Mezei György

Nyomtatóbarát változat

Megpróbáltuk áttekinteni, hogy a hét országos reggeli napilap – a Népszabadság, a Magyar Hírlap, a Magyar Nemzet, a Népszava, a Pesti Hírlap, az Új Magyarország és a Kurír január 1-jétől április 30-ig terjedő összesen 717 száma mit ír a hajléktalanokról. (Ez alatt a 120 nap alatt a Kurír kivételével a reggeli napilapoknak 100-100 száma jelent meg, a vasárnap is megjelenő Kurírnak pedig 117.)

A reggeli országos napilapok az országban elkövetett bűncselekmények nem egészen 1%-áról tudósítanak. Ha meggondoljuk, hogy mit érdemes megírniuk az újságoknak, biztosak lehetünk benne, hogy a bűnügyi tudósításokból kirajzolódó kép nem reprezentálja a magyarországi bűnözést. Hogy egy-egy bűncselekményből hír lesz-e, az – úgy gondoljuk – eléggé esetleges. Egyrészt, ha csökkenő mértékben is, de számít, hogy az érdekes bűnügyek eladhatóbbá teszik az újságot. Másrészt az esetek túlnyomó többségében nem kis szerepet kell tulajdonítanunk a hírt szárnyára bocsátó rendőrségnek. Úgy gondoljuk, a rendőrségnek e tekintetben vannak bizonyos önérdekei: azokat a bűnügyeket érdemes a közvélemény elé tárnia, melyek kapcsán bemutathatja saját nehézségeit, és alátámaszthatja fejlesztési elképzeléseit. Emellett jobban tudja a figyelmet a közbiztonságot különösen veszélyeztető bűncselekménytípusokra, azok elkövetőire irányítani.

A bűnügyi tudósítások így nemcsak a kriminalisztikai irodalom gyöngyszemei, hanem különböző üzeneteket is hordoznak. Ennek fényében tartjuk érdekesnek, hogy az ismertetett bűncselekmények 2,2%-ában szerepelnek hajléktalanok. Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy cigányok 2,8%-ban fordulnak elő. Elvétve közlik egyértelműen etnikumukat, inkább rasszjegyekre utalnak, ezek alapján viszont nehéz nem cigány elkövetőkre asszociálni (kreol bőr, barna arc, nagy barna ember stb.).

A bűnügyi tudósítások azt a képet alakítják ki bennünk, hogy a hajléktalanok – áldozatok. Kinek-minek az áldozatai?

A hét napilap közül öt tudósított a szegedi biztonsági őrök gyilkosságáról, amikor is Szeged buszpályaudvara mellett agyonvertek egy 57 éves hajléktalant. A Kurír egész oldalas cikkben számol be az ügyről: megszólaltatja az egyik biztonsági őrt, aki elmondja, hogy valóban arrébb vitték a hajléktalant – hiszen büdös volt! –, a gyilkosságot viszont nem ők követték el, hanem ellenségük, a szegedi alvilág akar így leszámolni velük. Akár a biztonsági szolgálat, akár a biztonsági szolgálat és az alvilág küzdelme miatt, mindenesetre egy hajléktalan lett az áldozat.

Az év elején került sor a Romhányi-ügy tárgyalására, mellyel a Népszabadság és a Magyar Hírlap visszatérően foglalkozott. A Romhányi-ügyről szóló összesen 22 cikkből csupán három említi meg, hogy az áldozat hajléktalan volt, egy pedig idézi Romhányit, aki a társadalom kivetettjének nevezi őt. A Magyar Hírlap a tárgyalássorozat elején írja meg, hogy a jurta színházbeli halott hajléktalan volt, míg a Népszabadság az elsőfokú ítélet meghozatalakor.

A következő csoportba a fagy és a tűz áldozatait soroltuk. A Kurír interjút készít a rendőrség különleges (gyilkossági) csoportjának vezetőjével, aki elmondja, hogy tavaly decembertől 1993. január 3-ig hét hajléktalan fagyott meg. (Visszatérő problémája a szociális munkásoknak, hogy ismeretlen marad előttük a fagyhalálok száma. A HAJSZOLT Kamara elnöke, Gyuris Tamás tárgyalt erről az ORFK-val, de az ügyben még nincs előrelépés. Ugyancsak ő számol be arról, hogy a pályaudvarokon egy hét leforgása alatt két fagyhalálról szerzett tudomást.) A Népszabadságban a rendőrség valószínűsíti, hogy egy máriahegyi leégett, hulladékfából összeeszkábált viskóban talált elszenesedett tetem egy hideg elől behúzódó hajléktalané lehetett. Április végén az Új Magyarország beszámolója szerint egy hajléktalan a Móricz Zsigmond körtéri nyilvános WC-ben a gázkonvektor mellett melegedett. A konvektor felrobbant, a hajléktalan ruhája kigyulladt, ő maga égési sérüléseibe belehalt.

Az orvosi ellátás anomáliáira irányítja figyelmünket a Kurír tudósítása: két, a Nyírő Gyula-kórházba mentővel beszállított hajléktalan olyan piszkosnak találtatott, hogy hiába voltak életveszélyes állapotban, nem vizsgálta meg őket az orvos: először rühtelenítették, tetvetlenítették őket. Mire a fertőtlenítési folyamat véget ért, a páciensek meghaltak. Az egyik esetben két nap telt el – orvos nélkül – a beszállítás és a halál beállta között.

A hajléktalanság jellegzetes színterei a vasúti pályaudvarok. Két bűnügyi tudósítás a Déli pályaudvarhoz, egy pedig a Keletihez kötődik. A Magyar Hírlap tudósítása szerint három tárnoki férfi, az Új Magyarország szerint négy utcán lakó támadott meg két hajléktalant. Megfosztva őket összes értékeiktől, összesen 300 Ft anyagi kárt okoztak a testi sérüléseken túl. Összehasonlításul jegyezzük meg, hogy a pesti új divatról, a vetkőztetésről szóló beszámolók egy elvitt dzseki esetében az anyagi kárt minimálisan 15 000 Ft körül szokták meghatározni, az elvitt cipőkét 5000 Ft fölött. Négy román bűncselekményéről számol be az Új Magyarország. Ők a Déli pályaudvar egyik vagonjában alvó 64 éves hajléktalan nőt rabolták ki. Elvitték a táskáját, iratait (sic!), és 3750 forintját (sic!).

A város másik nagy divatja a gázspray-s rablás. Előszeretettel alkalmazzák utcán, nyugdíjasok lakásában; a rabolt érték a legritkább esetben marad 10 ezer Ft alatt. Hasonló, a Keleti pályaudvaron lejátszódott bűnügyet mutat be az Új Magyarország egyik pályaudvari tudósítása: három hajléktalan ezer forintot rabol el egy férfitól, majd menekülni próbálnak, de elfogja őket a járőr.

Szintén az Új Magyarország számol be arról, hogy Újpalotán egy lépcsőházban raboltak a hajléktalanok.

A Budaörsi úton egy hölgy abból élt, hogy házának négy szobáját fejenként 3000 Ft-ért erdélyi menekült ágyrajáróknak adta ki. Egy alkalommal az ágybérlők csak 1000 Ft-ot tudtak fizetni. A főbérlő ki akarta őket tenni, ezért megölték. Az esetről azért teszünk említést, mert a menekülteket a Magyar Nemzet hajléktalanként aposztrofálta. A bűnügyi tudósítások 18 hajléktalanokat érintő esetet dolgoznak fel. A hajléktalanok 15 esetben áldozatok, ebből 13 esetben halálos áldozatok. Kilenc történetben valamilyen természeti erővel (faggyal, tűzzel) szemben maradnak alul, míg négy esetben emberi „gondoskodás” okozta halálukat: az orvosi ellátás megtagadása, ill. gyilkosság. Két esetben a hajléktalanok követtek el bűncselekményt (rablást), és egy esetben erdélyi menekültek vannak tévesen hajléktalanként feltüntetve. Úgy gondoljuk, itt a rendőrség és az újságírók közös üzenete, hogy a hajléktalanok kiszolgáltatottak, és túlélési esélyeik csekélyek.

A belpolitikai, ill. publicisztikai rovatokban picit kisebb számban találtunk hajléktalantárgyú cikkeket.

– Hét cikkben az újságíró ellátogat egy szociális pontra, ahol a szociális munkást és az ott fellelhető klienst is megszólaltatja.

– Ugyancsak hét esetben szociális munkás nyilatkozik az újságírónak a hajléktalanügy fontosságáról.

– Három cikkben az újságíró szociálisan kiszolgáltatott helyzetben lévő embereket szólaltat meg; szeméttelepen, autóparkolóban lakókat. Tudósítások a hajléktalanság peremvidékéről.

– Kilenc cikk tudósít a hajléktalanellátó rendszer fejlesztéséről, hajléktalanügyi intézkedésekről.

– Egy olyan cikk, amiben hajléktalanellátásban dolgozó szakember ismerteti a budaörsi modell eredményeit, problémáit.

– Egy-egy cikk, ahol a hajléktalanok németországi  helyzetét, a hólapátolás jótékony mivoltát ecseteli, ill. olvasói véleményt közöl.

Ennek a télnek a nagy hajléktalanügyi szenzációja a Máltai Szeretetszolgálat hajója, valamint az utcán rekedtek ellátását szolgáló teatúrák megindítása volt. Újdonságnak számított a hajléktalanok orvosi ellátása, ill. az annak pótlására szolgáló 23 ágyas krízisfektető megnyitása. Ugyancsak ezen a télen nyílt meg az első feltétel nélküli „első befogadó” menhely. Ezen a télen jöttek létre először tömegesen ideiglenes férőhelyek, amelyek aztán tavasszal be is zártak. A tudósítások, riportok elsősorban a slágerhelyeket keresték fel.

Az újságíró–szociális munkás–kliens-háromszögben lezajlott beszélgetések 24 hajléktalant és 14 szociális munkást szólaltattak meg. A 24 hajléktalanból kettő teljes névvel, öt utónévvel, három gúnynévvel szerepelt. 12 megszólaltatott hajléktalan életkorát jelzik. Három hajléktalanról kiderül, hogy 20-25 év körüli, kettőről, hogy 30-40 éves, 40-50 és 50-60 közötti egy-egy, kettő fiatal, három pedig öreg életkori megjelölést kap. Négy megkérdezettnél történik utalás származási helyre: mindnyájan vidékiek, budapesti származású hajléktalanról nem esik szó. Öt esetben írnak az iskolai végzettségről: két elitszakmát, két vasasszakmát és egy mezőgazdasági szakmát említenek. Kilenc esetben valamilyen deviancia társul a hajléktalanléthez: börtönviseltség, lakásfeltörés, négy esetben az alkoholfogyasztás, és három esetben az erkölcsök megsértése. 16 esetben kerül szóba a hajléktalanság oka: a válás öt esetben, az állami gondozott múlt háromszor, börtön kétszer, két esetben családi okok, egy-egy esetben a szerelmi bánat, az új albérlet feltalálásának nehézsége, a kilakoltatás, ill. a gyógykezelés miatti ideiglenes áttelepülés Erdélyből. 14 hajléktalanról tudjuk meg, hogy miből él jelenleg. Ebből egy sajátos struktúra bontakozik ki, melynek csúcsán a munkaviszonyban álló bérmunkások helyezkednek el (az egyik papírt pecsétel, a másik ács). Alattuk találjuk az alkalmi munkásokat (tehenészetben rabszolga, zöldségesnél piaci rakodó, WC-intéző). Őket követik a hierarchiában a nyugdíjasok (járadékfelvevők), majd pedig a gyűjtögető életmódra berendezkedettek, üvegezők, guberálók, csikkszedők. Még lejjebb vannak a kéregetők: a lejmoló, a Közért előtti koldus, a pályaudvari koldus. A hierarchia legalján a kényszerből, nélkülözésből cigarettát, péksüteményt lopók állnak.

A leginkább említésre méltó tény kétségkívül a hajléktalanok külseje. Mind a 24 hajléktalanról adtak leírást az újságírók. Hárman borostásak voltak, sőt, egyikük borostája jó néhány napos; ketten szakállasok, egy bajuszos, egy most éppen frissen borotvált. Majd jön a kesze-kusza, a hamuszürke, s végül az ősz hajú cigány. A bajuszosnak „földtől fekete” a körme, a hamuszürke hajúé pedig olyan hosszúra nyúlt, „mint egy hosszú víkend”. Ketten a nagyobb bizalom érdekében sebhelyesek. Van ráncokkal barázdált arcú, jóképű, szép arcú lány, napégette barna arcú (az ő körme fekete), és népes az elhasználódott arcúak serege. Ezeket az arcokat vizslatják értetlenül a zavaros tekintetűek. De közben megjelenik a vékonydongájú, a megroggyant alakú, és – hogy szürreáliákban se legyen hiány – az, aki „piszkos rafiaszatyrát nem viszi, hanem viseli, mint testrészét”. Az ápolt külsejűről nem is látszik, hogy milyen a helyzete. Bezzeg a csapzott külsejűről!

Meg kell jegyeznünk, hogy a középosztálybeli újságírókra a külsőn kívül a legnagyobb benyomást a hajléktalanok szaga tette (de azért az újságírók nem tévesztendők össze a szegedi biztonsági őrökkel). Az egyszerűbb lelkek az alkoholban érzik a szag forrását: szeszszagú, pálinkaszagú, cigarettától, bortól bűzlő hajléktalanokról beszélnek. A bonyolultabb lelkek csak megdöbbennek, és azt mondják, hogy büdös. Esetleg, az érzékletesség kedvéért, émelyítően bűzlő, erősen bűzlő, össze nem téveszthető illatú hajléktalanokról szólnak. A legrosszabbul az az újságíró járt, aki egy nehéz leheletű hajléktalan elől nem tudott kitérni.

Érzékletesre sikerült a hajléktalanok egészségi állapotának leírása is. Újságíróinknak elsősorban a végtagok, ill. érzékszervek hiánya, sérülése tűnt fel. Megírják egy-egy hajléktalanról, hogy sántít, mindkét lábát levágták, elfertőződött a keze, és le fogják vágni, leesett a tetőről, platina van a csontjában, szinte teljesen vak, olyan közel emeli szemüvegéhez a könyvet, hogy egy pénzérmét se lehetne mögé dugni, kétszer műtötték a fülét. Ezenkívül már csak fekélyes láb, tbc, selypítő 5 és fél éves, leszázalékolás alatt lévő hajléktalan szerepel a cikkekben.

A szagfokon kívül másban is tudták mérni az ital hatását. Különösen a hajóbejáratnál volt rendkívül jó poén megemlíteni, hogy az egyik dülöngél, a másik imbolyog, a harmadik kapatos. Van, aki bort vesz, van, aki zacskós pálinkát csempész a szállóra, van, aki titokban iszik, van, aki piálásba menekül. Viszont van, aki „nem tehet mást, iszik a szállón”, így „nem eszik, csak iszik”.

A tevékenységleírások egyharmada fiziológiai cselekedetekre utal. A csöves mocorog a csövek között, alszik, fürdőszobára vár, lefekvéshez készülődik, szemétkupacot hagy maga mögött, cigarettázik. A további bő harmad teljesen eltorzult kommunikációt jelez: a hajléktalan a WC-ben sír, magában beszél, üvölt az újságíróval, nagyon is szívesen beszél az újságíróval, „értetlenül nézik egymás arcát”, „kutyát hívogat, görbült ujjával int felé”. Ugyancsak az eltorzult kommunikációjúakhoz soroljuk azt a hajléktalant, aki feljelentést tett, és azt, aki hiába reklamál az önkormányzatnál. A civilizatórikus jegyeket is felfedezhetjük a menhelyeken, hiszen említést tesznek az újságírók kártyázóról, könyvespolc előtt ácsorgóról, magnóval bíbelődőről, illetve szájharmonikázásra engedélyt kérőről.

A szociális munkások szerint a társadalomra nem is olyan veszélyesek a hajléktalanok, közülük télen sokan csak azért követnek el bűncselekményt, hogy elfogják őket, igazán békések, s valahogy mindig túlélik. Igaz, ennek némileg ellentmond a cikk elején említett rendőrségi áldozatelmélet.

Ezekben a riportokban a szociális munkás elsősorban redisztributív szerepkörben tűnik fel: oszt, ad, vacsorát biztosít, termoszokat pakol a csomagtartóba, megállás nélkül keni a kenyeret, méri a teát, „ütemes, begyakorolt mozdulatokkal osztja a meleg ételt”, ideiglenes igazolványt állít ki, elhelyezni tud. Néha megtagad, szankcionál: visszaadja (a korábban elvett) zárt üveget, kiönti az alkoholt, elküld helyhiány miatt. Ugyanakkor egészségügyi ellátást is biztosít a hajléktalannak: a grabancánál fogva orvoshoz kíséri, sebet fertőtlenít, a súlyos állapotút átkíséri a házba. Valami emberi vonást is felvillantanak a cikkek, amikor elmondják, hogy a szociális munkás támogat, megnyugtat, biztat.

A történetnek a megszólaltatottakon kívül visszatérő szereplői a rendőrök. A hajléktalanok nemcsak az ütlegekre, verésekre, püfölésekre, elzavarásokra panaszkodnak, de kimondottan a megalázó, megfélemlítő rendőri magatartást emlegetik fel. A hajléktalant spray-vel fújják le, rendőrautóba tuszkolják, összetépik az igazolványát, kinevetik, pofon vágják igazolvánnyal, pucérra vetkeztetve igazoltatják. Ehhez képest a szociális munkások kevéssé tűnnek az újságíró előtt érdekvédőnek. Az igazolványeltépésről, a háborgatásról panaszkodnak ők is, továbbá arról, hogy a rendőrök el akarják vinni a befogadott hajléktalanokat.

Nem sokat módosít a képen azon szociális munkásokkal folytatott beszélgetés, akik – munkájuk nehézségét kiemelendő – a hajléktalanokat többnyire negatívan jellemzik, ám bizonyos mérvű megértő attitűdöt is felvillantanak, mondván, a hajléktalanok sorsüldözöttek, vágyódnak a nemesebbre.

Három interjúból derül ki, hogy a hajléktalanellátásban a legfőbb gondot nem a hajléktalanok jelentik, hanem a szociális jogok, a szakszolgáltatások hiánya, és kiderül az is, hogy mennyire fontosak a reális ismeretek, információk – ezen a téren a szociális munkások kezdik megtenni az első lépéseket –, valamint körvonalazódik, hogy a hajléktalanügy nemcsak pénzkérdés, hanem szakmai is, hogy elég nehéz napirenden tartani, hogy a rendkívül kiszolgáltatott, emberi létükben veszélyeztetett embereket kell az ellátó rendszereknek befogadniuk, amiket viszont a szociális munkásoknak kell működtetniük.

A cikkeknek egy további harmada az ellátórendszerek fejlesztéséért tett erőfeszítéseket próbálja propagálni, illetve megkérdőjelezni. A nyilatkozatokból egyértelműen kiderül, hogy egy kiépülő intézményrendszerről van szó, ahol az elsődleges problémát a férőhelyhiány jelenti, és a menhelyi ágyak száma csak töredéke az ellátásra szorulók számának. Az egyik magatartás képviselői a fejlesztésben elért eredményekkel diadalmaskodnak, de nem beszélnek az ellátatlanokról, a másiké, mondjuk, az Új Magyarországban pimaszkodnak, amikor a főváros szociális költségvetéséből kialakított 23 ágyas krízisfektető megnyitásakor felemlegetik a Külső-Mester utcába átköltöztetett budaörsi menhely bezárását, a hajléktalankérdés megoldatlanságát.

Elsősorban nem a liberális és konzervatív szemléletű hajléktalantudósítások között látjuk a választóvonalat, hanem a hajléktalanügy főszereplői – a civilizációt védő és fenntartó rendőrök, újságírók, szociális munkások és a civilizációból kilépő és a civilizációt ezzel veszélyeztető hajléktalanok – között. Úgy gondoljuk, alapvető különbséggel szemlélik a világot. A tudósítások a rendőrök, szociális munkások, újságírók szerepzavarát tükrözik. Kétféle zavart látunk: a kiszolgáltatottság, a leépülés, a pusztulás láttán kialakuló védekező elutasítást, azaz undort, vagy a szánalom, a megrendülés, a tehetetlenség eluralkodását. Másfelől a tanácstalanságot: mi a teendő? A cikkekben két alternatíva látszik körvonalazódni: megvédeni a társadalmat veszélyeztetőivel szemben, vagy hagyni, hogy pusztítsák el önmagukat. Úgy gondoljuk, a zavar annyira eluralkodott a civilizáltakon, hogy nemigen tudnak párbeszédet folytatni a kirekesztettekkel. Kevéssé érezzük a civilizáltak elszánását arra, hogy toleránsak tegyenek, elismerjék a létvegetáció ezen más formáját is, sőt, ehhez még jogokat is rendeljenek.

• Belföld