Vissza az alapokhoz
Tavaly októberben a brit konzervatív párt országos értekezletén John Major kiadta a jelszót: a kormány, a párt, az ország „térjen vissza az alapokhoz”, vagyis a „hagyományos” konzervativizmus alapértékeihez. Hogy mire gondolt? Valószínűleg nem egészen arra, amire a pártértekezlet azon résztvevői, akik a lehető legnagyobb lelkesedéssel fogadták a bejelentést. De azért aligha értették annyira félre, mint ahogy Major állítja, mióta a „vissza az alapokhoz” jelszava átokká vált pártja számára.
Major a barátságosságot, a becsületességet és az udvariasságot magasztalta, azokat az erényeket, amelyek szerinte Nagy-Britannia legjavát testesítik meg, és amelyek a kor aknamunkája ellenére is elevenen élnek. Majd felsorolta azokat az alapértékeket, amelyekért a konzervatív pártnak újból síkra kell szállnia. Ezek közé tartozik az önfegyelem és a törvénytisztelet, valamint az, hogy az ember legyen tekintettel másokra, vállalja a felelősséget önmagáért és családjáért, és ne hárítsa az államra.
Majornek ezek a megjegyzései elsősorban az értékrelativizmus ellen irányultak, aminek továbbterjedését, a konzervatív meggyőződés szerint, a Munkáspárt hatalomra kerülése ugyancsak elősegítené. De úgy is fel lehet fogni, hogy Major azt a Thatcher által alakított brit társadalmat bírálta, amelyet a nyerseség, a ridegség, a könyöklés és a szánalomnélküliség fogalmaival szoktak jellemezni. De tagadhatatlanul moralizáló-prédikáló szándék is kiolvasható ezekből a megjegyzésekből: legyetek jók, hiszen a jó társadalom csak jó, erkölcsös egyénekből állhat össze.
A konzervatív párton belül épp e moralizáló üzenet talált visszhangra. Ráadásul egy sajátosan leszűkített perspektívából: a konzervatív pártkonferencia diagnózisa szerint ugyanis a nemi erkölcs hiánya és ebből következően az egyre több és több lányanya felelős a brit társadalom számos bajáért. Noha Major feltehetőleg szívesebben vette volna, ha a pártkonferencia arról vitatkozik, hogyan térhet vissza a kormány az alapokhoz, vagyis hogyan koncentrálhat a kormányzás alapvető feladataira: a gazdaságra, a törvény és rend védelmére, valamint az oktatás színvonalának biztosítására – nem tiltakozott az ellen, hogy a jelszó párthívei eltérítsék. Mondhatni, hogy akarva-akaratlanul a Shire-ök (a -shire végződő közép-angliai grófságok) – e legangolabb Anglia – szentfazekainak uszályába került.
Balszerencséjére. A bulvársajtó kitörő örömmel fogadta a konzervatív-morális keresztes háború hírét, és hatalmas lelkesedéssel látott hozzá a tory politikusok szexuális életének nyilvános felülvizsgálatához. S nincs tory politikus, aki komolyan hivatkozhatna a privátszféra szentségére. Mert ha az közügy, hogy kivel hálnak a gyári lakótelepeken a lányok…
A számtalan kínos leleplezés részleteinek taglalásával egy egész Beszélő-számot meg lehetne tölteni. Legyen elég annyi, hogy a konzervatív parlamenti képviselők egyrészt felülreprezentáltak azon brit férfiak körében, akik lányokból lányanyákat csinálnak, másrészt nemhogy a szomszéd felesége, de még a lánya sem szent előttük. S nem elég, hogy nem élnek a tízparancsolat szerint, még a tizenegyediket – „Ne derüljön ki rólad!” – sem tudják betartani.
Jó érveket szolgáltat, hogy a politikusok „magánerkölcsére” fordított túlzott figyelem nem emeli a közéleti vita színvonalát. A minőségi brit sajtó – ha leplezetlen kárörvendezése mellett időt tud szakítani rá – él is ezzel. De a konzervatívoknak ez aligha jelent vigaszt, az ő közönségük, törzsválasztóik jelentős része, őszintén fel van háborodva az „erkölcsi fertő” miatt. „Aki hazudik a feleségének, az hazudhat az országnak is” – hangzik a leghűségesebb konzervatív szavazók szentenciája, és a saját csapdájába esett tory vezetés erre nem tud mit válaszolni.
Amerikai–japán kereskedelmi háború?
A világ két legnagyobb gazdasági hatalma a múlt hét óta a kereskedelmi háború küszöbén áll. Február 12-én kudarcba fulladt Clinton és Morihiro Hoszokava washingtoni csúcstalálkozója: a japán fél következetesen elutasította, hogy bizonyos szektorokban részesedést szavatoljon amerikai vállalatoknak a japán piacon. Ezek után az Egyesült Államok megállapította, hogy Japán nem tartott be három korábbi, a japán hordozhatótelefon-piac megnyitására irányuló egyezményt – amelyek azt garantálták volna, hogy az amerikai Motorola Co. „hozzáférhet” e piac 50 százalékához –, és ezért kereskedelmi szankciókat helyezett kilátásba. A japánoknak harminc napjuk van arra, hogy leépítsék azokat a kereskedelmi korlátokat, amelyek miatt – így az amerikaiak – a Motorolának csak a japán piac négy százalékát sikerült meghódítania.
Ha valóban kereskedelmi háborúra kerül sor a két gazdasági nagyhatalom között, ez beláthatatlan következményekkel járhat a világgazdaság egészére nézve is. A GATT-ról, mondjuk, ebben az esetben el lehet feledkezni, a valutapiac, a nemzetközi kötvénypiac és a tőzsdék is önfejűen viselkedhetnek esetleg… Ki lesz a hibás, kire haragudjunk, ha a következő magyar kormány – bármilyen színű legyen is –, kampányígéreteinek be nem tartása kapcsán hivatkozhat majd a „kedvezőtlen külső körülményekre”?
A válasz erre a kérdésre erősen függ attól, hogy milyen álláspontot foglalunk el egy évek óta folyó hitvitában, amely – ha durván fogalmazunk – arról folyik, hogy egyáltalán piacgazdaság van-e Japánban. Japán kritikusai szerint – akikből Amerikában sok van – a japán gazdaságpolitikát nem a piac, hanem a MITI (ez a japán Külkereskedelmi és Iparügyi Minisztérium angol rövidítése, amely az átlag amerikaiban, de különösen a detroiti autómunkásban, olyan asszociációkat ébreszt, mint a KGB vagy a Gestapo) szabályozza. A MITI – mondják, és nemcsak az amerikaiak, hanem mindazok a külföldi cégek, amelyek megégették magukat Japánban – tisztességtelen protekcionista praktikákkal (például ésszerűtlen szabályozásokkal) távol tartja a konkurenciát a japán piactól. A japán cégek pedig a nemzetközi Monopoly szabályait lábbal tiporva akkor is japán cégektől vásárolnak, ha a külföldi termék olcsóbb és jobb minőségű.
A japánok – és bizonyos szakértők szerte a világon – azt mondják, hogy erről szó sincs, s ha volt is, mára már minden másként van. Külföldi vállalatok azért nem igazán sikeresek a japán piacon, mert nem versenyképesek, legalábbis a japán körülmények között nem azok. Értetlenül állnak szemben a japán üzleti kultúrával, nem értik, hogy Japánban a barátság, a lojalitás is az üzleti racionalitás része. Azok a cégek, amelyek keményen próbálkoznak, érnek el eredményeket. Például az amerikai Borden cég, amely kitűnő kapcsolatokat épített ki japán vállalatokkal, ötven százalékban meghódította a japán fagyipiacot – dörgöli Micsijo Nakamoto japán újságíró a Financial Timesban a külföldiek orra alá. (Ez az érv, gondolom, a legmérgesebb amerikait is kacajra fakasztja.) A sikertörténetek hatására mára az amerikai–japán kereskedelem már nem is olyan kiegyensúlyozatlan, mint volt. Igaz ugyan, hogy abszolút számban kifejezve az amerikai kereskedelmi deficit tavaly rekordot döntött, elérte az 59 milliárd dollárt, de ez már csak az amerikai GDP 0,9 százaléka volt, szemben az 1986-os 1,4 százalékkal. Egyébként pedig a piacrészesedés garantálása „menedzselt kereskedelem” lenne, és súlyosabb devianciát jelentene, mint a külföldiek számára furcsa japán gyakorlat. (Ez utóbbi érvvel a szabadkereskedelem felkent papjai – például az Economist szerkesztői – is egyetérteni látszanak.)
Japán először büszke megelégedettséggel reagált a Clinton–Hoszokava-csúcstalálkozó kudarcára: lám, tudunk nemet mondani Uncle Samnek. De a hangulat napok alatt megváltozott. Egyebek mellett azért, mert a japán fogyasztóknak, akik szavazók is egyben, előnyös lenne, ha Japán engedne a vitában: Japánban a fogyasztási cikkek külföldi konkurencia hiányában 30-100 százalékkal drágábbak, mint Amerikában.
Vészterhes jó hír…
…kommentálta a Guardianban Martin Woollacott az orosz diplomáciai huszárbravúrt. S valóban. Jó hír az, hogy az oroszok képesek voltak rábírni a boszniai szerbeket a visszavonulásra. Ez precedenst jelenthet, és a boszniai vérontás végét jelezheti. Jó hír az, hogy az oroszoknak hála, nem került sor véres összeütközésre a NATO és a szerbek között, és úgy nem került rá sor, hogy ez nem jelentette egyúttal a Nyugat meghátrálását, ami minden hitelétől megfosztotta volna a nyugati intézményrendszert.
Ezek az előnyök – legalábbis nyugati szemszögből – ellensúlyozzák az orosz diplomáciai diadal okozta hátrányokat. Először is azt, hogy az orosz beavatkozás nemzetközileg intézményesíti a muszlim vereséget, és rá fogja kényszeríteni a boszniai kormányt, hogy egy igazságtalan területi rendezést fogadjon el. Másodszor pedig azt, hogy az orosz presztízsnyereség nyugati presztízsveszteséget okozott: a NATO megúszott ugyan egy nehéz vizsgát, másfelől azonban nem tett le egy nehéz vizsgát. A nyugati katonai szövetség képességeit és elszántságát illető kételyek megmaradtak. Harmadszor pedig azt, hogy napnál világosabban kiderült: Nyugat-Európa, az Európai Unió, még nem elég érett a nemzetközi szerepvállalásra: ha forróvá válik a helyzet, hálásan átengedi a terepet a nagyoknak, az amerikaiaknak és az oroszoknak.
Az oroszok aktivizálódása a délszláv válságban ugyanakkor vészterhes is. Ott van rögtön az a veszély, hogy az amerikaiak és az oroszok összeütközésbe is kerülhetnek Bosznia miatt. Másodszor pedig semmi jót nem ígér az a logika, amely alapján az oroszok hivatottnak érzik magukat a délszláv válságba való beavatkozásra. Nemcsak azokról a különleges érzelmi szálakról van szó, amelyek az oroszokat a szerbekhez fűzik, hanem sokkal inkább arról, hogy az orosz külpolitika liberálisnak számító irányítói is hajlamosak voltak önteltségnek tekinteni a nyugati szerepvállalást a délszláv ügyekben. Elvégre Jugoszlávia régebben el nem kötelezett ország volt! Ebben a logikában tetten érhető az a ki nem mondott gondolat, hogy Európa hidegháborús választóvonalainak ma is van érvényességük.
Az oroszok már megint a spájzban vannak?
- Extra Hungariam [6]