Skip to main content

Nem mind szkinhed, aki késel

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
A palackból szabadított szellem sztorija a kismetrón


Hét-nyolc, talán kilenc utas a kismetró egyik kocsijában, március 14-én, a Demokratikus Charta tüntetése után. Beszáll két fiatalember, nem szkinhed, de mit számítanak a külsőségek. Lehet valaki nemzeti érzelmű keresztény ifjú hosszú hajjal és exhippihomlokpánttal is. Az enyhén ittas testvérpár először egy gyámoltalan fiút szúr ki magának. Erőszakolva itatják, közben nagy hangon közlik: Debrecenből jöttek föl a másnapi MIÉP-tüntetésre. Büszkék lehetnek bennfentességükre, mert azt is kikürtölik, hogy majd a tévé hatos kapujánál lesz a találkozó a tüntetés előtt. Éltetik Horthyt, Szálasit, Csurkát és Torgyánt, mondják, hogy majd úgyis visszafoglaljuk Erdélyt. A kocsiban dermedt, néma csönd. S. Dorin, aki történetesen a bukaresti rádió-tévé magyarul jól beszélő tudósítója, a Charta-tüntetésről jön, mint feltehetően az utasok többsége. Szívesen használná a kameráját, ha nem féltené attól, hogy darabokra zúzzák. De így sem marad észrevétlen, „Aha, video! Melyik zsidó tévének dolgozol? Mert minden újságíró zsidó!”

E magvas állítás pontos eredete, noha némi sejtésünk lehet róla, nem tudakolható meg, mert – az ORFK-tól kapott értesülés szerint – az azóta előzetes letartóztatásba került fiatalember, Nagy Dezső, nem kíván újságíróknak nyilatkozni.

Vissza a kismetrójelenethez. S. Dorin válasza: „Nem vagyok zsidó, de ha az lennék, azt se bánnám vagy szégyellném.” További adrenalinszint-emelkedés minden oldalon. H. Péter, aki a román tudósító közelében áll, megszólal: „Én zsidó vagyok. Miért baj az?”

A legjózanabb kérdés, amit csak föl lehet tenni. Józan válasz erre még sosem született. Hogy a kérdező csakugyan zsidó-e, vagy félig, vagy tán egészen az, magánügy. De nem magánügy, ha valaki veszélyhelyzetben ezt így kimondja. Olyan alakok előtt, akik potenciális gyilkosok. Egyébként nem valószínű, hogy olvastak volna elébb költői, utóbb írói munkásság részeként született elmélkedéseket a magyar identitást vagy életteret veszélyeztető zsidókról. Talán még azokat a parlamenti tudósításokat sem látták, amelyekben szabadon választott magyar képviselők vették védelmükbe a törvényhozás házában az efféle nézeteket. Mégis, mégis tudják – ó, honnan? –, hogy ma már Magyarországon bátran mondhatnak ilyeneket.

„Zsidó vagy? Én meg náci! Állj ki velem, ha olyan nagylegény vagy!” H. Péter nem verekedős fajta, szelídíteni próbálja a helyzetet. Közeledik a végállomás, Mexikói út, kiszállás. A videós férfi hátulról látja a jelenetet. Gyorsan zajlik. Az egyik bőrdzsekis előrántja a kését, és szúr. Combtőbe. H. Péter először semmit sem érez. Kilép a peronra. Az utasok kiáltanak: „Vérzik!”, és ettől, nem mindannyian, de néhányan magukhoz térnek az addigi balzsamozott rémületből. Egy fiatalember elmegy a sebesült mellett, egyenesen a kokakolás automatához, bedobja a pénzt, kiveszi az italt, ránéz az áldozatra, inni kezd, továbbmegy. Közben a román tudósító fölszalad a lépcsőn, elsőnek egy taxist talál, de az megtagadja a segítséget. (Miért? Azt hiszi, félnie kell?) Aztán egy buszsofőr segít hívni a rendőrséget.

Az utasok közül néhányan jelentkeznek tanúnak. Ennek köszönhető, hogy másnap, pontosan ott, ahol a részeg hetvenkedők jelezték, a tévé hatos kapuja előtt, az ügyben különben végig korrekt módon viselkedő XIV. kerületi kapitányság és a BRFK rendőrei elkapják a késelőt és társát.

Csurka István igazat nyilatkozott: nem az ő tüntetésén, nem, nem ott fogták el a nácikat. Hanem a meghirdetett találkozóhelyen. Neki tehát semmi köze nem lehet ehhez a történethez. Ahogy senki másnak sem, aki elmorfondírozik azon, hogy mi mindent kell félteni e hazában a zsidóktól. Vagy aki az ország jó híre érdekében, fajgyűlöletből elkövetett támadást visszaminősít garázdaságnak, aki zsidózást, négerezést, cigányozást a véleményszabadság polgári jogai körébe utal. Vagy aki minden újságírót zsidónak, ergo minimum megverendőnek tart, mint például a független videós Bátonyi Csabát vagy Horváth Ernőt, lapunk fotósát.

Egyebekben pedig tessenek emlékezni a néhai J. F. Kennedy elnök mondatára a berlini falnál: „Ich bin ein Berliner.” Magyarországon valakik kiengedték a szellemet a palackból. Lassan mindannyiunknak azt kell mondanunk: Ich bin ein Jude. Zsidó vagyok.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon