Aligha meglepő, hogy Amerika – és ezen természetesen az Amerikai Egyesült Államokat értem – mindig is megkülönböztetett figyelmet élvezett az európai politikai gondolkodók körében. Ez az érdeklődés leginkább talán azzal magyarázható, hogy az amerikai politikai rendszer ugyan mélyen az európai politikai gondolkodás hagyományaiban gyökerezett, ám új körülmények között új politikai rendszer született belőle. Ez a megkülönböztetett figyelem azonban csak a legritkább esetekben irányult a sajátos amerikai politikai viszonyok megértésére, mivel nem annyira a megértés szándéka vezette, mint inkább az előítéletek és a bizalmatlanság. Az európai gondolkodók egyszerre látták Amerikában a modernitás hajnalán szőtt álmok megvalósulását és csődjét. Amerika egyszerre volt ismerős és ismeretlen, hétköznapi és egzotikus, az európai modernitás nagy programjainak beteljesülése és kudarca, Európa álma és rémálma. Az európai politikai gondolkodók megkülönböztetett figyelme ellenére az Amerikáról kialakított kép mindig is torz és egyoldalú maradt, mivel a másságot és az ellentmondásokat csak nehezen voltak hajlandók elfogadni és tudomásul venni. Ezekben az Amerika-képekben az európaiak gyanúja és csodálattal vegyes megvetése keveredett. Úgy tekintettek Amerikára, mint egy új világra, amelyet nem terhel a hagyomány, a történelem és az ebből fakadó előítéletek súlya, ezért szemükben Amerika egy szabadabb, de üresebb világ képét keltette. Különösen élesen fogalmazódott meg ez a vélemény azoknak a menekülteknek a körében, akik Amerikától nem vártak mást, legfeljebb átmeneti menedéket és oltalmat. Amerikát a modernitás megvalósult rémálmának tekintették, amellyel szemben Európa hagyományos kulturális felsőbbrendűségét hangsúlyozták, és ezzel máig hatóan meghatározták az Amerikáról kialakított, általánosnak tekinthető képet.
Talán Hannah Arendt volt az egyetlen olyan XX. századi európai politikai gondolkodó, aki megpróbált szembenézni az amerikai politikai hagyománnyal, és képes volt elfogadni annak ellentmondásait. Így egyszerre vált választott hazája politikai rendszerének őszinte csodálójává és kíméletlen kritikusává. Arendt arra az Amerikával kapcsolatos alapvető ellentmondásra hívta fel a figyelmet, ami szerinte a „politikai szabadság és a társadalmi szolgaság” között húzódik, és arra a feszültségre utal, ami a „politikai-gyakorlati” megértés, az egyéni felelősségvállalás és az olyan társadalmi kérdések, mint a „feketék ügye” vagy az antiszemitizmus között van.1 Arendt az európai összeomlás tapasztalataiból kiindulva, az antiszemitizmust, a nácizmust, a menekülést és a hontalanságot saját sorsán keresztül megtapasztalva azt a következtetést vonta le, hogy az európai demokráciák képtelenek voltak megvédeni polgáraikat, ezért valami olyan új politikai berendezkedést kell keresni, ami az összeomlás utáni Európa számára új orientációt jelenthet. Ezért kezdett el foglalkozni az amerikai politikai hagyománnyal és annak eredeteivel. Félreértenénk azonban Arendt szándékait, ha azt gondolnánk, hogy az amerikai politikai berendezkedést utánzandó példának tekintette Európa számára. Szándékaitól mi sem állt távolabb, mint hogy filozófiai alapokat vagy konkrét cselekvési programot kínáljon egy ideális politikai berendezkedéshez. Arendt az amerikai politikai hagyományban egy új kezdet lehetőségét látta. Számára Amerika arra volt bizonyíték, hogy lehetséges másfajta modernitás, amelynek politikai, gazdasági és társadalmi viszonyai nem torkollanak szükségszerűen totalitárius rendszerekbe. Amerika politikai különlegességének felismerése és az érte való rajongás azonban nem akadályozta meg Arendtet abban, hogy a mccarthyzmus, a vietnami háború vagy éppen a „négerkérdés” kapcsán éles kritikát fogalmazzon meg. Alig volt olyan téma, amivel kapcsolatban ne hangoztatta volna különvéleményét, még akkor is, ha ezekkel támadásokat zúdított magára, és amelyek miatt gyakran barátai is szembefordultak vele. Ez az írás nem arról szól, hogy ez az Amerika-kép mennyire idealizált, vagy mennyire felel meg a valóságnak, és nem is arról, hogy az amerikai politika egyes jelenségei hogyan befolyásolták ezt a képet. Csupán arra szorítkozom, hogy Arendt Amerika-képét a maga ellentmondásosságában vizsgáljam.
I. Nemzetállam és köztársaság
Az Arendt gondolkodását meghatározó tapasztalatok az üldöztetés, a menekülés és a hazátlanság voltak, amelyek alapvetően bizalmatlanná tették Európával szemben, és amelyekkel Amerika úgy állt szemben, mint a mindenkori újrakezdés lehetősége. Ezért sorsa nem egyszerűen veszteséget jelentett, hanem egyben a megújulás reményét is. Különösen szembeötlő ez a különbség a német hagyomány kapcsán, amely mindig is a kultúra felsőbbrendűségét hirdette a politikával szemben. A kultúra harmonikus világa az egyén számára a visszahúzódás lehetőségét nyújtotta a politika állandó konfliktusokkal terhelt világával szemben. A kultúra végső soron a tökéletesség világa volt a politika kicsinyes, érdekek által szabdalt, kompromisszumokon nyugvó és alapvetően megbízhatatlan világával szemben. Németországban a Kultur mindig felette állt a civilizációnak, a Gemeinschaft a Gesellschaftnak, ami mindig a politika iránti megvetésre utalt, és ami természetesen sokkal jobban megfelelt a Dichter und Denker eszményeinek, elitizmusának és demokráciaellenességének. Ennek következménye az lett, hogy Németországban a politika kizárólag az államra maradt,2 ám az államot a maga intézményeivel együtt mindig is megvetették. Arendt ezzel szemben Amerikában egy olyan politikát talált, ami lehetőséget nyújtott a politikai cselekvésre, nem idegenített el a közös ügyektől, amely egy új-régi, köztársasági egyenlőség- és szabadságeszményen nyugodott. Itt az elvek nem álltak szemben a gyakorlattal, a formális szabadságjogok feltételezték a politikai cselekvést, és az alapítás révén olyan intézményeket hoztak létre, amelyek mindezeket egyszerre foglalták magukba.
Arendt mindezek ellenére sohasem tudott teljesen megszabadulni európai és német gyökereitől, illetve a filozófiai hagyománytól, de ezek nála sohasem vezettek elitizmushoz, hanem sokkal inkább egy eredeti Amerika-értelmezés alapjává váltak. Ez a kettősség állandó feszültséget jelentett politikai gondolkodásában, ami a demokrácia és az alkotmányosság, a nemzetállam és a köztársaság, a szabadság és a szociális kérdés ellentéteiben fogalmazódott meg.
Nemzetállam és demokrácia
Arendt szerint az európai fejlődésben a nemzetállam és a demokrácia szorosan összefüggenek egymással.3 Ám nagyon is bizalmatlan volt ezzel a fejlődési iránnyal, mert abban a modern kori katasztrófák forrását látta. Az európai nemzetállam – mint a modernitás terméke – abból származott, hogy az abszolutizmus korának szuverenitásfogalmát a francia forradalom során, a francia philosophok hatására, az uralkodóról a népre ruházták át.4 A népszuverenitás vált az európai demokráciafelfogás alapjává, ami a rousseau-i szerződéselméletben gyökerezett, és a nemzetállamban talált adekvátnak tekintett politikai keretekre. Ennek alapján a szerződéselmélet nem más, mint a szuverén megnevezésének módja, ami egy homályos, múltba vesző aktusra utal, és minden esetben az erőszakról való lemondást, illetve annak átruházását jelenti. Ennek a szuverenitásfogalomnak a hátterében az a felfogás áll, hogy a hatalom mindig oszthatatlan, ezért egy az egyben átruházható. Ám éppen a szuverenitás demokratikus vonásai bizonyultak a leginkább problematikusnak az idők folyamán, hiszen a nép többször is bizonyságát adta, hogy milyen könnyedén hajlandó szuverenitásáról lemondani, és azt mindenféle diktátorra átruházni. Arendt szemében ez a kormányforma annyiban demokratikus, hogy fő céljai a nép jóléte és a magánboldogság, de nem a politikai részvételen alapuló szabadság.5
Arendt szerint a nemzetállam éppen a tekintetben a leghatékonyabb, hogy hogyan kell kiiktatni és kanalizálni a különböző véleményeket, és hogyan kell a politikai cselekvés spontaneitását megszüntetni. Európában a nemzetállam és a demokrácia fogalmainak alapja mindig a nép volt, ami mint cselekvő entitás igen nehezen megragadható, ám filozófiai alapnak körvonalazatlansága és megragadhatatlansága ellenére is alkalmas. Arendt éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen veszélyeket rejt, ha a népből vezetjük le a politikai rendszereket, illetve a demokráciát vele azonosítjuk. A demokrácia – legalábbis ebben az értelemben – nem más, mint a közvélemény zsarnoki uralma, ami valójában arra szolgál, hogy a másfajta véleményeket kiiktassák, és ezért Arendt a demokráciát a többség uralmának és egyben egy újfajta zsarnokság előfeltételének tekintette. A demokrácia szerinte ugyanúgy fenyegethet a többség zsarnokságával, mint a szabadságról önként való lemondással. Arendt szerint a nemzetállamban a demokrácia leghatékonyabb eszközei a pártok, amelyekkel szemben mérhetetlenül bizalmatlan volt, mert azokat oligarchikus és tekintélyelvű szerkezeteknek tekintette, amelyeket a belső demokrácia és a szabadság hiánya jellemez.6 Ezek a pártok valójában nem teszik lehetővé a valódi politikai cselekvést, nem tesznek semmit azért, hogy az emberek a közügyek részeseivé váljanak. Valójában éppen a demokráciát korlátozó és ellenőrző szervezetek. Nem képviselik a társadalom egészét, de nem is a pluralitás letéteményesei, hanem kényszerítő erejű nézetek artikulációjának szervezetei. A pártok megnehezítik, illetve megakadályozzák, hogy a cselekvés kifejezésre jusson, és így igazi politikai közösség alapjává válhasson. Arendt szerint a pártok mint a képviseleti rendszer intézményei és a demokrácia mint a népszuverenitás kifejeződésének folyamata a nemzetállam körülményei között nem képesek megoldani a köztársaság legfontosabb problémáját: a politikai cselekvést.
Amerika és a köztársaság
A fentiek figyelembevételével talán nem annyira meglepő, hogy Arendt Amerikát nem elsősorban demokráciának, hanem köztársaságnak tekintette, és vele kapcsolatban szinte soha sem alkalmazta a demokrácia kifejezést, és ha igen, akkor sem a többségi elvet értette alatta, hanem a politikai részvételt. Ez már önmagában is arra utal, hogy Arendt számára Amerika minden tekintetben új világ volt, és ennek különleges politikai jelentőséget tulajdonított. Az amerikai köztársaság alapvetően különbözött az európai nemzetállamtól, és ennek alapja a szuverenitás különböző felfogásában rejlett. Amerikában az alapvető kérdés nem az volt, hogy kire ruházzák át a hatalmat, hanem hogyan osszák, illetve hogyan sokszorozzák meg.7 Nem az uralom létrehozásának kérdése foglalkoztatta őket elsősorban, hanem az, hogyan fékezzék meg, milyen fékekkel és egyensúlyokkal lássák el. A föderalista atyák számára a legfontosabb probléma az volt, hogy olyan politikai intézményeket hozzanak létre, amelyeket a társadalmi kérdések csak kevéssé befolyásolnak, és amelyek képesek ellenállni a többség zsarnokságának. Amerikában a szuverenitás letéteményese sohasem a nép volt, hanem a közösségek. Ott nem létezett a nép, ami a társadalmi szerződés révén átruházta volna valakire a szuverenitását. Nem létezett az a fiktív aktus, amelynek révén a fiktív nép a valóságos uralkodóra ruházta volna a valóságos cselekvési képességet. Létezett azonban egy nagyon is valóságos társadalmi szerződés, ami egy újfajta egyenlőség- és szabadságeszményen alapult, aminek nyomán azok a közösségek megszülettek, amelyekből létrejött a köztársaság. Ez a köztársaság a politikai cselekvők közösségeit jelentette, ami az alkotmányozás alapító aktusán keresztül nyerte el intézményes formáját. A telepesek kezdettől fogva létrehozták a maguk önkormányzó testületeit, amelyek később a republikánus magatartás alapjai lettek. A kivándorlás számukra nemcsak azt jelentette, hogy minden korábbi függést hátrahagynak, hanem azt is, hogy együttélésüket új alapokra helyezik.8 Amerika nagy közössége a számtalan közvetlen szomszédi közösségből és más önkéntes egyesülésből állt össze, amely mindig az egymásért felelősséget vállalók tettein és szavain nyugodott. A közösség tagjai egymásnak tettek ígéretet, egymásnak kötelezték el magukat, és nem egy államnak, népnek, törvénynek vagy istennek. Arendt ennek a köztársaságnak az intézményeire úgy tekintett, mint a hatalommegosztás különböző szintjeire, amelyek azonban nemcsak az intézményi hierarchiában oszlottak meg, hanem a föderáció rendszerében is.
II. A szabadság és a szociális kérdés
Arendt az amerikai politika másik sajátos vonásának a politikai és a szociális kérdés megkülönböztetését tekintette, amit az amerikai és a francia forradalmak elemzésén keresztül vázolt fel. Szerinte a francia forradalom tétje nem a szabadság volt, hanem a jólét és a boldogság. A nép forradalma ugyan hamarosan elhalt, és csak a nép nevében folytatott terrorban élt tovább, ám a francia forradalom végül mégis hagyományt teremtett. Egyrészt a centralizáció hagyományát, amely a nép általános akarata és a szociális kérdés nevében minden alternatív, pluralitást szolgáló tényezőt elsöpört. Másrészt az akcionizmus hagyományát, amely szerint a világot a politika révén lehet megváltoztatni, aminek alapja egy eszme, amelynek nevében bevethető és igazolható a terror. Az amerikai forradalom sikeres volt ugyan, mégsem teremtett hagyományt, sőt maguk az amerikaiak is elfelejtették, hogy politikai berendezkedésük forradalomban született. Az amerikai forradalom sajátossága abban áll a francia forradalomhoz képest, hogy a szociális kérdés szinte semmilyen szerepet nem játszott benne, a forradalom mindvégig megőrizte alapvetően politikai jellegét, és végül meg tudta alapozni a köztársaságot és annak alapját, a szabadság alkotmányát.9
Amerikában világos volt, hogy a forradalom célja nem pusztán a felszabadulás a gyarmati viszonyok alól, hanem a köztársaság megalapítása, ami képes hosszú távon megőrizni a szabadságot. A függetlenségi háború elhozta a felszabadulást, de az igazi szabadság az alkotmányozás folyamatával kezdődött. Ez a második szakasz azonban szinte mindenki számára észrevétlen maradt, mivel a történészek és politikusok mindig a jóval látványosabb első szakaszra koncentráltak, és azt a következtetést vonták le, hogy már maga a felszabadulás is elhozta a szabadságot. Ilyen körülmények között valóban „csoda” volt, hogy a forradalom végül az alkotmányozás révén elérte célját, a szabadságot, hiszen „nincs terméketlenebb dolog a lázadásnál és felszabadulásnál, ha nem követi őket az újonnan kivívott szabadság alkotmányba foglalása”.10 A felszabadulás nyomán kialakuló intézmények és az általuk megfogalmazott szabályok önmagukban azonban csak a törvény által korlátozott kormányzást és a polgári jogok törvényi szavatolását jelentik. Az alkotmány általában a negatív és pozitív szabadságjogokat tartalmazza, amelyek révén ki lehet jelölni a politika által sérthetetlen szférát, illetve amelyek révén a végrehajtó hatalmat ellenőrizni és a törvényhozó hatalmat választani lehet. Az új amerikai alkotmány azonban a föderatív elveket mindvégig szem előtt tartva meghagyta az államok és a különböző hatalmi intézmények önállóságát, ami biztosította a politikai cselekvés lehetőségét és a pluralitást bármilyen általános akarattal vagy uralommal szemben. A „nagy köztársaság” eszméje pedig éppen arról szólt, hogy hogyan lehet ezeket megőrizni.
Arendt szerint minden forradalom legsúlyosabb problémája, hogy a közös forradalmi cselekvés, azaz maga a szabadság, általában kimerül a felszabadításban, és az alkotmányokban ezt már nem lehet intézményesíteni. Ez azzal is összefügg, hogy a cselekvést képtelenség intézményesíteni, hiszen akkor előállítássá válik, és kizárja a szabadság továbbélését. Eredetileg mind a francia, mind az amerikai forradalomban jelen volt a szabadság szelleme, de egyik forradalom sem volt képes megőrizni azt. Az amerikai forradalom ugyanúgy nem tudta megoldani a szabadság problémáját, és nem tudta megőrizni a szabadság szellemét, mint a francia forradalom, azt azonban mégsem áldozta fel a terrornak. Az amerikai forradalom szereplőit, különösen Jeffersont és a föderalista atyákat mindig az foglalkoztatta, hogyan lehet megőrizni a szabadság szellemét, és hogyan lehet azt rögzíteni az alkotmányban. Egyetlen megoldásként a föderatív eszme kínálkozott, ami képes volt valamelyest úrrá lenni ezen a nehézségen. Arendt szerint ugyanis a forradalmi szellem és a föderatív eszme szoros kapcsolatban állnak egymással. A különböző forradalmi közösségek spontán módon alakulnak ki, és miután véletlenszerűen egymásra találnak, politikai intézményeket hoznak létre. Koordinációs és integrációs törekvések indulnak meg úgy, hogy közben a különálló egységek önállósága megmarad, azaz a föderatív elv mindvégig érvényesül. Az így létrejött politikai intézmények és maga a „nagy köztársaság” is az elemi köztársaságokon alapul. Az ezek által konstituált hatalomnak éppen ezért nem érdeke, hogy az őt alkotó és éltető közösségeket meggyengítse vagy felszámolja, mert az egyben az ő gyengülését is jelentené.
Arendt szerint az amerikai köztársaságot fenyegető legnagyobb veszély nem a szélsőséges individualizmus, de még csak nem is a meggazdagodás vágya, hanem a társadalom konformizmusa és a politika elbürokratizálódása.11 A modern tömegtársadalom, amelynek Amerika az archetípusa, politikailag és jogilag is egyenlővé tette az embereket, de ez az egyenlőség nem a szabadon cselekvők egyenlősége. A modern tömegtársadalom egyenlősége nivellál, és egy apolitikus egyenlőségre emlékeztet. A köztársaságban a szabadság és egyenlőség feltételezik egymást, a modern tömegtársadalomban azonban szöges ellentétben állnak egymással. A társadalom minden tagjával szemben alapvető elvárás, hogy úgy viselkedjen és éljen, mintha egyetlen közösség tagja lenne, amelyben egyetlen nézet uralkodik, és mindenkinek közös az érdeke.
A társadalom felett a „senki” uralkodik, amit egy kényszerítő erejű és örökös hatályú általános nézetnek tekinthetünk.12 Ez azonban sem nem vélemény, sem nem hagyomány vagy azon alapuló tekintély; ez a társadalom konformitásának kifejeződése. A senki uralma akkor jelent meg, amikor a modern állam kialakult, hiszen ez jelentette először az alattvalók teljes homogenitását az uralmon levőkkel és apparátusukkal szemben. A modern államokban mindig azt feltételezik, hogy mégiscsak lehetséges a hatékony kormányzás a cselekvők kiküszöbölése árán és a hatékony bürokrácia révén. Az uralmon lévők természetesen nem senkik, de az általuk létrehozott mechanizmusok személytelenek és névtelenek. A senki uralmának legkézzelfoghatóbb megnyilvánulása a bürokrácia, amely ugyan mindig is létezett, de amíg korábban csak az írástudókat jelentette, az újkorban különálló és saját törvényszerűségei alapján működő mechanizmussá vált.13 A bürokrácia kiteljesedése annak a folyamatnak a betetőzése, amely az előállítás politikára való alkalmazása révén akarta a cselekvést mint a kormányzás és igazgatás szempontjából megbízhatatlan és zavaró elemet kiiktatni. A társadalom kialakulása a modern korban ezen a ponton kapcsolódott össze a politika szférájának instrumentalizálásával és a cselekvés lehetőségeinek beszűkülésével.
Arendt számára a politikai és a szociális kérdés megkülönböztetése tulajdonképpen a hatalom és erőszak, szabadság és szükségszerűség témájának variációja. Ennek kapcsán azt szerette volna érzékeltetni, hogy két alapvetően különböző kérdésről van szó, éppen ezért nem tekinthetők egymás alternatíváinak. A köztársaság nem lehet sem feltétele, sem eredménye a szociális kérdésnek. Az általuk felvetett problémákat nem lehet megoldani egymás eszközeivel. A politikai kérdésre a cselekvés és a köztársaság a válasz; a szociális kérdésre a munka és az előállítás. Ha ezeket összekeverjük, az végzetes következményekkel járhat mindkét problémával kapcsolatban. Ezt bizonyította végső soron a francia forradalom. Ha ezeket megkülönböztetjük, akkor végül sikerülhet kijelölni egy szükségszerűségektől mentes, tisztán politikai szférát. Ennek bizonyítéka az amerikai forradalom. Kétségtelen persze, hogy Arendt semmilyen valós lehetőséget nem kínál a szociális kérdés megoldására, hiszen azt visszaszorítani a háztartásba vagy a privát szférába nyilvánvalóan lehetetlen. Azzal viszont maga is tisztában volt, még ha időnként igazságtalan módon meg is feledkezett róla, hogy a kínzó nyomor jelentette szükségletek és szükségszerűségek éppúgy megfosztanak a szabadságtól, mint az erőszak és a terror.
Láthattuk, hogy Arendt minden kifogása és ellenvetése ellenére is alapvetően idealizált képet fest Amerikáról, ezt azonban aligha magyarázhatnánk Arendt naivitásával, tájékozatlanságával vagy esetleges ideológiai szándékaival. Így nyitva marad a kérdés: Vajon mi motiválta Arendt Amerika-képét? Úgy tűnik, hogy Arendt célja a társadalom és a politika paradigmatikus szembeállításával az volt, hogy kijelöljön egy nyilvános, világi teret az emberi létezés számára, amely a gazdasági és társadalmi determinizmustól mentes. A társadalom és a politika ellentétpárjában tükröződnek a privát és a nyilvános tér, az életszükségletek és a világi szabadság, illetve az anonim érdekek uralma és az egyenlők uralomtól mentes közössége közötti ellentétek. Ezek a szembeállítások tulajdonképpen mind a szabadság és szükségszerűség témájának variációi. Arendt a szabadságot minden értelemben a szükségszerűség elé helyezi, ami érthető, hiszen a szabadság problémáját akarja megoldani. Ez azonban nem jelentheti a másik tér létjogosultságának kétségbe vonását, és nem is jelenti azt. Arendt csak a nyilvánosság társadalmi jellegének prioritását vonta kétségbe a politikaival szemben. Tisztában volt azzal is, hogy a politika valójában soha nem létezhet a társadalom felett, csak benne vagy mellette, és a modern kor jellemző társadalmi kérdései is alapvetően politikai megoldásokat kívánnak. Arendtet leginkább a nyilvános politikai tér összezsugorodása és elhalása, valamint a társadalmi tér mindent elárasztó jelenségei aggasztották.
Joggal merülhet fel a kérdés is, hogy Arendt vajon hol jelölhette ki a saját helyét ebben az amerikai társadalomban. Úgy tűnik, hogy itt is két út állt előtte: a parvenü és a pária útja.14 A parvenü, aki harcba száll az elfogadásért és elismerésért, amit gazdasági vagy szellemi teljesítménye révén el is érhet, ám súlyos árat kell érte fizetnie. Sem azzá nem válhat, aki lenni akart, sem az nem lehet, aki előtte volt. Az emancipáció és asszimiláció a parvenü útja, aki a társadalmi elismertségért politikai kirekesztettséggel, a politikai befolyásért társadalmi kirekesztettséggel fizet. Ez a sikeres és mégis lehetetlen asszimiláció és emancipáció csapdája, amit Arendt egyedülálló világossággal látott, és amiből semmilyen formában nem kért.
A másik út a pária útja, ami a mindenkori kivételt, az általánosan elfogadottól eltérőt jelenti, és azokra vonatkozik, akik mindig a társadalom perifériáján élnek. A pária azonban fellázad, de nem az elfogadottságért vagy egyenjogúságért, hanem a politikai emancipációért, ami azt jelenti, hogy megtartja helyét a társadalom perifériáján, de politikailag cselekvő lesz. Kétségtelen, hogy Arendt élete nagy részében a társadalom megbecsült és tekintélyes tagja volt, ám mégis úgy vélte, hogy számára kizárólag a lázadó pária álláspontja elfogadható. „Most sokkal inkább, mint eddig bármikor, az a véleményem, hogy emberhez méltó életet csak a társadalom peremén lehet élni, miközben az ember több-kevesebb humorral azt kockáztatja, hogy vagy megkövezi a társadalom, vagy éhhalálra ítéli.”15
A Debreceni Egyetemen rendezett Hannah Arendt – Élet, mű, életmű című kon-ferencián elhangzott előadás szerkesztett változata.
Jegyzetek
1 Vö. Hannah Arendt 1946. január 29-i levele Karl Jaspershez. Magyarul megjelent a Nagyvilág 2000/9. számában, 773. o.
2 Vö. Wolf Lepenies: A „német kultúra” vége – száműzetés, emigráció és újraegyesítés, BUKSZ, 2000/2. szám.
3 Hannah Arendt: Nemzetállam és demokrácia. Ez a szöveg egy Eugen Kogonnal folytatott vita bevezető előadása, amely a WDR által szervezett, Nemzetállam mint a demokrácia eleme? című előadás-sorozat részeként hangzott el 1963. július 11-én Kölnben. A gépelt kézirat a Library of Congressben őrzött Arendt-hagyatékban található „Kogon-vita” jelzéssel, a 76-os számú dobozban.
4 Uo.
5 Hannah Arendt: A forradalom. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1991, 353. o.
6 Hannah Arendt: A forradalom, 351. skk. Érdemes megjegyezni ezzel kapcsolatban, hogy Arendt pártokról alkotott véleménye a weimari köztársaságban általánosnak tekinthető „pártprüdériát” tükrözi. Lásd ezzel kapcsolatban Kovács Gábor rendkívül érdekes tanulmányát: „Meg akartunk szabadulni a pártoktól. Maradt egy: a legroszszabb.” Oswald Spengler demokráciakritikája. Világosság, 1997/1. szám.
7 Ez a felfogás hűen tükrözi Arendt sajátos hatalomfelfogását, amely szerint a hatalom nem más, mint az emberek egyetértésben végzett politikai cselekvése. Vö. A forradalom és Macht und Gewalt.
8 Vö. Otto Kallscheuer: Az egyén, a közösség és Amerika lelke. Világosság, 1996/4. szám.
9 Vö. Hannah Arendt: A forradalom, 89. o.
10 Uo. 186. o.
11 Vö. Hannah Arendt: Nemzetállam és demokrácia.
12 Hannah Arendt: Vita activa oder Vom tätigen Leben.
R. Piper & Co. Verlag, 1991, 45. o.
13 Uo.
14 Hannah Arendt: A totalitarizmus gyökerei. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1992, 70. skk. Lásd ezzel kapcsolatban Fehér Ferenc: Paria und Citizen. Zu Hannah Arendts politischem Denken. Az eredeti angol szöveg a The Postmodern Political Condition (New York, 1988) kötetben található. A német változat az Einschnitte – Hannah Arendts politisches Denken heute (Bréma, 1995) című válogatásban jelent meg.
15 Hannah Arendt levele Karl Jaspershez. Uo.
- Játéktér [6]