Vági Gábor

Nyomtatóbarát változat

1. Mi történjék a megyékkel? Erre a problémára négy, lényegében egyaránt megalapozott és reális megoldás kínálkozik. Az első szerint a megyék továbbra is önálló önkormányzati szintként működjenek. Legyen tehát választott (bár esetleg a lakosság által közvetlenül választott) képviselőtestületük, de feladataik előírásában meg kell „tisztítani” őket az eddigi funkcióhalmozástól, s így gyengíteni kell a megyei hatalomkoncentrációt. Ezek a megyék ugyanakkor nem lehetnek a helyi önkormányzatok hierarchikus „főnökei”. Három nagy feladatkörük volna: a helyi önkormányzatok közös érdekképviselete, a körzeti jellegű, hatókörű intézmények (szociális otthonok, középiskolák, szakrendelők stb.) működtetése, végül az elmaradott települések segítése, a megye területén lévő fejlettségi különbségek mérséklése.

A második megyeváltozat ugyancsak önkormányzati megyével számol, de a felsorolt három feladatkör közül az utolsót nem bízná a megyékre. A területi kiegyenlítés, a megyei szintű településfejlesztés ugyanis külön pénzeszközöket igényel – a változat megfogalmazói szerint ez a funkció pedig óhatatlanul visszahozná vagy konzerválná a megyék eddigi elosztó (ha tetszik: újraelosztó) hatalmát. E felfogás szerint a megyei és a helyi önkormányzatok közötti munkamegosztást oly módon is világossá kell tenni, hogy a megyéknek ne lehessen fejlesztési kompetenciájuk az alapvetően helyi jellegű feladatokban.

A harmadik megyeváltozat már nem hagyná meg a megyéket önálló közjogi szintnek, hanem a körzeti, közös intézmények fenntartására szövetkező társulásként képzeli el a működésüket. A társulás kizárólag néhány intézmény-, illetve szolgáltatásfajta közös működtetése céljából alakulna. Pénzforrásai részint állami támogatásból, részben a tag-önkormányzatok által összeadott helyi bevételekből állnának. (Az első két változat, az önkormányzati megyék esetén a megyéket mint önkormányzati egységeket saját jogú bevételek – részesedés az adóbevételekből – illetnék meg.) A települések számára kötelező volna társulni, de ez a megoldás meglehetősen nagy szabadságot hagyna a megyehatárok, általában a területi beosztás újrarendezéséhez.

Végül a negyedik megyeváltozatban egyáltalán nem látják szükségesnek, hogy az említett három funkció közül bármelyiket is megyei szintű szervezet lássa el. Az érdekképviseletet az önkormányzatok területi szövetségeire, a területfejlesztést a központi szabályozásra lehetne bízni, míg a körzeti szolgáltatásokat azok a helyi önkormányzatok működtetnék, ahol az adott intézmény van. Így megyei szinten csupán az államigazgatás dekoncentrált hivatalai működnének, de önkormányzati testület vagy társulás nem. (Ötödik változatként vázlatosan megfogalmazódott a „képviseleti megye” koncepciója is, amelynek testülete csak érdek-képviseleti szerepet játszana. A megyék feladata, ha jól értem a felfogás logikáját, az volna, hogy az Országgyűlés mellett a kormányzatot ellenőrző hatalmi ellensúlyként szerepeljenek. Ez lényegében „felsőházi” funkció.)

Meg kell jegyeznem, hogy a harmadik és negyedik változathoz hasonló rendszer – tehát olyan, ahol csak egyetlen önkormányzati szint, a települések önkormányzatai működnének – sehol sincs. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne lehetne kidolgozni és kipróbálni valamelyiküket. A három említett feladatkör számára azonban bármely, változatban megnyugtató módon „gazdát” kell találni.

2. Éles viták várhatók abban a kérdésben is, hogy miként juttatnának ismét saját vagyonhoz az önkormányzatok. Pontosabban: mi kerüljön önkormányzati tulajdonba? (Itt elsősorban a föld és telkek tulajdonlásáról, továbbá a mai tanácsi vállalatok tulajdonjogáról van szó.) A kérdést nyilvánvalóan a tulajdonreform keretein belül kell tisztázni. Az álláspontok két szélsőség között mozognak. Az egyik szélsőség szerint a helyi önkormányzat közigazgatási határán belül minden föld és telek váljék önkormányzati tulajdonná. (Kivéve természetesen a magán- és szövetkezeti tulajdonú területeket, valamint azt, amit a törvények állami tulajdonnak hagynak meg.) Ebben az esetben például a mai állami gazdaságok földjének tulajdonjoga az önkormányzatokra szállna. Ezenkívül az átalakulás során az önkormányzatok – telkeik értékének arányában – a termelő vállalkozások résztulajdonosaivá is válnának. Ez a termelő vagyonrész tehát profitbevételekhez juttathatná őket. A másik véglet az a megoldás, amely szerint csak a saját kezelésükben levő – alapvetően nem termelő hasznosítású – és a használaton kívüli állami földek/telkek kerülnének az önkormányzatok tulajdonába. A többi földterület után viszont az önkormányzatok adóbevételeket húzhatnak. Az első megoldás tehát vállalkozói résztulajdonosként, a második közhatalomként fogja fel a helyi önkormányzatokat.

3. Több nyitott kérdés van az önkormányzati szervezet kialakításának problémakörében is. Közvetlenül válasszák-e meg a polgármestereket, vagy közvetve? Ki vezesse az önkormányzatok hivatalát, szakapparátusát? Szükség van-e végrehajtó bizottságokra? És ha általában és kötelezően nincs rájuk szükség, biztos, hogy így áll a helyzet a nagyobb városokban is? Hát a megyékben – feltéve, hogy lesznek megyei képviselőtestületek?

4. Legalább három változat javasolható a főváros sajátos önkormányzati rendszerének új megoldására is. Az első szerint az önkormányzati jogok elsődleges címzettje a fővárosi képviselőtestület lenne, amely leadhat, átadhat feladatokat és eszközöket a kerületi választmányoknak. (Egyúttal néhány kerületet összevonnának.) A feladatok megosztását a főváros saját szabályrendeletében rendezné. (Ez a Fővárosi Tanács elképzelése.) A második változat a belső kerületeket egyetlen „City”-vé összevonva, s Önkormányzati alapegységnek kezelve, újrarendezné a mai kerületbeosztást. A külső kerületek is a Cityvel azonos jogkörű alapönkormányzatok lennének. Második szintként megalakítanák a fővárosi városközösséget (ez is közjogi egység), amelyhez a kerületek kötelező jelleggel társulnának. A harmadik javaslat szerint szigorúan kétszintű önkormányzati rendszert kellene kialakítani: a mai kerületbeosztáshoz képest a nagy kerületek több kisebb kerületi egységre darabolódnának (önálló városrészek, nagyobb lakótelepek stb.). Ezen a szinten a képviselőtestületeket némileg szűkített, de garantált önkormányzati jogok illetnék meg. A második szint lenne a főváros, amelynek ebben a szerkezetben is (akár az előzőben) maradna némi redisztribúciós jogköre, de fő feladata az egész városra kiterjedő szolgáltatások koordinálása és megszervezése volna. A második és a harmadik változat oly módon érintené a főváros körüli agglomeráció településeit, hogy ez Pest megyét jóval kisebb (és így is speciális szerkezetű) megyévé formálná át.

5. További kérdéseket vetnek föl a helyi választási rendszer elveinek problémái, az ország közigazgatási területbeosztása (illetve ennek átrendezése), általában az új rendszerre történő átmenet is. Elképzelhető ugyanis, hogy első alkalommal csupán abból a célból történnek meg a választások, hogy legyenek politikailag legitim szereplői a hosszabb távú megoldások megvitatásának, kialakításának. Az Országgyűlés tulajdonképpen csak mozgásteret és -formákat kínálhat; a rendszer valószínűleg fokozatosan épül majd ki.

Végül idekívánkozik még egy megjegyzés az elsorolt kérdések megvitatása elé. Nyilvánvaló, hogy minden egyes párt a programjában, koncepcióiban igyekszik megkülönböztetni magát a többitől. Ennek már az is ellentmondhat, hogy egyszersmind igyekszik népszerű gondolatokat képviselni. De mert ezekben a kérdésekben nincsen egyetlen üdvözítő megoldás, hanem többféle, egyaránt élhető modell létezik, senkinek sem kellene kétségbeesnie attól, hogy kiderül: történetesen egyetért akár a legádázabb politikai ellenfelével is. Csupán emiatt nem kellene elriadni egyetlen racionális gondolattól sem. A politikai élet most csatatér – de nem lesz örökké az. Idővel nem a hatalom lesz a tét, hanem az, hogy az országnak jó törvényei legyenek. Lehet rá tréningezni. Máris elkezdődhetnének a különböző politikai értékektől motivált tárgyi viták. Ezekben az igazságot nem ragozzuk.

• Belföld