[1]
A kisebbségpolitika része a külpolitikának. A sokat emlegetett hatpárti konszenzus erre a területre is érvényes?
Egyes konkrét kérdésekben voltak nézetkülönbségek, de a stratégia fő irányait tekintve nem merült fel értelmes alternatíva. Az más kérdés, hogy nem volt működő egyeztetési mechanizmus. Ezért ezt a közös stratégiát nem sikerült igazán hatékonyan érvényesíteni.
Nem volt megfelelő a kormányzaton belüli koordináció sem. A kérdés a honi törvénykezést is érinti, az oktatási törvénytől az állampolgárság kérdéséig.
Harmadrészt az ügyek vitele az amúgy is túlterhelt külügyi apparátusra maradt, ami csökkentette a kisebbségi ügyek kormányzaton belüli súlyát.
Az ukrán alapszerződéssel kapcsolatban eredetileg a Fidesznek némileg eltérő volt az álláspontja. Végül, úgy tudom, csak azért támogatta azt, mert semmi esetre sem akart egy platformra kerülni a szélsőjobboldallal.
Nem egészen erről volt szó. Voltak, akik az ukrán alapszerződést mintaként fogták fel. Ezzel az értelmezéssel most sem értünk egyet. Viszont két okból is támogattuk az alapszerződést, és ebből csak az egyik az, hogy az elutasítás mentén jött létre a magyar szélsőjobb. Valódi külpolitikai bravúr volt, hogy alig öt nappal a független Ukrajna megszületése után Magyarország alapszerződést tudott aláírni. Ezt értékeltük azzal, hogy igent mondtunk a szerződésre, annak ellenére, hogy a kissé sebtiben összekalapált dokumentummal kapcsolatban voltak kétségeink. Úgy véljük, hogy a határklauzulának nem volt megfelelő ellentételezése, bár tény, hogy az ukránok a kisebbségpolitika vonatkozásában több kötelezettséget vállaltak, mint amit akár a szlovák, akár a román fél eddig akár csak homályosan is megígért volna.
Mit csinálna másképp a Fidesz?
Sajnos a határklauzula körül kialakult egyfajta hisztéria. Véleményünk szerint a határkérdést és az alapszerződések ügyét külön kell választani. Az előbbi esetében én elegendőnek tartom azokat a nyilatkozatokat, miszerint Magyarországnak nincsenek területi követelései. Ami az alapszerződéseket illeti, az elmúlt években sokan azt hitték, hogy azok majd rendezni fogják az egyes országok történelmi viszályait. A német–lengyel alapszerződés esetében ez működött, de északi és keleti szomszédunk esetében az alapszerződés inkább akadályává vált a kétoldalú kapcsolatok fejlődésének. Az alapszerződés hiánya fügefalevélként inkább leleplezi, mint elfedi az együttműködési készség hiányát, s már-már a zsarolás eszközévé vált. Ennek egyik oka, hogy a magyar külpolitikának nem sikerült világossá tennie azt, hogy milyen kisebbségpolitikai klauzulákat várna el egy határklauzula ellenében, illetve nem sikerült ezt Nyugaton közérthetően eladni. Így az a látszat keletkezett, mintha a határok kérdése akadályozná a szerződések megkötését. Az alapszerződés ma inkább bunkósbot, nem a történelmi megbékélés eszköze.
A hisztéria oka sokak szerint éppen a határok kérdésének lebegtetése. Ezek szerint a Fidesz mégis egyetért azzal, hogy ebben ne tegyünk egyoldalú engedményeket?
Itt nem arról van szó, hogy mi legyen a magyar külpolitika, hanem arról, hogy tételesen mi szerepeljen egy alapszerződésben. Ilyen értelemben ez egyfajta alku. Magyarország nem adott okot a gyakran hangoztatott félelmekre, így egy, a Helsinki-elveken túlmutató határklauzulát abban az esetben érdemes bevenni a szerződésbe, ha a határon túli szervezetek alapvető követelései számukra is megnyugtatóan rendeződnek. És hogyha ennek most kicsi a realitása, akkor ki kell keveredni ebből a mókuskerékből. Olyan részleges megállapodásokat kell kötni a gazdaság vagy a kultúra területén, amelyeket aztán adott esetben betetőzhet majd egy alapszerződés.
Az alku tehát az, hogy ha mi túlmegyünk a nemzetközi jog elfogadott normáin a határok kérdésében, akkor ugyanezt várjuk cserébe a kisebbségek vonatkozásában szomszédainktól. Ezzel viszont elismerjük azt, amit a román és szlovák politikusok is hangoztatnak, hogy mi akarunk túl sokat, az ő kisebbségi politikájuk összhangban van a nemzetközi elvárásokkal.
Sajnos be kell azt látni, hogy a nemzetközi normák sokkal kevesebbet adnak jelenleg, mint amit az egyes belső jogok biztosítanak. De egyes nyugat-európai országok belső jogaiban vannak olyan precedensek, amelyekre a határon túli magyar szervezetek joggal hivatkozhatnak. Természetes dolog, hogy a nemzetközi jogban lényegesen kevesebb a konszenzuális elem, érvényesül egyfajta minimalizmus. Ha egyes politikai tényezők pusztán az európai normákra hivatkoznak, akkor ezt a minimalizmust fogalmazzák meg célként. Ez olyan országok esetében, ahol a kisebbségek ügye sokkal jelentősebb belső destabilizáló tényező, veszélyes álláspont. Veszélyes, ha az a mérce, hogy mondjuk a törökök hogyan bánnak a kurdokkal, és nem az, hogy milyen az osztrákok helyzete Dél-Tirolban.
Ha ez a minimalizmus érvényesül, hogyan szerezhetjük meg a Nyugat támogatását?
Azt hiszem, hogy az elmúlt négy évben szűkült a magyar külpolitika mozgástere. Visszalépés tapasztalható. A kollektív jogok szavatolását nem hagyta jóvá az Európa Tanács miniszteri bizottsága. A nyugat-európai döntéshozók megrettentek a jugoszláviai háborútól. Nem akarnak teret engedni az effajta konfliktusoknak, mielőbb stabilitást szeretnének elérni. Szerintem ez csőlátás, a kisebbségi autonómiák biztosítása nélkül nem lehet stabilitást teremteni a régióban. A magyar külpolitika egyik fő feladata, hogy ezt megértesse nyugati partnereinkkel.
Jeszenszky külügyminiszter nemrégiben Belgrádban járt. Amikor a kínai külügyminiszter ’90-ben Budapestre jött, a Fidesz tiltakozott azellen, hogy ilyen emberi jogokat sárba tipró rezsimmel magas szinten felvesszük a kapcsolatot. Most nem nagyon lehetett tiltakozó hangokat hallani.
Jeszenszky belgrádi látogatását alapvetően azért támogattuk, és enélkül nem támogattuk volna, mert a vajdasági magyarok legitim szervezete, a VMDK kifejezetten kérte ezt a látogatást, aminek egyik eredménye az volt, hogy a szerb állam lényegében elismerte a VMDK legitimitását, holott azelőtt tagadta. Ettől függetlenül nagyon fontos, hogy ne rajzolódjon ki egy olyan irány a magyar külpolitikában, amely a nemzeti érdekeket fölébe helyezi a nemzetközi elvárásoknak. Ez a látogatás még belefért ebbe a keretbe. De megengedhetetlen lenne, hogy Szerbia, amelyik mégiscsak részese egy agresszív, hódító háborúnak, bármiféle jóváhagyást kapna Magyarországtól.
Trianon óta örök dilemmája a magyar külpolitikának, hogy jóban legyen-e a szomszédos országokkal, vagy minél erősebben törekedjen a kisebbségi jogok érvényesítésére. Ön szerint mi élvez elsőbbséget?
A választások közeledtével sokan próbálják meglovagolni ezt a kérdést. Ha egy skálán ábrázolnánk a lehetséges álláspontokat, akkor az egyik véglet szerint a jószomszédi kapcsolatokat a kisebbségi magyarság szempontjai fölé kell helyezni. Eszerint a „történelmi megbékélés” gyógyírt hoz erre a problémára is. Különösen az MSZP háza tájáról hallani ezt, azzal a homályos ígérettel megfejelve, hogy az utódpártok közötti hagyományos jó viszony és bizalom elősegítheti a kérdés mielőbbi rendezését. Nos, ennek korábban éppen az ellenkezőjét tapasztalhattuk.
A másik véglet a jobbszélen fogalmazódik meg, amelyik minden más külpolitikai kérdést alárendel a határon túli magyarok kérdésének. Ez nem a szomszéd országokkal való viszonyban fog elsősorban visszaütni, hanem a nyugat-európai integráció vonatkozásában. Magyarország könnyen elszigetelődhet, és egy karámba terelheti a szomszédos országokat a nyugat-európai döntéshozókkal. Ezért továbbra is fönn kell tartani a mostani egyensúlyozó politikát, amelyik párbeszédre törekszik a szomszédok többségi vezetésével, de közben igyekszik keményen képviselni a kisebbségi magyarok érdekeit. Van tere ennek az egyensúlyozásnak, a gesztusoknak és a szimbólumoknak nagyon nagy szerepe lehet. Fontos stratégiai elem tehát, hogy minden kétoldalú döntésbe be kell kapcsolni a kisebbségi szervezeteket, még akkor is, ha a szomszédos többségi döntéshozók ezt elutasítani látszanak.
Feltűnő, hogy a kisebbségi vezetők, noha semlegességüket hangoztatják, nem rejtik véka alá, hogy érzelmileg közelebb állnak a jelenlegi koalícióhoz. Mi ennek az oka, és mik az esetleges veszélyei?
A határon túli szervezetek számára nagyon fontos a politika etnikai dimenziója, és ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ugyanakkor törekszenek arra, hogy fennmaradjon a folyamatosság. A kisebbségi szervezetek értelemszerűen elsősorban a kormánnyal álltak kapcsolatban. Nagy baj lenne, ha az elkövetkezendő időszakban megszűnne a szóértés, mondjuk egy szocialista dominanciájú koalíció és a határon túli magyar szervezetek között, és elkezdődne egyfajta széttartás a magyar külpolitika és a határon túli szervezeteknek a stratégiája között. Ez radikalizálódást hozhat magával, élesítheti a belpolitikai konfliktusokat itt és odakinn egyaránt. Mindezek alapján az ő szempontjukból egy liberális-konzervatív koalíció lenne a legjobb megoldás.
Eszerint az SZDSZ vagy az MSZP nem elég „nemzeti”?
Nem erről, hanem programokról és törekvésekről van szó. Az MSZP esetében már próbáltam jelezni, milyen veszélyeket rejthet ez az úgynevezett „jószomszédi” politika. Örömmel vettem viszont azt, hogy mind a kollektív jogok, mind az autonómia követelése szerepel az SZDSZ külpolitikai programjában. Bár az elmúlt években ez nem jelent meg elég markánsan. Ma is vannak viták a területi autonómia kérdéséről. Ez némi óvatosságra int. Bízom abban, hogy a Fidesz és az SZDSZ céljai összehangolhatók.
A közkeletű ellenérv az, hogy ha például a székelység elnyeri a területi autonómiát, akkor a szórványokban élő erdélyi magyarság választhat: vagy a Székelyföldre költözik, vagy kimarad a dologból. Az RMDSZ álláspontja sem egyértelmű ebben a kérdésben.
Természetesen a személyi autonómia az elsődleges, innen lehet továbbmenni a területi autonómia irányába. Ha fordítva lenne, az valóban csak gettósodáshoz vezetne.
- Belföld [6]