítás minden szintjén való arányos részvételt és egy Nemzetiségi Minisztérium megalakítását. És bár a kisebbségek helyzete számottevően javult, e javulást nem rögzítik, nem támasztják alá szilárdan a törvények. Az RMDSZ vezetői aggodalmukat fejezték ki a román alkotmány számos cikkelye miatt. Ezek közé tartozik az, amely „egységes nemzetállamként” definiálja az országot, és törvényen kívül helyezi a „szeparatizmus” homályos fogalma alá besorolható tevékenységeket. Attól is tartottak, hogy a vezetés a románt teszi majd meg az egyedüli hivatalos nyelvvé, és hogy betiltja az etnikai pártokat. Aggodalmaikat csak súlyosbították az 1992-es helyhatósági és a szeptemberi általános választások, melyeken a romániai ultranacionalista pártok a szavazatok több mint 10%-át szerezték meg, és több megyében polgármestert is állíthattak, például az erdélyi Cluj-Napocában (sic.).
A romániai magyar vezetők hosszú távú célja az „autonóm önigazgatási jogok” megszerzése, ám semmilyen nyilvánvaló szándékot nem mutatnak a határok megváltoztatására, egyes erdélyi területek Magyarországhoz való visszacsatolására. A romániai magyar politikai vezetők a helyi önigazgatás széles körű decentralizálását támogatják a kisebbségi területeken, és kétnyelvűséget szeretnének a hivatalokban is. Ezen túlmenően a helyi önkormányzatoknak a mainál sokkal nagyobb hatáskört adnának. Az RMDSZ-vezetők ellenzik a „területi autonómiát” (a kulturális és politikai autonómiával szemben), mivel a vegyes lakosságú területeken élő magyar közösségek kívül esnének az „autonóm területeken”, s így nem gyakorolhatnák „kisebbségi jogaikat”. Az RMDSZ 1993 januárjában tartott harmadik kongresszusán a mérsékelt irányzat kerekedett felül; mindazonáltal a szövetség folyamatosan követeli a magyar népesség számára a „közösségi autonómiát”, és jelezte, hogy a román nacionalizmus megerősödése a militánsabb magyar irányzatok térnyerését segítheti elő.
Területi önrendelkezés: Ez a cél a nagy, jól szervezett és területileg kompakt etnikai vagy szubetnikai csoportoknál figyelhető meg, ott, ahol a csoport a népesség relatív vagy abszolút többségét teszi ki. Az etnikai vezetők az egységes struktúrájú államigazgatás föderális vagy konföderális formába való átszervezését követelhetik, ahol egyes területek bizonyos mértékű függetlenséget élveznek, vagy teljes jogú köztársaságként vesznek részt az államban. A legutóbbi időkben a Cseh Köztársaság két fő történelmi területi egységének egyikében, Morvaországban jelentkeztek ilyen törekvések (a másik terület Bohémia).
Bár a legtöbb morva magát a cseh nemzet részének tekinti, az 1989-es Bársonyos Forradalom óta egyre élesebben vetődik fel a sziléziai–morva terület identitásának kérdése. Egyes aktivisták a kora középkori Nagy Morva Birodalom emlékét is igyekeznek feltámasztani. 1991 januárjában néhány újonnan alakult morva csoport kiadta a „Morvaország és Szilézia Chartáját”, és a Morva–Sziléziai Parlament megalakítására szólított fel. A terület történelmi határait és jelen választókerületeit is át akarják rajzolni, és a térség nagyobb gazdasági önállósága érdekében az erőforrások átcsoportosítását is követelik. Az 1990 júniusában tartott választásokon a Morvaország és Szilézia Demokratikus Önkormányzatáért Mozgalom a szavazatok több mint 10%-át kapta meg (s így 22 helyet szerzett a Cseh Nemzeti Tanácsban), és azóta is kitartóan napirenden tartja a területi autonómia kérdését. Az 1991 márciusában tartott népszámláláson a régió hárommilliós lakosságának közel fele vallotta magát – az újkori történelem során először – morvának vagy sziléziainak. 1991 februárjában a különféle morva pártok képviselői azt követelték, hogy a csehszlovák hatóságok dolgozzák ki egy három alkotórészből álló föderatív állam alkotmányát, és javaslatokat tettek az önálló morva alkotmány kidolgozására.
A szlovák függetlenedési törekvések Morvaországra is hatást gyakoroltak; egyes aktivisták a Cseh Köztársaság átfogó decentralizálását kezdték követelni. A morva vezetők előkészületeket tettek a morva–sziléziai alkotmány megalkotására, ugyanakkor a cseh kormányzattal is kerekasztal-megbeszéléseket kezdeményeztek. Voltak olyanok, akik Morvaország–Sziléziának köztársasági státust követeltek egy háromtagú föderációs állam keretein belül. Mások azt javasolták, hogy a Cseh Köztársaságon belül hozzanak létre két autonóm tartományt: Bohémiát és Morvaország–Sziléziát. 1991 márciusában a 25 morva mozgalom képviselői elutasították a készülő szövetségi alkotmány tervezetét, mivel az nem biztosított Morvaország–Sziléziának a Cseh Köztársasággal és Szlovákiával egyenlő jogokat. A 13 szervezetből összeálló Morva–Sziléziai Tanács az 1991. novemberi alakuló ülésén a Cseh Köztársaságon belüli Morvaország-Sziléziának egyenlő és szuverén státust követelt. Néhány radikálisabb csoport is feltűnt, melyek a teljes morva függetlenséget tűzték ki célul. A közvélemény-kutatások szerint az elmúlt néhány évben megnőtt azoknak a száma, akik támogatják a morva önrendelkezést és a köztársasági státus elnyerését, dacára annak, hogy a Morvaország és Szilézia Demokratikus Önkormányzatáért Mozgalom az 1992. júniusi parlamenti választásokon csak 14 helyet szerzett a Cseh Nemzeti Tanácsban.
Szeparatizmus: Ez a politikai tendencia azokra a területekre jellemző, ahol etnikailag és területileg kompakt népesség él, amely nemritkán az önálló államiság történelmi hagyományaival is rendelkezik; ahol a lakosság ellenzi az adott – föderális vagy egységes – államhoz való tartozás bármilyen formáját, ezért egy saját, független állam struktúrájának kiépítését tűzte ki célul. Az elmúlt években ilyen mozgalmak alakultak ki például a szlovének és a horvátok között a volt Jugoszlávia területén.
A jugoszláv államban Szlovénia volt a legnyugatabbra fekvő és etnikailag legegységesebb köztársaság, melyben a lakosság 90%-a szlovén volt, és a köztársaság nem bonyolódott semmilyen területi vagy kisebbségi vitába a szomszédaival. Az 1990-es köztársasági választásokat a függetlenségpárti DEMOS (Szlovéniai Demokratikus Ellenzék) koalíció nyerte. 1990 júliusában a Nemzetgyűlés kikiáltotta a köztársaság függetlenségét, és olyan alkotmányt készített elő, amely nem ismerte el az országra kötelezőnek a jugoszláv törvényeket. Az 1990 decemberében tartott népszavazáson elsöprő többséggel nyertek a függetlenséget támogató erők, tovább súlyosbítva ezzel Szlovénia és a szövetségi kormányzat közti vitákat. Ljubljana egy laza konföderációs megállapodásra szeretett volna jutni a többi köztársasággal, de azt sem rejtette véka alá, hogy a tárgyalások sikertelensége esetén Szlovénia kimondja függetlenségét. 1991 februárjában a Nemzetgyűlés kinyilvánította Szlovénia Belgrádtól való függetlenségét, és érvénytelenítette a köztársaságban a szövetségi törvényeket. Ugyanakkor négy hónapos határidőt tűzött ki a konföderációs tárgyalások lefolytatására, és kimondta, hogy ezek sikertelensége esetén az ország függetlenné válik.
Közvetlenül a szlovén függetlenségi nyilatkozat után a szerbek által irányított szövetségi hadsereg fegyveres akcióba kezdett, hogy lefegyverezze a köztársaság védelmi erőit, és ellenőrzése alá vonja a határokat. A szerb tábornokok meg akarták mutatni, hogy Szlovénia nem tud megállni a saját lábán, hiszen kormánya nem képes saját területének az ellenőrzésére. De a jugoszláv parancsnokok súlyosan elszámították magukat: a fegyveres behatolás megszilárdította az ellenállást, és a köztársaság összes politikai erőit egyesítette a megszállókkal szembeni harcra. A ljubljanai védelmi erők eléggé jól szervezettnek bizonyultak ahhoz, hogy megállítsák a támadást, és a szívvel-lélekkel harcoló szlovén katonák érzékeny veszteségeket okoztak a szövetségi hadseregnek. 1991 júliusában végül a jugoszláv és a szlovén hatóságok aláírták az Európai Közösség által támogatott brioni tűzszüneti megállapodást. Ennek értelmében Szlovénia és Horvátország három hónapra, az új tárgyalások idejére fölfüggesztik függetlenségük deklarálását. A moratórium ideje alatt a szövetségi erők jórészt visszavonultak Szlovéniából. Mikor a konföderációs tárgyalások végül dugába dőltek, Szlovénia immár sikerrel nyilváníthatta ki teljes függetlenségét Jugoszláviától.
Horvátországban az 1990-es köztársasági választások után a középtől jobbra álló függetlenségpárti kormány alakult, amely főként a Horvát Nemzeti Unióra támaszkodott. E párt vezetője, Franjo Tudjman lett a köztársaság elnöke. Szerbiában újraválasztották a Szocialista Párt elnöke, Slobodan Milosevics által vezetett autoritárius, szövetségpárti kormányt. Horvátország egy olyan konföderációs államot szeretett volna, ahol sokkal lazább szálak kötik egymáshoz a köztársaságokat, míg Szerbia ragaszkodott a Belgrád vezette föderációs állam megőrzéséhez. Szlovénia kiválása elfogadható volt Szerbia számára, mivel ez a szerb népesség befolyásának erősödéséhez vezetett a megmaradó szövetségi köztársaságokban, de Horvátország kiválása sokkal több problémát vetett fel. A Milosevics-rezsim elvben elfogadta ugyan Horvátország Jugoszláviából való kilépésének lehetőségét, de nem egyezett bele, hogy Horvátország „magával vigye” az országban élő nagyszámú szerb kisebbséget. Zágráb kiválási szándéka arra késztette Szerbiát, hogy igényt támasszon Horvátország és más köztársaságok szerblakta területeire, és ezzel jelentős lépést tegyen a szerb vezetés alatt álló Kis-Jugoszlávia – vagy az úgynevezett Nagy-Szerbia – megalakítása felé. 1991 júniusában Horvátország kikiáltotta függetlenségét. A jugoszláv szövetségi hadsereg Milosevics parancsainak engedelmeskedve a két cél egyikének elérésére törekedett: megakadályozni Horvátország kiválását a szövetségből, vagy elszakítani tőle bizonyos területeket Nagy-Szerbia létrehozása érdekében.
E célok elérésének stratégiáját már jóval az előtt kidolgozták, hogy Horvátország kikiáltotta volna függetlenségét. A határ menti szerblakta területek és a vegyes lakosságú Bosznia-Hercegovina tartomány partizánhadműveletek színterévé váltak. Horvátország lakosságának több mint 12%-a szerb, és ezek negyedrésze a kérdéses területeken él, ahol számuk háromszorosan meghaladja az ott élő horvátok számát. A szerbek célja az volt, hogy elfoglaljanak és „etnikailag megtisztítsanak” egy jelentős, egybefüggő területet, és a gazdaságilag igen fontos Szlavóniát és Dalmáciát is elszakítsák Zágrábtól. A szerb partizánok a szerb többség biztosítása érdekében fegyverrel kergették el a kérdéses terület horvát lakosait. 1991 decemberére a szerb erők már Horvátország területének egynegyede fölött rendelkeztek, és e megszerzett területen kikiáltották a Krajnai Szerb Köztársaságot. Ugyanekkor az ENSZ-erők engedélyt kaptak a terület ellenőrzésére és az arcvonalak „befagyasztására”, s így Belgrád figyelme egyre inkább a sokat szenvedett Bosznia-Hercegovina felé fordult. 1992–93 folyamán Zágráb többször panaszkodott amiatt, hogy az ENSZ nem töltötte be küldetését, és nem állította vissza a horvát fennhatóságot az elfoglalt területeken.
Irredentizmus: A szeparatista erők arra is törekedhetnek, hogy területüket és népességüket egy másik létező államhoz csatolják, s így egy másik állam autonóm tartományává vagy szerves részévé váljanak. Egyes esetekben az ilyen mozgalmakat a szomszédos államok támogatják területük megnövelése érdekében. A szeparatista-irredenta mozgalmakra legjobb példaként a horvátországi és bosznia-hercegovinai szerbek, valamint a bosznia-hercegovinai horvátok mozgalmait említhetnénk.
Bosznia mintegy 4,2 milliós lakosságának 44%-a muzulmán, 31%-a szerb, és 17%-a horvát. Ahogy Szlovénia és Horvátország 1990–91-ben egyre közelebb kerültek az elszakadáshoz, Bosznia etnikai vezetőire is egyre nagyobb nyomás nehezedett, hogy csatlakozzanak Szerbiához, illetve Horvátországhoz. A belgrádi szerb hatóságok és a boszniai szerb vezetők aggódni kezdtek egy boszniai muzulmán–horvát koalíció lehetősége miatt, amely kizárná a szerbeket a hatalomból, és szorosabbra fűzné a tartomány kapcsolatait Horvátországgal. Ugyanakkor a muszlimok és a horvátok amiatt kezdtek aggódni, hogy a szerb kisebbségi vezetők Milosevics rezsimjével szövetkezve a horvátországihoz hasonló krízist készítenek elő, amely annak idején azt eredményezte, hogy Horvátország területének egynegyede elszakadt az országtól, és több városa teljesen romba dőlt.
Az egy éve tartó jugoszláv háború és annak szörnyűségei 1992 áprilisában terjedtek át Bosznia-Hercegovinára. A belgrádi rendszer az önrendelkezés támogatásának örve alatt segítette a szerbek területszerzési akcióit, és nem ismerte el a köztársasági határokat. A boszniai szerb szabadcsapatok és a jugoszláv katonai egységek – kiegészülve az immár csendes horvát frontról átcsoportosított egységekkel és a nacionalista partizánokkal – Szerbia és Montenegró felől beszivárogtak Boszniába, és jelentős offenzívába kezdtek. Céljuk az volt, hogy kiterjesszék azoknak a szerbek által ellenőrzött területi egységeknek a határait, melyek nem ismerték el a szarajevói kormány fennhatóságát vagy Bosznia 1992-ben kinyilvánított függetlenségét. A hadműveleti terv az öt nemrégiben kikiáltott „autonóm köztársaság” összekapcsolását is tartalmazta oly módon, hogy erőszakosan elűzik a muszlimokat és a horvátokat azokról a területekről, ahol a szerbek relatív kisebbségben éltek.
Nyomasztó technikai fölényük és Belgrád titkos támogatása miatt a szerb erők hamarosan Bosznia területének 70%-át ellenőrizték. A bosnyák kormányerőket a támadás felkészületlenül érte, és Bosznia-szerte nagy veszteségeket szenvedtek. A szerbek itt is bevetették az „etnikai tisztogatás” jól bevált módszereit, melyeket az előző évben horvát területeken próbáltak ki. 1993 elejére e szörnyű kampány során már több mint egymillió embert űztek el otthonaikból, és a beszámolók szerint több mint 120 000 embert öltek meg. A radikális politikusok stratégiai céljaik elködösítése érdekében Bosznia-szerte etnikai konfliktusokat robbantottak ki (különösen igaz ez a szerbekre). Ezalatt a belgrádi szerb vezetők kikiáltották a harmadik Jugoszláviát. Olyan új alkotmányt fogadtak el, amely a horvátországi és boszniai „szerb államoknak” nyitva hagyta a csatlakozás lehetőségét.
Ahogy a háború kiterjedt, a hercegovinai horvát vezetés létrehozta saját közigazgatását és hadseregét, ugyanakkor kinyilvánította hűségét a muszlim vezetés alatt álló szarajevói kormány iránt. 1992 júliusában a Horvát Védelmi Tanács kimondta a „Herceg-Boszniai Közösség” autonómiáját, és fővárosnak Mostart tette meg. Ez a lépés sokakban azt az érzést keltette, hogy Zágráb titkos megegyezésre jutott a szerbekkel Bosznia-Hercegovina felosztását illetően. Ám a horvát szóvivők határozottan állították, hogy „Herceg-Bosznia” létrehozása csak a háborús körülmények kikényszerítette időszakos megoldás volt a vezetés folytonosságának megőrzése érdekében. Ennek ellenére továbbra is úgy tűnt, hogy Bosznia szétesése esetén Horvátország a köztársaság egyötödére tartana igényt, vagyis azokra a hercegovinál területekre, ahol a horvátok abszolút többségben élnek. 1993 folyamán az ENSZ nyomást gyakorolt a három félre, hogy fogadják el a Vance–Owen-tervet, amely Bosznia kantonizációját tartalmazta. Mikor a terv 1993 tavaszán összeomlott – lényegében azért, mert a szerbek ellenezték a javaslatban szereplő területi megosztást, melynek értelmében át kellett volna adniuk az elfoglalt területek egynegyedét – Bosznia feldarabolása felgyorsult. A szerbek és a horvátok egyre inkább együttműködtek abban, hogy megszilárdítsák kvázi államaikat, és előkészítsék ezek csatlakozását „anyaországaikhoz” – középen hátrahagyva ezzel az egykori muszlim többségű Bosznia-Hercegovina maradékát.
Etnika és erkölcstan
Hogy megakadályozzák Kelet-Európa különböző részein az etnikai konfliktusok kirobbanását és a jugoszláv utódállamokban tapasztalt erőszakhullám terjedését, a nemzetközi szervezeteknek segíteniük kell a régió államait és kisebbségeit abban, hogy időben megszülessenek a megfelelő intézkedések. A politikai legitimációra és gazdasági segítségre vágyó kormányoknak gyorsan kell cselekedniük, és a nemzetközileg szankcionálható kisebbségi jogok teljes skáláját be kell építeniük országuk alkotmányába és egyéb törvényeibe. Ide tartozik többek között az etnikai, vallási vagy faji diszkrimináció tiltása, valamint a kisebbségek nyelvi és kulturális önkifejezésének támogatása. Még ha az állam nem is képes arra, hogy többletforrásokat biztosítson a nemzetiségi oktatás és kultúra támogatására, teljes szabadságot kell biztosítania a kisebbségeknek arra, hogy létrehozzák és irányítsák saját oktatási és kulturális intézményeiket. Továbbá a helyi és országos választások rendszerén keresztül biztosítania kell, hogy a kisebbségek az állam politikai életének teljes jogú résztvevői legyenek. Az etnikai arányokra vagy a helyi, területi és országos választásokon bevezetett kvótákra alapuló kisebbségi képviselet pontos formáit nehéz volna kívülről meghatározni. Meg kell találni azokat a megoldásokat, amelyek megfelelnek a kisebbségek igényeinek, ugyanakkor biztosítani kell a többséget arról, hogy ezáltal nem szenvednek csorbát az ő jogaik sem. Ezek elmulasztása és a kisebbségek kizárása a törvényhozási és végrehajtási hatalomból csupán a politikai önrendelkezésre való törekvés és a szeparatizmus megerősödését eredményezheti.
A kisebbségi vezetőket ugyanakkor bizonyos kötelezettségek is kötik: amennyiben a kisebbségi érdekek méltányos képviseletet nyernek – függetlenül az alkalmazott adminisztratív struktúrától –, el kell ismerniük az állam legitimitását és területi egységét. Valóban, több dolog indokolhatja a szembenállást és az autonómiára való törekvést egy nem demokratikus berendezkedésű államban, mint egy olyan országban, amely garantálja az alapvető egyéni és közösségi jogokat. Az első esetben külföldi segítségért és közvetítésért is lehet folyamodni annak érdekében, hogy a nemzetközi nyomás hatására a kormány meghozza a megfelelő törvényeket, és ezzel elismerje a kisebbségi jogokat. És bár ez nem szünteti meg egy csapásra a konfliktusok forrásait, mégis alapot biztosít a dialógusra és a kompromisszumokra.
A nemzetközi nyilvánosságnak fontos szerepe van a kisebbségek és az állam közötti békés, produktív együttműködés lehetőségének megteremtésében is. Minden kormánynak érdeke, hogy kétoldalú megállapodásokat kössön a szomszédaival, melyben kölcsönösen garantálják az egymás területén élő kisebbségek jogait, és lemondanak a területi igényeikről. Szükség esetén kétnemzetiségű vagy többnemzetiségű megfigyelőcsoportot hozhatnak létre, amely folyamatosan ellenőrzi mindkét államban az ott élő kisebbségek helyzetét. Mindezen túl az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet[1] – melyben nemrégen kinevezték a nemzeti kisebbségek főbiztosát[2] – és más nemzetközi szervezetek lépéseket tehetnek egy Kisebbségi Charta megalkotása irányába, amely egész Európában kodifikálná a kisebbségek jogait. Ez a nemzetközi egyezmény sokat tehetne azért, hogy tisztázódjanak az állam és az államot alkotó kisebbségek kötelezettségei. Egy ilyen dokumentum akkor tenne szert nagy gyakorlati jelentőségre, ha egy nemzetközi jogi szakértőkből és megfigyelőkből álló bizottság is alakulna, amely a Kisebbségi Charta javaslatainak betartását vizsgálná, és már korai szakaszban figyelmeztetne a készülő konfliktusokra, ajánlásokat tenne ezek elkerülésére, és fórumot biztosítana a vitáknak és közvetítő tárgyalásoknak.
A kisebbségi vagy közösségi jogokkal kapcsolatos semleges álláspont hangoztatása, és kizárólag az egyéni emberi jogok kérdésére való összpontosítás nem más, mint annak a problémának a megkerülése, amely a következő évtizedben minden bizonnyal tovább fogja mérgezni Kelet-Európa levegőjét. A kérdés létének tagadása a kívánt hatás ellenkezőjét válthatja ki: feljogosítja a kormányzatot arra, hogy asszimilációs politikát folytatva aláássa az etnikai, kulturális és vallási kisebbségek azonosságtudatát. Ez viszont az adott ország és a szomszédos államok közötti konfliktus kialakulásához vezethet, ami veszélyezteti a régió stabilitását. Ezzel ellentétben – a nemzetközi intézmények korai és következetes bevonásával – az etnikumok közötti kapcsolatok javítása közvetlenül is segítheti a demokratizálódási folyamatot, az országot a nemzetközi normák elfogadása felé mozdítja, és csökkenti az etnikai polarizációt kísérő veszélyeket.
(Fordította: Angster László)
Jegyzetek
[1] Conference on Security and Cooperation in Europe
[2] High Comissioner of National Minorities