Az alábbiakban azokat a szövegeket vizsgálom, amelyekben Arendt 1956-ról beszél. Az Arendt–Jaspers-levelezésből indulok ki, amelyben ’56 novemberétől kezdve többször és többféleképpen fölmerült a téma. Azért csak novembertől, mert az első, októberi napokat együtt töltötték – Arendt látogatóban volt Jasperséknél –, így az első levelek mintegy folytatják a személyes beszélgetést.
A legkorábbi írásos reflexió – azonnali, közvetlen reagálás a történtekre – Arendt 1956. november 5-i levelében található:
„…hát megtörtént, amitől félt: minden rossz bekövetkezett, úgy, ahogy Maga tartott tőle, sőt, tulajdonképpen még sokkal rosszabb. Most mindannak vége, ami a háború utáni világban kiépült: összeomlott az egész labilis építmény.”
A jövőt illetően Arendt meglehetősen pesszimista: „…még hónapokig, […] talán évekig eltarthat, amíg a legrosszabb is bekövetkezhet”.1
A levelekben nemcsak az eseményekre reagálnak, hanem egymás írásaira is. A magyar forradalomról szóló írás2 tervéről Arendt először 1957 nyarán beszél: augusztus végén említi,3 hogy elméleti tanulmányt készül írni. Az elkészült szöveget még megjelenése előtt elküldi Jaspersnek, aki röviden – és nagyon pozitívan – azonnal reagál:
„Éppen most jött meg a kézirat. Alig várom, hogy elolvassam. Már az első oldalon érződik az az elsöprő lendület, amelyet a Maga írásaiban szinte magától értetődőnek tartok.”4
Egy héttel később, miután elolvasta a szöveget, Jaspers érdemben is válaszol: csaknem két nyomtatott oldalnyi terjedelemben, aprólékosan kommentálja a szöveget. Azért foglalkoztatja ennyire a téma, mondja, mert néhány hete ő maga is írt róla (előszót Lasky dokumentumgyűjteményének német kiadásához5). Arendt szövegét sokkal jobbnak tartja a sajátjánál. De nézetkülönbség nincs közöttük: az „alapkérdésekben egyetértünk”, írja.6
Nem folytatom az idézeteket: a következőkben nem példákat sorolok, hanem megpróbálom ezeket a kortárs – az eseményekkel egyidejű – reagálásokat és írásokat mai szemmel megvizsgálni és értékelni. Nem a politikai természetű reagálásokra gondolok: azok az akkori helyzet olyan összetevőihez kapcsolódnak (pl. a szuezi válság, a nagyhatalmak várható lépései, az erőviszonyok), amelyekről ma egyszerűen többet tudunk. Ezeknek a retrospektív értékelése történészi munka, erre nem vállalkozom. Van azonban két olyan vonása ezeknek a reagálásoknak, amelyek utólagos, retrospektív vizsgálata nagyon tanulságos lehet, és nem kell hozzá történész. Az egyiket nehéz pontosan megfogalmazni: előzetesen talán úgy tudnám körülírni, hogy van ezeknek a leveleknek és az ’56-ról szóló szövegeknek valamiféle etikai „felhangja” vagy morális pátosza. A másik valamivel konkrétabb: felbukkan a szövegekben egy olyan probléma, amelynek ’56-hoz kapcsolódva még hosszú utóélete lesz Arendt írásaiban. – Kezdem az utóbbival.
1956. december 26-án kelt levelében Arendt azt írja, hogy
„…hosszú idő óta az a legjobb, ami Magyarországon történik. Úgy látom, még mindig nincs vége, és akárhogyan alakuljon is, ez a szabadság egyértelmű győzelme. És mint az utolsó száz év minden spontán forradalmában, itt is in nuce látjuk, amint kibontakozik egy új államforma, a tanácsrendszer, amelyet az oroszok úgy meggyaláztak, hogy szinte már nincs ember, aki érti, hogy valójában mi is az.”7
A tanácsokról nem itt esik szó először Arendt írásaiban, de ez a hely bizonyos értelemben fordulat, és ez a fordulat a magyar forradalomhoz köthető. Ekkortól kezdve a tanácsrendszert, amelynek újraéledését a totalitarizmuskönyvben8 még lehetetlennek tartotta volna, hosszú időn át pozitív perspektívaként tárgyalja.
Arendt sokszor és sokféleképpen próbálta megérteni és megvilágítani, hogy „valójában mi is az” (mármint a tanácsrendszer). Csak mellékesen jegyzem meg, hogy igyekezete nem mindig járt sikerrel. Legalábbis erre vall, hogy 1963-ban, amikor már a forradalomkönyvről leveleztek, Jaspers bevallotta, hogy noha Arendt felfogását régóta – a magyar ’56-ról szóló tanulmány óta – ismeri, eddig nem igazán értette, illetve erős ellenérzései voltak, és csak most kezdi tisztán látni, miről van szó.9 De ezt a szálat nem követem. A továbbiakban csak azokról a szövegekről beszélek, amelyekben a tanácsok és tanácsrendszer problémája a magyar forradalom összefüggésében jelenik meg: a magyar forradalomról szóló tanulmányról és a Vita activáról10. (A későbbi forradalomkönyvet11 azért nem említem, mert abban a magyar forradalomról szóló szövegrészeket Arendt szó szerint – vagy majdnem szó szerint – átemelte az 1958-as tanulmányból.)
A Vita activában Arendt egy olyan „állam- és kormányzati formáról” ír, amelyet a modern forradalmak „immár több mint száz éve” folyton megkísérelnek létrehozni:
„…egészen páratlan, ahogy rendszeresen és spontán módon mindig újra felmerült, hogy a fennálló és a nép körében reménytelenül lejáratott európai pártrendszert valamiféle tanácsrendszerrel helyettesítsék.”
És a folytatásból kiderül, hogy a magyar forradalom szerinte fordulatot hozott: Magyarország megmutatta a világnak, hogy ez a törekvés még ma is (ti. ’58-ban12) időszerű:
„Ha a magyar forradalom tragédiája nem szolgált másra, mint hogy megmutassa a világnak, hogy ez a politikai lendület a sorozatos vereségek és a látszólagos politikai apátia dacára sem veszített az erejéből, akkor nem volt hiába az áldozat.”13
A tanácsok szerepéről szólva Arendt megkülönbözteti a politikai és a gazdasági (vagy szakszervezeti) funkciót, de ezt itt nem kapcsolja össze a Magyarországon történtekkel. Az ugyancsak 1958-ban publikált tanulmányban viszont a témát a magyar változat sajátos vonásait elemezve fejti ki. Bár Magyarországon, mondja:
„…a forradalmi és a munkástanácsok együtt jöttek létre, helyesebb különválasztani őket, mert az előbbiek elsősorban a politikai zsarnokságra adott választ jelentették, az utóbbiak pedig a magyar forradalomban a szakszervezetekkel fordultak szembe, amelyek nem a munkásokat, hanem a pártot, a felettük gyakorolt pártellenőrzést képviselték”.14
De ez a kettősség másutt is megvolt. A magyar forradalomban létrejött tanácsrendszert viszont nem csak ez a kettősség jellemezte: egyik legfontosabb sajátosságként Arendt azt emeli ki (és ezt hét évvel később, a forradalomkönyvben szó szerint megismétli), hogy Magyarországon egyidejűleg nagyon sokféle tanács jött létre:
„Lakóhelyi tanácsok […] pusztán azon az alapon, hogy az emberek együtt laktak, s ezek járási és más területi tanácsokká fejlődtek tovább; forradalmi tanácsok az együtt harcoló bajtársak köréből; az írók és művészek tanácsai […], az ifjúsági tanácsok az egyetemeken, a katonai tanácsok a hadseregben, a közhivatalnokok tanácsai a minisztériumokban, a munkástanácsok a gyárakban stb.”
Ebben a sokszínűségben Arendt a tanácsrendszer további perspektíváit véli felfedezni: a magyar forradalom egyik legmeglepőbb vonásának nevezi, hogy a tanácsrendszer itt nemcsak újból megjelent, hanem „…tizenkét rövid nap alatt a benne rejlő lehetőségek nagy része is láthatóvá vált”.15
Noha a folytatásban már csak a bámulatosan gyorsan kiépülő rendszerről beszél, mai szemmel úgy látom, Arendt itt észrevett valamit, ami később vált jelentőssé. Arról, ahogy kiemeli a sokféleséget, és „figyelemre méltónak” (sőt: „döntő jelentőségűnek”16) nevezi „a rendszer belső rugalmasságát”, nevezetesen, hogy csak annyi kell a különféle tanácsok létrehozásához, hogy „bizonyos számú ember hosszabb időre összejöjjön és együtt cselekedjen”, nekem a civil társadalom spontán önszerveződései (a különféle csoportok, bizottságok, olykor tanácsok) jutnak eszembe. Noha ezeknek a formáknak a széles körű kibontakozását a kelet-európai ellenzéki mozgalmakban ő már nem érte meg, az ötlet (hogy ti. ezekre értsem a tanácsrendszerben „rejlő lehetőségeket”) talán nem teljesen légből kapott: az amerikai civil mozgalmakról (például a vietnami háború vagy a polgári engedetlenség kapcsán) nyilatkozott.
Arendt még egy sajátos vonását kiemeli a tanácsrendszer magyar változatának, amelyet nemcsak fontosnak, hanem egyúttal nagyon problematikusnak is tart. Mivel szerinte a tanácsrendszer mindmáig „az egyetlen alternatívája” a pártrendszernek, és mivel a tanácsok – noha „nem parlamentellenesek” – „lényegüknél fogva pártellenesek”,17 a magyar forradalomnak a többpártrendszer helyreállítására irányuló törekvése számára problematikus, és külön magyarázatra szorul. A magyarázat persze kézenfekvő:
„…az a követelés, hogy helyre kell állítani a […] többpártrendszert, szinte automatikus reakció volt a sajátos helyzetre, az egypárti diktatúra bevezetését megelőzően létezett valamennyi párt szégyenletes elnyomására és üldözésére.”18
De Arendt értékelése egyértelmű: „A tanácsok megjelenése és nem a pártok visszaállítása volt a biztos jele annak, hogy valóban a demokrácia lázadt fel.”19 Ezt a kettősséget – a tanácsrendszer kibontakozását egyfelől, a pártok helyreállítását másfelől – kifejezetten gyengeségnek tartja: a magyar forradalmat hamar leverték, egyik tendencia sem tudott teljesen kibontakozni. De fennállt a veszélye annak, hogy végül a többpártrendszer itt is fölülkerekedik.20
Itt viszont mai szemmel – ötven év távlatából és több mint tizenöt évvel a demokratikus átalakulás után – Arendt értékelését nagyon is korhoz kötöttnek látom: ítéletét az akkori illúziók befolyásolták. Ezek persze nem csak az ő illúziói: akkoriban nagyon széles körben elterjedtek voltak, és még sokáig hatottak (olykor máig hatnak). De ezek az illúziók mára végképp időszerűtlenné váltak: a demokratikus átalakulás ’56 sokszínű tradíciójából egyértelműen a többpártrendszer követeléséhez kapcsolódott.
A másik téma esetében kicsit nehezebb a retrospektív értékelés. Erről előzetesen annyit mondtam, hogy az ’56-ról szóló leveleknek és egyéb szövegeknek van valamiféle etikai „felhangjuk” vagy morális pátoszuk. Az egyszerűség kedvéért egy példával illusztrálom, hogy mire gondolok. Ha morálról van szó, mind Arendt, mind Jaspers sokszor hivatkozik Kantra, mint teszi ezt Jaspers 1956. november 10-én kelt levelében. Idézem:
„Jó volna, ha még itt volna velünk, és naponta szót válthatnánk. Magyarországról beszélnénk, és hallgatnánk. Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges, hogy ma egy nép képes erre. Szörnyű ezt nézni. Segítséget Magyarországnak csak a katonai segítségnyújtás jelentene, de akkor kitörne a világháború. Ezért marad el a segítség. De ez a harc olyasmi, amiről Kant azt mondaná: »nem merülhet feledésbe többé«. Következményei vannak.”21
Valami ilyesmire gondolok: Jaspers történelmi-politikai összefüggésekről beszél, de a Kant-idézetnek ezen a helyen morális pátosza van. Mégpedig nagyjából ugyanabban az értelemben, mint az eredeti helyen Kantnál, aki ott meg is fogalmazza, hogy van „valami morális” az ilyen összefüggésekben, és azt is megmondja, mit kell értenünk ezen.
Az idézett hely A fakultások vitájában található. A második szakasz 7., Az emberiség jövendölő történetírása című fejezetének első mondatában Kant leszögezi, hogy
„[v]alamiképp alapvetően morálisnak kell lennie annak, amit az ész tisztán állít a szemünk elé, ám nagy, korszakot nyitó hatása miatt egyben olyasmiként, ami az emberi léleknek iránta elismert kötelességére int”.22
Valamiképp morálisnak, de azért nem árt rögtön fölfigyelni erre a „valamiképp”-re, tudniillik a Kant-szövegből egyértelműen kiderül, hogy egy kicsit laza értelemben (talán ezért is fogalmaz Kant úgy, hogy „etwas Moralisches…”). Kant ugyanis ezt nem szigorúan morális értelemben, hanem egy történeti perspektívára kitekintve mondja.
A szöveg az 1790-es évek közepén született,23 és a Jaspers által idézett szavak egyértelműen a francia forradalomra vonatkoznak: „egy ily jelenség”, mondja Kant, „nem merülhet feledésbe többé az emberi történelemben”, és a folytatásban hozzáfűzi, hogy
„…ha a cél, mely után e fejlemény során áhítoztak, nem volna most sem elérhető, ha végül” mégis elbukna a forradalom, „e filozófiai előrejelzés a hatályából mit sem veszítene”.24
Kant nem azt mondja, amit egy morális ítélet esetében mondana, nevezetesen hogy „érvényes marad”, hanem hogy a „hatályából mit sem veszít”,25 és ezt úgy érti, hogy ama fejlemény (ti. a francia forradalom)
„…túl súlyos volt, az emberiség érdekével túl szorosan összefonódott, s hatása túlságosan szétáradt a világ minden szegletében, hogysem kedvező körülmények okán ne idéződnék föl a népek emlékezetében, s ne indítaná őket hasonló próbálkozásra, hiszen az emberi nem számára ily fontos ügyben az áhított állapotnak utoljára valamikor mégiscsak szert kell tennie… szilárdságra”.26
Vagy ahogy Jaspers ugyanezt kicsit rövidebben és egyszerűbben megfogalmazta: „Következményei vannak.”
Csakhogy amikor később visszapillantunk, amikor egy ilyen („túl súlyos, az emberiség érdekével […] szorosan összefonódott” és „a világ minden szegletében” szétáradt) fejleményre később emlékezünk – amikor például 1989–90-ben a „kedvező körülmények okán” az 1956-os forradalom felidéződik „a népek emlékezetében” –, a későbbi következményeivel együtt „idéződik fel” (ezért aztán nem is ugyanarra, hanem valami „hasonló próbálkozásra” indítja őket). Magyarán: „nem merülhet feledésbe többé”, de nem marad változatlan. Nem feledjük, de a későbbi fejlemények fényében változhat, átíródhat. Nem feledjük, felidézzük (esetleg követjük), de amit felidézünk (követünk), az nem ugyanaz: nem a kimerevített pillanat. Persze ott van mögötte a kimerevített, példamutató pillanat, és ennyiben nemcsak történelmi jelentősége van, hanem van valamiféle morális pátosza (is). Csak nem a kanti morálfilozófia értelmében „morális”: nem ad általános és feltétlen parancsot arra nézve, hogy mit kell tennünk, de kétségkívül mintát kínál a későbbi cselekvéshez. Az ilyen minta nem feltétlen érvényű, inkább abban az értelemben érvényes, amelyben Arendt később, Kant politikai filozófiájáról szóló előadásaiban „példaszerű” vagy „mintaszerű érvényességről” beszélt.27
Arendt gondolatmenete A fakultások vitájának ugyanabból a passzusából indul ki, amelyre Jaspers is hivatkozott, csak ő hosszan – rövid kihagyásokkal a második szakasz teljes 6. és 7. fejezetét – idézi és utána a hátra lévő hat előadás keretében kimerítően értelmezi a szöveget. Első lépésben kiemeli, hogy Kant számára az esemény – a francia forradalom – súlyát „kizárólag az szabja meg, milyen fontosnak tekinti azt a néző, jelentősége a nézők véleményéből fakad, akik a nyilvánosság előtt hirdetik nézeteiket. Az ő reakciójuk mutatja meg az emberiség »erkölcsi karakterét«.”28 A néző szerepét az teszi kitüntetetté, hogy átláthatja azt a tervet is (a gondviselés vagy a természet tervét), amely „a résztvevők elől rejtve marad”, és így ő az emberiség haladásának perspektívájából is megítélheti az eseményeket, továbbá – mivel ő nem részese ezeknek az eseményeknek – belátásai érdekmentesek. Csakhogy, teszi hozzá Arendt, „ebből a nézetből nem fakad maxima a cselekvés számára”.29 Vagy ahogy összefoglalóan megfogalmazza: a néző ítélete „tehát esztétikai ítélet”, de az „esztétikai és reflektáló ítélő-erő […] felismerései nem járnak gyakorlati következménnyel a cselekvésre nézve”.30 – De ha így van, milyen értelemben mutatja a néző reakciója az emberiség „erkölcsi karakterét”?
A néző és a cselekvő perspektívájának különbsége Arendt szerint itt abból adódik, hogy Kant morálfilozófiai és történelemfilozófiai írásainak eltérő volt a szempontja: „morálfilozófiájának középpontjában az egyén állt; történelemfilozófiájának […] középpontjában pedig az emberi nem, avagy az emberiség örök haladása.”31 A politikai filozófiában ez a két perspektíva egybeesik (politikai ügyekben mindig – akár nézőként alkotunk ítéletet, akár cselekszünk – egy közösség tagjaként lépünk föl), ám mivel „Kant nem írta meg politikai filozófiáját”, azt Az ítélőerő kritikájára támaszkodva nekünk kell „kitalálnunk”.32 – És amit Arendt kitalál, abból számunkra az a lényeg, hogy egy közösség tagjaként, közösségi érzékünk, a sensus communis irányításával alkotott ítéleteinknek ugyanúgy „példaszerű érvényességet” tulajdoníthatunk, mint Kant az esztétikai ítéleteknek. Az ilyen ítéleteknek pedig – még ha közvetlenül nem is az emberiség „erkölcsi karakterét” mutatják – kétségkívül van valami morális pátoszuk. Például annak, hogy Arendt a nagy forradalmaknak – a magyar forradalomnak is – példaszerű érvényességet tulajdonított.33
A gondolatmenet elnagyoltan és leegyszerűsítve a következőképpen foglalható össze:34 a kiemelkedő történelmi események éppolyan egyedülállók és egyszeriek, mint a műalkotások, mi mégis úgy ítéljük meg, hogy egyedülálló és egyszeri voltukban valami általános érvényűt testesítenek meg. Amikor retrospektív „történeti ítéletet” alkotunk róluk, igyekszünk egyetértésre jutni, és valamilyen közös (vagy közösen kialakított) norma alapján ítélni, de közben mindig tudatában kell lennünk, hogy az így kialakított norma „puszta eszmei norma” lesz: nem az objektív törvény érvényével fog bírni, hanem „egy mindenki számára szükségszerű eszmeként […] feltételeződik”. Ennyiben persze „joggal tehető szabállyá mindenki számára”, de az ezen alapuló ítéletnek csak „példaszerű érvényességet” tulajdoníthatunk.35 Ez viszont annyit jelent, hogy a retrospektív „történeti ítélet” nem feltétlen és nem kötelező érvényű (mint a morális ítélet), hanem csak mások egyetértésére formál igényt. Nem mutatja meg az emberiség „erkölcsi karakterét”36 – mégis van morális pátosza.
„Mások egyetértésére igényt tartva” – ez annyit tesz: abban a formában, amelyben a gyakorlati (például a politikai vagy kulturális) értékelések és az azokat megfogalmazó ítéletek egy plurális társadalomban egyáltalában általános érvényre támaszthatnak igényt. Tudomásul kell vennünk, hogy „nem az etika az egyetlen az egész világon, ami »érvényes«, hanem léteznek más értékszférák is”, amelyek még akkor is igényt tarthatnak arra, „hogy saját méltóságuk – mégpedig a szó legszorosabb értelmében véve »immanens« méltóságuk – legyen”, ha az adott terület (például a politika) értékeit valóra váltó cselekvés ütközik más értékekkel. Röviden: „az etikán kívüli értékeket szolgáló cselekvésnek” is lehet „etikai méltósága”.37
Visszakanyarodva a témához: én így értelmezem Arendt ’56-os szövegeinek „morális pátoszát”. És nagyon helyénvalónak tartom: a rendkívüli, kimagasló teljesítményeknek akkor is megvan a maguk „etikai méltósága”, ha – mint 1956 esetében – különféle politikai célokat szolgáltak.
A Debreceni Egyetemen rendezett Hannah Arendt – Élet, mű, életmű című konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata.
Jegyzetek
1 Hannah Arendt – Karl Jaspers Briefwechsel 1926–1969. (Hg. von Marie Luise Knott.) München, 1985, 200. levél, 339. o. (A továbbiakban: Arendt–Jaspers.)
2 Totalitarian Imperialism: Reflections on the Hungarian Revolution. The Journal of Politics, 20, No. 1 (February 1958), 5–43. o. Magyarul: Epilógus: gondolatok a magyar forradalomról. In: A totalitarizmus gyökerei. Budapest, 1992, 602–639. o.
3 L. 209. levél, Arendt–Jaspers id. kiad., 355. o.
4 215. levél, 1957. november 15., uo. 364–365. o.
5 Vorwort zu Melvin Laskys Die ungarische Revolution: Die Geschichte des Oktober-Aufstandes nach Dokumenten, Meldungen, Augenzeugenberichten und dem Echo der Weltöffentlichkeit: Ein Weißbuch. Berlin, 1958.
6 L. 217. levél, 1957. november 23. Arendt–Jaspers id. kiad., 370. o.
7 202. levél, uo. 342–343. o.
8 The Origins of Totalitarianism. New York, 1951. (Elemente und Ursprünge totaler Herrschaft. Frankfurt, 1955.) Magyarul: A totalitarizmus gyökerei. Id. kiad.
9 327. levél, 1963. május 16. Arendt–Jaspers id. kiad. 541. o.
10 Vita activa oder Vom tätigen Leben. München–Zürich, 2002.
11 Über die Revolution. München, 1963. Magyarul: A forradalom. Budapest, 1991.
12 Első kiadás: The Human Condition. Chicago, 1958.
13 Vita activa oder Vom tätigen Leben. Id. kiad. 274–275. o.
14 Epilógus: gondolatok a magyar forradalomról. Id. kiad. 623. o.
15 Uo. 624–625. o.
16 A német szövegben Arendt a következőket mondja: „Von entscheidender Bedeutung ist […] die große Flexibilität, die dem Rätesystem innewohnt.” (Lásd: Die ungarische Revolution und der totalitäre Imperialismus. München, 1958, 44. o.)
17 A német szövegben: „Die Räte […] sind nicht anti-parlamentarisch, […] aber sie sind ihrem Wesen nach anti-parteilich.” (Uo. 42. o.)
18 Epilógus: gondolatok a magyar forradalomról. Id. kiad. 623. o.
19 Uo. 626. o.
20 „…angesichts der Doppelentwicklung der ungarischen Revolution, nämlich der Entfaltung des Rätesystems einerseits, der Restaurierung des Vielparteiensystems andererseits, es gut hätte passieren können, daß das Vielparteiensystem schließlich siegreich geblieben wäre und das Rätesystem wieder vernichtet hätte.” (Die ungarische Revolution und der totalitäre Imperialismus. Id. kiad. 47. o.)
21 201. levél, Arendt–Jaspers, id. kiad. 341. o.
22 A fakultások vitája. (Fordította Mesterházi Miklós.) In: Történetfilozófiai írások. Ictus, é. n., 425. o.
23 A cím alatt két évszám áll: 1794 (ebben az évben nem járult hozzá a cenzúra a – későbbi első szakasz – közléséhez) és 1798 (az első kiadás dátuma).
24 Uo. 426. o.
25 Az eredetiben: wenn der „beabsichtigte Zweck auch jetzt nicht erreicht würde, wenn die Revolution […] gegen das Ende doch fehlschlüge”, verliert „jene philosophische Vorhersage doch nichts von ihrer Kraft”. Der Streit der Fakultäten. Königsberg, 1798, 108. o.
26 A fakultások vitája. Id. kiad. 426. o.
27 Előadások Kant politikai filozófiájáról. In: A sivatag és az oázisok. Budapest, 2002, 359–360. o.
28 Uo. 303. o. – Az értelmezett Kant-szöveg így hangzik: „Amiről szó van, pusztán a nézők gondolkodásmódja, mely a nagy változások e játékában nyilvánosan feltárulkozik, […] bizonyítékot szolgáltatván ily módon […] az emberi nemnek mint egésznek egy oly karaktervonásáról – éspedig […] morális karaktervonásáról –, mely a mind jobb iránt való előrehaladást nem csupán remélni engedi.” (Kant, i. m. 422. o.)
29 Előadások Kant politikai filozófiájáról. Id. kiad. 313. o.
30 Uo. 315. és 316. o.
31 Uo. 324. o.
32 Uo. 329. o.
33 Már a magyar forradalomról szóló tanulmány elején is hasonló értelemben beszélt „igazi eseményről”, melynek „nagysága nem függ a győzelemtől vagy a vereségtől”. (L. Epilógus: gondolatok a magyar forradalomról. Id. kiad. 602. o.)
34 Részletesen és kifejtve lásd Maurizio Passarin d’Entrèves: Arendt’s Theory of Judgement. In: The Cambridge Companion to Hannah Arendt. Cambridge University Press, 2000, 245–260. o., különösen: 250–251. o.)
35 Kant: Az ítélőerő kritikája. Budapest, 2003, 150. o.
36 Kantnál, mondja Arendt, „végső soron abból a puszta tényből adódóan valamiféle világ-közösséghez tartozunk, hogy emberi lények vagyunk; ez a »világpolgári egzisztenciánk«. Amikor politikai ügyekben ítéletet alkotunk, és amikor ilyen ügyekben cselekszünk, akkor arra az eszmére kell támaszkodnunk (ám ezt nem szabad valóságnak vennünk), hogy világpolgárok, következésképpen tehát Weltbetrachter, világszemlélők is vagyunk.” (Előadások Kant politikai filozófiájáról. Id. kiad. 357–358. o.)
37 Az idézetek és parafrázisok Max Weber A szociológiai és közgazdasági tudományok „értékmentességének” értelme c. tanulmányából valók. L. Max Weber: Tanulmányok. Budapest, 1998, 86. és 88–89. o.
- Játéktér [6]