Idegenek idegenjei
Minden tengerész és útikönyvolvasó tudja, hogy a régi polinéziai szigetlakók nyitott, barátságos vendég- és idegenváró, kíváncsiskodó emberek voltak. Időnként még leányaikat, asszonyaikat is szemérmetlenül felkínálgatták, csakhogy kiismerjék a messziről jöttek titkos szokásait. Szemben az úgyszintén szigetlakó melanézekkel, akik jószerint csak a jövevények holtteste iránt mutattak érdeklődést.
A szembeszökő eltérés okát nem elsősorban a két népcsoport anyagi körülményeiben, tehetősségében, fogyasztási szokásaiban (ideértve az emberfogyasztási szokásokat, amely a régi polinézeknél sem volt teljesen ismeretlen) kell keresni. Hanem a hit- és mítoszvilágban. Aki nagyobb tehetséggel rémítgeti, szorongatja önmagát, aki számára a leszálló est nem a megnyugvás, az otthonosság, a szerelem, hanem a szörnyek, démonok és gyötrő árnyak évadja, aki számára minden új és váratlan csakis a rossz szellemek megjelenülése lehet, az persze a bokrok mélyére rejtőzik, és hosszú nyelű dárdát szúr a jövevény szívébe. Az idegentől mindig az fél, mindig az színleli a félelmet, aki jómaga sincs otthon, maga is idegenként bolyong honában.
Ezt a nehezen megfogható, sokféleképpen körülírható otthonosságérzést kellett volna minálunk meghoznia a rendszerváltásnak. És a rendszerváltás eleddig nem hozta meg ezt az érzést. Ki érzi magát közülünk annyira itthon, hogy sötét este, szálegyedül lemenjen a parti fövényre megnézni, ugyan mi lehet, ami messze kint, a sziklazátonyokon is túl, folyton csak zörög, csikorog, akár egy megfeneklett kísértethajó. És ha tényleg megfeneklett volna valami odakint, kinek van emberi bátorsága feltételezni, hogy nem éji démonok, juruparik, farkasemberek, hanem éhező, szomjazó szegény emberek várják benne a jószerencsét?
Az év eleji idegenrendészeti nekilendülés, melyet hű csatlósként követett nyomon a civil idegengyűlölet, azért rendkívül veszélyes, mert anélkül visz bennünket vissza a „melanéz” mítoszok világába, hogy akár csak egy percig is megmerítkezhettünk volna a világra nyitott, kíváncsiskodó, vendégváró „polinéz” világérzésben.
(1992. január 25.)
Zűrzavar és késő bánat
Papíron persze pontosan tudjuk, mit kell tenni az új helyzetben. Aki képes rá, és kedve is van, legyen csak sikerember. Hasson, alkosson, gyarapítson! Csak azután el ne inaljon, amikor közeledik a szegényvilág delegátusa, az adószedő…
Ismervén e leckét, valamelyik nap mégis azon kaptam magam, hogy ingerülten kifakadok. Egy csendes budai utcán jártam, és nézegettem a kiírásokat. Szálloda, kishotel, nagyhotel, félmotel, megint szálloda, na, végre egy panzió! Ennyi szálloda, miközben sorban ülnek le a gyárak, áll a vasút, lefelé megy a mezőgazdaság, és nitrátos víztől lesz félnótás a magyar kisgyerek! (…)
Meg kell hagyni, nem is esik rosszul beleszólni a mások dolgába. Sorok írója például háromszor is deklasszálódott pályafutása során, egymás után háromszor is kihullott az uralkodó értelmiségi osztályból. De ez még mindig kevés, úgy látszik, legalább négyszer-ötször ki kell belőle hullani! Mert még mindig nem érti, illetve érti, de nem képes átélni, hogy az égvilágon semmi köze hozzá, honnét veszi, hová teszi pénzét a szállodás… Hétről hétre magyarázza a polgári társadalmat, de nem érti…
Mások sem mindig értik. Nagyon is szilárdak még az értelmiségi segédbolsevizmus állásai. Pusztán csak mert papírja volt, még nem juthatott a döntések közelébe a diplomás. Átélhette viszont az „össztársadalmi” felelősségét, és amennyiben nem voltak következményei, ő maga is „tervezhette” a társadalmat. Ahogyan sorok írója is eljárt. „Sok lesz öt szálloda egy utcába! Elég oda négy is!…”
Ettől a mentális kedvteléstől fosztana meg bennünket, ha létezne már a polgári társadalom. (S persze attól a lehetőségtől is, hogy rövid személyes kardunkat hosszú kollektív lépésekkel megtoldva a „nemzetgond” választott hordozóivá fújjuk fel magunkat…)
(1992. november 28.)
Az idegen szépség
Beszélni nem nagyon illik róla, de tény, hogy az ember, különösen a politikai, a pártember, az idő haladtával egyre óvatosabban közelíti az utcasarkokat. Egyre aggályosabban vizslatja a szemközt jövőket. „Drága ellenségem! Már megijedtem, hogy a barátom csíp nyakon!” Így keverednek, lesznek viszonylagosak a csoportos emóciók. Ez egyáltalán nem baj, a demokrácia a viszonylagos hozzáállást kedveli.
Senki erről nem tudhat annyit, mint nemzetliberális Debreczeni képviselő úr! Ő lassan már többet tölt idegen vizeken, többet kalózkodik odaát, mint amennyit odahaza, a biztos révben tartózkodik. Egyik szabad demokratikus kocsmából ki, a másikba be – lassan jobban kiismeri magát, mint a fórumbeliekben.
Nem is csoda! „Meddig árulod még magyar hazánkat elfelé?! Meddig gyötröd még azt az áldott jó embert, Csurka Pistát?!” Ilyen kérdésekre kéne válaszolnia – nemcsak neki, a többi nemzeti liberálisnak is –, ha engedné, hogy utolérjék pártbeli barátai. Szemben azzal, amit odaát, a túlparton mondanak. „Parancsol a képviselő úr még egy szendvicset?” – kérdezgetik az általánosan liberális klubhölgyek. „Úgy szeretjük, ha bennünket bírál és ostoroz!”
Egyáltalán nem biztos, hogy a legközelebbi választás úgy zajlik majd, ahogyan a demokrácia ellenszurkolói jósolgatják. Hol van megírva, hogy sárig kell innunk a forrást? Azért, hogy egyik rossz kormány kövesse a másikat, még nem vágom el a jó barátom légcsövét… Vak és bicebóca demokrata vezet sánta és világtalan demokratát, aztán majdcsak eljutnak valahová…
Ez nem a lehető világok legrosszabbika. Sőt, ez a lehető világok legjobbika.
(1993. március 6.)