Minden halálhír, minden örök búcsúvétel egyenlőképp nehéz és szomorú. Mégis nehezebb akkor, ha váratlanul ér bennünket, s egy munkásságban és eredményekben gazdag pálya megszakadását s egy példás magatartású élet elvesztését jelenti. Mert Benda Kálmán nyolcvanadik évén éppen most lépett túl, sokrétű s fáradhatatlan tevékenysége azonban a legjobb negyveneseknek is dicséretére vált volna. Alig egy hete ültünk egymás mellett egy délutáni akadémiai megbeszélésen, ahol nyugtalanul tekintett órájára, s mondta, korábban kell távoznia, mert még néhány hivatalos levélírás s egy esti előadás vár rá. A halál is, tragikus stílszerűséggel, külföldi tudósi küldetése közben, a repülőtéren érte.
A magyar historikusok élvonalába tartozott, s a történetírás szinte minden ágazata, fokozata és korszakcsoportja övéi közé számította. A Partium vidékéről indult s a Váradon iskolázott diák az Eötvös Kollégium híres műhelyében nemcsak szaktudománya alapjait sajátította el, hanem nagy nyelvismeretre is tett szert. Az immár nemcsak kiváló tudós, hanem bölcsen szabadelvű közéleti ember Szekfű köréből jó szellemi poggyásszal fölszerelve tölthetett Párizsban hosszabb tapasztalat- és ismeretszerző időt. Az Annales-iskola készülődő évadjai voltak ezek. S hogy az induló fiatal semmit sem fecsérelt el lehetőségeiből, mutatja, hogy már egyeteme befejezése előtt publikált. Kollégista társai kedves, tartózkodást és közvetlenséget jó arányban tartó, széles nép- és vidékismerettel rendelkező, jó humorú, az érdemes vitát nem, a kötözködést kerülő fiatalemberként emlékeztek rá.
Hamar rátalált a tárgyra és területre, amelyről ugyan folyton át-áttért másra is, de amely vezérfonalát adta élete munkásságának. A XVI. századtól a XVIII. század végéig tartó hazai szabadságmozgalmak jelentették ennek összekötő szálát. Úgy azonban, hogy mindenkor az európai összefüggésekbe is ágyazta a hazai eseményeket. Bocskairól s a körülötte zajló hadi-, politikai és társadalmi eseményekről cikkek sorát s többször átdolgozott s megjelent könyvet írt. Bőven számba véve a reformáció és ellenreformáció, a megkövesedő feudalizmus meg abszolutizmus és a kisnemesi-népi ellenállás társadalmi alakzatait, alakulásait, ütközéseit. Vissza-visszatért e korszakhoz, de igazán a XVIII. század közepének-végének magyar és európai politikai gondolkodása, társadalmi mentalitása, szellemi rétegződése foglalkoztatta. A teréziánus korszak s még inkább II. József személye, elvei, eredményei és csődje. A jakobinus eszmék kialakulása és terjedése, haszna és torzulása, szülőhazájában és nálunk, de egész Európában is volt azonban tán a legkedveltebb tárgya. Idegen nyelveken is egész sor tanulmánya jelent meg e kérdéskörből.
Itt mutatkozott meg leginkább önálló, saját arculata éppúgy, mint történeti-nemzeti kötődése. Mert bár e korszakkal jóval többet foglalkozott, mint a XIX. századdal, mégis a mércét, jól érzékelhetően, a negyvenes–hatvanas évek józan, mérlegelt szavú, visszafogott érzelmiségű és személyességű polgárosító nemzeti liberálisai adták. Széchenyiek, Eötvösék, Kemények, Kossuthék, Deákék – együtt. Nem pedig az evolúciós Széchenyi a radikális Kossuthtal szemben, nem a teoretikus Eötvös a pragmatikus Keménnyel szemben, nem a lobbanékony Teleki a higgadt Deák ellenében. A különböző szerepvivők és szerepek együttlátását igyekezett megvalósítani, hogy hivatott történészként összetevői összességében lássa a kor egészét. Ez a törekvés korábbi korokra nézve is megvolt nála. Erős kálvinista neveltsége ellenére nagyon is jól tudta például Pázmány óriási jelentőségét. Mint ahogy a liberalizmushoz való egyértelmű vonzódását is, éppen az említettek mintájára, jól egyeztette keresztény hitével. Nem tévesztette össze a kereszténységet az egyháziak, különösen nem egyes egyháziak magatartásával. S megóvta liberalizmusát egyes századfordulós harsány szavú ágálóktól is. Sohasem tette magáévá a forradalmak mint a történeti változás legmagasabb rendű fajtájának képtelen marxista mítoszát sem. Történeti kényszereknek tekintette őket, melyeknek véres tragikumától a szerencsés fejlődésű társadalmak meg tudták magukat óvni.
Ez a jól őrzött egyensúly segítette át azon a méltánytalanságon, amelynek jegyében a Rákosi-féle társulat idején mintegy kirekesztették a tudományból, ahová csak az ötvenes évek végén kerülhetett vissza. Most a munkák között is tudott belátásos, értelmes egyensúlyt teremteni. Nem tartotta, ha másra nem volt lehetősége, a nagyközönségnek szóló könyvet, cikket, rádiós és televíziós előadást tudományos tekintélyvesztésnek. Mellette levéltári múzeumi, könyvtári anyagot tárt fel s tett közzé, s mikor az idő már engedett, földolgozta a maga felfogása szerint. A hasznosan célszerű munka szabaddá tette lelkét, szellemét – szabadnak maradt lelke, szelleme megadta erejét munkái kiviteléhez.
A Történettudományi Intézetbe visszakerülve, irányító szerepet töltött be, s a rendszer összeomlása nyomán elnyerhette a rég reá váró helyét az Akadémián. Utolsó éveiben szinte megfiatalodott, és lázas erővel dolgozott, vállalt sorozatosan szervezői munkákat, melyek közül alighanem a Református Bölcsészkar létrehozása állt legközelebb szívéhez. S mennyire előítélettelen volt, mutatja kérdése, katolikus voltom ellenére volna-e kedvem ott előadni. S az igent vette természetesnek, nem különösnek.
Nagyot vesztett halálával egyháza, tudományága, nemzetének művelődése. Ám ne arra gondoljunk most, mit tehetett volna még, hanem arra, mit köszönhetünk ennek a szabad szellemű kutatónak, ennek az egyensúlyos lelkű embernek, ennek a szakadatlan munkálkodó tudósnak.
- Belföld [6]