Atlanti vihar
Hiábavaló volt a brit diplomácia minden erőfeszítése: Gerry Adams, az IRA nevű ír republikánus terroristaszervezet politikai szárnyaként működő Sinn Fein főnöke megkapta az amerikai vízumot, és a múlt hétfőn két éjszakára birtokba vehette (humora az van) a Shlomo Brezhnev névre foglalt lakosztályt a New York-i Hotel Waldorf Astoriában. Adams urat az Amerikai Külpolitika Nemzeti Bizottsága (National Committe on American Foreign Policy) – egy magát agytrösztnek álcázó ír lobbyzó szervezet – hívta meg egy Észak-Írország jövőjével foglalkozó konferenciára. A politikus-terrorista New Yorkban töltött 51 óráját remekül kihasználta: tartott öt sajtókonferenciát, népszerű talk-show-knak adott ugyanennyi interjút, fölkerült a New York-i lapok első oldalára. Vagyis elérte azt, amitől a brit politika tartott: meghódította a naiv és tájékozatlan amerikai sajtó egy részét, amely hagyta szabadságharcosként pózolni, s így félő, hogy híveket szerzett Amerikában ügye számára.
Mióta kitudódott, hogy a Clinton-adminisztráció eleget tesz Adams vízumkérelmének, a brit sajtó – híven tükrözve a brit kormány és a brit közvélemény érzelmeit – pártállásra való tekintet nélkül tombol. Clinton döntése „gyalázatos” volt, és mindent elmond a clintoni külpolitikáról, amely „inkompetens”, „szakmailag minősíthetetlen” és „veszélyes”. (A jelzők a mértéktartó Timesból valók, a kevésbé minőségi sajtó erősebben fogalmaz.) A döntés indoklása, miszerint Adams látogatása előmozdíthatja az északír békefolyamatot, nem több „szégyenlős csalárdságnál”. Valójában Clinton belpolitikai megfontolásokból engedett az ír lobbynak, s nem törődött azzal, hogy ily módon „megalázza” az Egyesült Államok „legközelebbi szövetségesét”, hogy „Szuez óta” (!) a legmélyebb válságába dönti az amerikai–brit „különleges kapcsolatokat”. Az incidens – célozgatnak a brit lapok – újabb jele annak, hogy a mostani amerikai adminisztráció hátat fordított Európának. Éppen ezért jó lenne – hangzik a jó tanács –, ha a brit politikusok komolyan elgondolkodnának arról, hol van az ország jövője, mert a végén még Albion két szék között – Washington és Maastricht között – a földön fog kikötni.
Az amerikai elnök szemszögéből Adams beengedése elsősorban belpolitikai döntés volt: egyfelől egy kampányígéret valóra váltása, másfelől pedig egy politikai adok-kapok része. Az történt ugyanis, hogy két nagy hatalmú ír származású szenátor, Patrick Moynihan és Ted Kennedy – mintegy három tucat kongresszusi képviselő élén – épp egy Adamsnak szóló vízumot kért Clintontól egészségügyi reformtervezetének támogatása fejében. Ezért aztán az elnök inkább a FOB-jaira hallgatott (a FOB: friends of Bill, vagyis Bill barátai Washingtonban elterjedt rövidítése, mely a SOB-ra, a son of a bitch, magyarán kurafira rímel), s fittyet hányt külügyminisztere, legfőbb ügyésze, valamint a CIA és az FBI igazgatójának tanácsára, és utasítást adott a vízum kiadására.
Bizonyára álmában sem gondolt arra, hogy egy csak New Yorkra és csak két napig érvényes vízum ekkora vihart fog kavarni Nagy-Britanniában, és ez aligha vet jó fényt külpolitikai előrelátására. Arra ugyan számított, hogy az Adams-látogatás bosszantani fogja Majort és a briteket, de úgy vélte, hogy ennyit megér a látogatás belpolitikai hozadéka. (Major bosszantása egyébként sem eshetett nehezére, hiszen hivatalba lépése óta ferde szemmel néz a brit miniszterelnökre, aki az amerikai elnökválasztási kampány idején Busht segítendő, átnézette a brit belügyminisztérium dossziéit, hátha található bennük valami terhelő adat az ifjú, oxfordi diákra, Clintonra nézvést.) Most kiderült, hogy a fizetett ár sokkal magasabb annál, mint gondolta. A britek nem bosszankodnak, hanem vérig sértődtek. Ráadásul a brit és CIA-jóslatoknak megfelelően Adams is becsapta protezsálóit (és a protezsálókon keresztül Clintont), s nem hirdetett meg békeoffenzívát amerikai földön. Lehet, hogy mindez nem fog közvetlen belpolitikai kárt okozni az elnöknek. Végtére is az amerikaiak túlnyomó többségét hidegen hagyja az a kérdés, hogy Adams terrorista-e vagy szabadságharcos. De Clinton nemzetközi megbízhatóságának megint rossz híre kelt, és ez aligha fogja jótékonyan befolyásolni külpolitikai cselekvőképességét.
Bosznia és a világ
Hatvannyolc ember halálát okozta egyetlen akna a hét végén Szarajevóban. Ez volt a legszörnyűbb atrocitás a város blokádjának csaknem kétéves története során, olyan atrocitás, amely színvallásra kényszerítheti a világ hatalmasait: lehet, hogy a nagyhatalmak vezetői a mészárláson merengve, felháborodásuk hangoztatásán túl, nézeteltéréseiket félretéve, tettekre is elszánják magukat. Vagyis az intervencióra. Erősödik a nyomás, hogy így történjék. Mégis valószínűbb, hogy a közös nevező továbbra is a tétlenség marad.
Amikor Washingtonban, Londonban és Párizsban katonai intervencióról beszélnek, többnyire a NATO légierejének bevetésére gondolnak: Butrosz Gali is ezt kérte vasárnap Manfred Wörnerhez, a NATO főtitkárához írt levelében. A nézeteltérések ott kezdődnek – és nemcsak az egyes országok között, hanem az egyes országokon belül is –, hogy milyen célt szolgálhat egy esetleges bombázás. Abban állítólag konszenzus uralkodik a fontos fővárosok között, hogy a légierő bevetésére védelmi célokból sor kerülhet. A tekintetben viszont már nincs egyetértés, hogy hasznos-e, helyénvaló-e a szerb erőket megtorlásképp bombázni. A britek hajthatatlanul ellenzik ezt a javaslatot, az amerikaiak most nem lelkesednek az ötletért (noha ősszel ők álltak elő vele), ám a franciák most hajlandóságot mutatnak a határozott lépések megtételére (noha ősszel rajtuk bukott meg az amerikai kezdeményezés).
Vita folyik arról is, miként értelmezzék a védelmi célokat. Az ENSZ főtitkára azoknak a Szarajevóban vagy Szarajevó környékén lévő tüzérségi állásoknak a bombázását kérte a NATO-tól, amelyek a polgári lakosság elleni támadásokat végrehajtották. Szerinte a kijelölt biztonságos övezetekben élő civil lakosság védelmét épp az eddigi, Boszniával kapcsolatos ENSZ-határozatok teszik lehetővé. Az oroszok szerint ezzel szemben a tüzérségi állások bombázásáról a Biztonsági Tanácsnak kellene döntenie, ahol persze nyilván megvétóznának egy ilyen határozatot. Malcolm Rifkind brit védelmi miniszter legutóbb olyan nyilatkozatot adott, amelyben hallgatólagosan egyetértett az orosz értelmezéssel. De a nyugati fővárosokban egyébként is befolyásosnak számít az a vélemény, hogy – bármit is tesznek lehetővé az ENSZ-határozatok – védelmi célok alatt csak a saját békefenntartó erők védelmét kell érteni.
De mit lehetne egyáltalán elérni a szerb tüzérségi állások bombázásával? Az intervenció hívei szerint minimum azt, hogy a világ megmutatná a szerbeknek: nem hagyja hidegen Bosznia sorsa, a légierő bevetésével való puszta fenyegetőzés különben is rövidesen minden hatását elveszítheti. Amikor a NATO eredetileg kilátásba helyezte az erő alkalmazását Szarajevó védelmében, csökkent az aknatűz hevessége, a segélyszállítmányok rendszeresebben érték el a várost, valamelyest helyreállt az áram- és vízszolgáltatás. Ezzel szemben a január 11-i NATO-csúcson kibocsátott hasonló fenyegetés hatástalan maradt. Márpedig veszélyes következményekkel járhat, ha a NATO papírtigrisnek mutatkozik. Az intervencionisták egyébként úgy vélik, hogy a levegőből fel lehet számolni a blokádot, a feladat tehát katonailag kivitelezhető.
A standard antiintervencionista érv úgy hangzik, hogy senkit nem lehet bombával a tárgyalóasztal mellé kényszeríteni: azaz a boszniai helyzet túlságosan bonyolult ahhoz, semhogy fegyveres megoldása legyen. Egy másik gyakran hangoztatott érv szerint az erő alkalmazása veszélybe sodorná a békefenntartó és humanitárius segítséget nyújtó erőket. A légierő bevetésének egyes ellenfelei attól is tartanak, hogy a bombázás önmagában nem lesz elegendő, és esetleg első lépésévé válik olyasvalaminek, amit senki sem akar. „Ha a légicsapások egy új melodráma első felvonását jelentik, akkor mi lesz a második felvonásban? Mi a harmadikban? És mi lesz a befejezés?” – kérdezte az új amerikai védelmi miniszter a szarajevói mészárlás utáni, bombázást követelő hangulatban.
Sokan azért is szeretnék elkerülni a légicsapást, mert ez annak jele lenne, hogy a NATO a boszniai kormány pártjára áll. Mondhatjuk persze, hogy ez nem is lenne olyan szörnyű, hiszen a boszniai kormány végső soron az áldozatokat képviseli. Csakhogy már nem mindenki számára egyértelmű, hogy a muszlimok csak áldozatok. Senki sem hiszi el ugyan a szerb vádat, miszerint a muszlimok a nyugati szimpátia elnyerése érdekében önmagukat mészárolják le. De a muszlim stratégia kétségkívül a nyugati beavatkozás kikönyörgésén alapul, s egyes katonai megfigyelők úgy vélik, hogy a muszlimok e cél érdekében provokálják a szerbeket. Ráadásul sok befolyásos politikus szerint éppen a muszlimok gördítenek akadályt a boszniai rendezés elé, mivel elutasítják a felajánlott felosztási tervet. Az amerikaiak kivételével tulajdonképpen mindenki ezen a véleményen van, függetlenül attól, milyen álláspontot foglal el a bombázás kérdésében.
A konszenzuson alapuló, koherens és következetes balkáni stratégia kidolgozásától a Nyugat ma ugyanolyan távol van, mint két évvel ezelőtt. Ezen az sem változtatna, ha a hét meglepetést hozna, és a NATO-országok egyezségre jutnának néhány szerb tüzérségi állás lebombázása ügyében.
- Extra Hungariam [6]