1991–92 fordulóján ugyanis az ÁVÜ úgy kötött szerződést a vevő Szojuzruda–Nuevometal konzorciummal, hogy hiányoztak a garanciák a Dimag-részvények ellenértékének behajtására. Később sem igen erőltette az ÁVÜ a vételár megfizetését. Csepi Lajos, az ÁVÜ volt ügyvezető igazgatója a Magyar Hírlapnak nyilatkozva elismerte az utóbbi vádat, mondván: a pénzbeszedéssel szemben a foglalkoztatás szempontjait részesítették előnyben. A rossz szerződés miatt viselt felelősséggel viszont az a baj, hogy az a két kollega, aki megkötötte, már kikerült az ÁVÜ kötelékéből. Márpedig az ÁVÜ-vezetők nem felelősek – állítják –, mivel a kritikus időpontban az ÁVÜ még nem építette ki a kötendő szerződések belső ellenőrzési mechanizmusát (erre végül az ÁSZ szólította föl tavalyi vizsgálata során). Az ÁVÜ volt és jelenlegi vezetője, „érzékelve a nyilvánosság felől” érkező „nyomást”, megkérte Szabó Tamás privatizációért felelős minisztert, hogy jelentse fel a szerződéskötő kollegákat. A miniszter december 30-án az ÁSZ-nak címzett levelében még ezt írta: „A lefolytatott belső vizsgálat az ügyben további intézkedéseket azért nem tett, mivel az ORFK illetékesével szóban történt egyeztetés szerint a megnevezett ÁVÜ-munkatársak tekintetében büntetőjogi felelősségre vonás kezdeményezésének – szándékosság hiányában – indokoltsága nem volt…” Most viszont ugyanő, a felelősségre vonásról nyilatkozva, egy olyan volt kollega nevével példálózott, aki forrásaink szerint nem vett részt a Dimag privatizációjában. Vagyis távolról sem biztos, hogy a nyilvánosság nyomása nem egy humbugot kényszerített-e ki.
Az ÁSZ bírálatának lényege az, hogy a szerződéskötés során lényeges pontokon nem tartották be az ÁVÜ igazgatótanácsának (ÁVÜ-it.) 1991. november 26-i határozatát. Ebben az ÁVÜ-it. respektálta az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium érvét, miszerint ha elmarad a privatizáció, a Dimag „csődbe kerülhet”, és konstatálta azt is, hogy a Szojuzruda–Nuevometal – a Dimag nyersanyag-szállítója – az egyetlen jelentkező (az ÁVÜ – írják rezignáltan – „megkísérelte a pályáztatás előkészítését, de az eredménytelen volt”). Ha nincs versenytárs (amit a szakma a „befektetői kezdeményezésű privatizáció” műszóval jellemez), a vevő látszólag előnyös helyzetbe kerül, s ezt az eladó feltételek, biztosítékok támasztásával igyekszik ellensúlyozni. Az eladó esélyeit növeli viszont, hogy ő ismeri jobban az „árut”, vagy ha nem ismeri jobban – ami ez esetben könnyen elképzelhető –, akkor is a vevő fizet rá a zsákbamacskára. Ellentétben az ÁVÜ-it. egyik intenciójával az eladáskor nem készítették el a Dimag mérlegét, s mint fél év múlva kiderült, a Dimag adóssága 1991 végén nem 9 milliárd forint volt (mint amennyit a Pénzügykutató Rt. az ÁVÜ megbízásából feltárt), hanem 16 vagy – egy másik fölmérés szerint – 12-14 milliárd. Az új tulajdonos jóvoltából lett Dimag-vezérigazgató, Klicsu András utólag jött rá arra is, hogy – állítása szerint – már korábban, 1991 folyamán is felszámolást kezdeményeztek a Dimag ellen.
Eladáskor a Dimag 11,4 milliárd forint névértékű részvényeinek nagyobb részével, 9,2 milliárddal a vagyonügynökség rendelkezett, ezt az AVÜ-it. határozata szerint 530 millió forintért adták. A vevőnek két részletben kellett volna fizetnie: először azonnal, olyképp, hogy a vételár kb. felét, 3,5 millió dollárt elengednek a diósgyőri cég Nuevometal GmbH. felé fönnálló (összesen több mint 7,5 milliárdra rúgó) tartozásából. A második részlet – így a határozat – az „1992. szeptember 30-át követő 15 napon belül válik esedékessé”. Volt még egy 2,2 milliárdos pakett, ez jogilag a Magyar Hitel Bank (MHB) által megvásárolt szerkezetátalakítási kötvény biztosítékául szolgált (információink szerint fizikailag a Dimag páncélszekrényében hevert), s ennek megváltását a Nuevometal érdekeltségi körébe tartozó Present Kft. vállalta. Információk szerint e pakettre a vevő egyszerűen (fizikailag) rátette a kezét, az ennek fejében járó 800-900 millió forint megfizetése nélkül.
Az orosz–osztrák konzorcium nem fizetett, ugyanakkor az 1991. december 29-én megkötött adásvételi szerződés lehetővé tette, hogy az első részlet teljesítésének napjától gyakorolhassák az ÁVÜ tulajdonában maradt részvényekhez kapcsolódó szavazati jogokat is. Az első részlet teljesítéséről pedig az ÁVÜ-it. határozata úgy rendelkezett, hogy az említett 3,5 millió dollár adósságot a Dimag „a szerződés megkötésétől számított 15 napon belül… az ÁVÜ-re engedményezi” (vagyis a tartozást a vételárba tudja be). A szerződéskötés során azonban ezt úgy értelmezték, hogy 15 napon belül meg kell kötni az engedményezési szerződést, ami meg is történt. Ez az aktus elég volt ahhoz, hogy a vevő megszerezze a szavazati jogot az összes ÁVÜ-részvény felett, amint erről a Dimag 1992. május 1-jei közgyűlésén az ÁVÜ nyilatkozatot is tett. (Az előző napon a vevők – minő jóindulat –, megpróbáltak átutalni 20 millió Ft-ot az ÁVÜ számlájára vételár-teljesítés gyanánt, ez azonban devizahatósági okokból nem sikerült.) 1992 augusztusában pedig a Nuevometal jelentős mértékben, 1,65 millió dollárra faragta le a Dimaggal szemben fennálló, 7,56 milliós követelését. Tehát a maga javára hajtotta be a számlát, így – írja az ÁSZ – „elvonta az engedményezés kielégítési alapját”, azaz kihúzta a sámlit a vételárra vágyó ÁVÜ alól.
Október 15-én járt volna le a második részlet megfizetésének határideje, egy nappal korábban azonban a Nuevometal keresetet nyújtott be a Magyar Gazdasági Kamara mellett működő választottbírósághoz avégből, hogy az mondja ki az adásvételi szerződés érvénytelenségét, és az ÁVÜ-t 20 millió dollár kár megfizetésére kötelezze. A választottbíróság csaknem egy évvel később, 1993. szeptember 30-án elutasította a Nuevometal keresetét. Az ítélet egyik érdekes kitétele, hogy mivel a vevő lemondott arról, hogy a szerződés megkötése előtt bemutassák a Dimag mérlegét, számolnia kellett ennek kockázatnövelő (azaz zsákbamacska-) hatásával is. A másik érdekesség, hogy érvénytelennek nyilvánította a választottbíróság az engedményezési szerződést, mivel hiányzott ennek az a melléklete, amely az elengedendő tartozások tételeit sorolta volna föl. Az ítéletnek ez a része húzta ki végleg a jogi alapot a Dimag privatizációja alól.
Kettőn áll a vásár: e bonyodalmas engedményezési ügyben a szerződéskötő ÁVÜ-munkatársak is mulasztást követtek el. Emellett – írja az ÁSZ – számos más, az ÁVÜ-it. által támasztott feltételt sem rögzítettek a szerződésben. Így például nem teljesült az a kívánalom, hogy a konzorcium fogadja el a hat hónapos halasztott fizetést a nyersanyagszállításokért, hogy tehát az új tulajdonos nyersanyag-szállítói minőségben is járuljon hozzá a Dimag finanszírozásához. De ez túlzott igény is lett volna: az új tulajdonosok nem voltak képesek finanszírozni a folyamatos termelést. Hamar felszámolási eljárást kezdeményeztek a Dimag ellen, s 1992. március 2-án ki is mondták a cég tartós fizetésképtelenségét, első fokon. A Dimag egyrészt fellebbezett, másrészt a csődöt kisvártatva alacsonyabb szintre hárította át: az alá tartozó 8 termelő kft.-t júliusban összevonta, s az egyesített Diósgyőri Nemesacél Művek Kft. (DNM Kft.) ellen azonnal megindult a felszámolási eljárás. E műveletben nyilvánvalóan az állam is érdekelt volt, mert így áttekinthetőbbé vált a csődmenedzselés, amelyet felszámolócége, a Reorg Rt. vett kézbe. Azért felsőbb szinten – az ÁVÜ-fronton – is igyekezett visszaszerezni befolyását, ám ez csak részben sikerült, mert bár az 1992. szeptemberi közgyűlésen „az ÁVÜ-ügyvezetés erőteljes fellépésére” visszakerültek hozzá az átruházott szavazati jogok, a privát tulajdonos birtokában még mindig maradt annyi részvény, hogy megkontrázza az állami részvényes minősített többséget igénylő kezdeményezéseit, így azt is, hogy visszahívják Klicsu András ügyvezető igazgatót. E kellemetlen interregnum időszakában olyasmire is sor került, hogy bár a DNM Kft. felmondta a Nuevometallal kötött alapanyag-szállítási szerződést, és pályázatot írt ki új nyersanyag-beszerzési források felkutatására, a tendert érdekes módon mégis a Nuevometal nyerte meg. És bár a DNM Kft.-hez csatolták a budapesti külkereskedelmi irodát, mégis a Dimag rendelkezett az akreditívvel fedezett, PM-garanciával felvett exporthitelekkel, az export egy részét pedig közvetlenül a Nuevometal bonyolította, s így az exportra termelő (jóllehet felszámolás alatt álló) DNM Kft.-nek ’92 folyamán 3,1 millió dollár elmaradt bevételt kellett lenyelnie; közben a Dimag több mint 7 millió dollár adósságot halmozott fel az ő exportját finanszírozó banknál… A Dimag és a DNM egymással szembeni tartozásai ügyében még most is folyik az eljárás a választottbíróságon a Nuevometal és a Reorg Rt. között, megfigyelők szerint az utóbbi követel többet.
A szegény kormány pedig mind mélyebbre nyúlt a zsebébe. ’92 áprilisában még csak a Dimagnak adott 1,5 milliárd forint exporthitel-garanciát (amiből félmilliárdot váltottak be), később azonban a Reorg Rt.-t támogatta veszteségtérítés és kamatmentes hitel formájában, 1992–93 folyamán összesen 4,4 milliárd Ft erejéig (részben a privatizációs bevételek terhére). Garanciát nyújtott ezenkívül bizonyos önköltségcsökkentő beruházások befejezéséhez, 600 millió Ft értékben.
A boldogító felszámolást a Dimag 1993. október 7-én érte meg: a bíróság ekkor mondta ki jogerősen a tartós fizetésképtelenséget. Az állam újólag birtokon belülre került (a vezérigazgató elmozdítására tett kezdeményezést is ideértve), ám a kezére visszakerült 11 milliárd forint névérték nem sokat ér: 18 milliárd forint adósság terheli. Mindazonáltal úgy vélik: 5200 főnek távlatilag is van munkája. A régi szép időkben a Dimag-előd Lenin Kohászati Művek több mint 15 ezer embert foglalkoztatott, s még 1992 közepén is 7660-an dolgoztak a Dimag-birodalomban…
- Belföld [6]