Mezei György, Sarlós Katalin

Nyomtatóbarát változat

Szeles-esős novemberi nap. A családsegítő központ fogadóhelyisége tele szegényekkel, akik már az őszi lakásrezsit sem tudták kifizetni. Sokan közülük az idén még nem fűtöttek be. Ismerve anyagi helyzetüket, 10 mázsa fára sem nagyon telik. A szociális munkások tehetetlenek, csak a szegénybarát télben bíznak. De már érkezik is a segítség egy tévéstáb képében. A riporter az elszegényedőket szeretné megtanítani a szegények túlélési praktikáira. A szociális munkások először meghökkennek, de aztán gyűjteni kezdik a hasznosítható módszereket.

E gyűjtés eredményeiből adunk most közre egy csokorravalót.

Még a későkádárizmusból maradt ránk az eladósodás technikája. Igaz, akkor ez elsősorban az OTP-hitelek felvételéből, majd a törlesztés felfüggesztéséből állt. Sőt, akkor még volt munkahely, munkahelyi kölcsönökhöz is hozzá lehetett jutni. A palettát a kiépülő takarékszövetkezeti hálózat is színesítette. Azóta munkanélküliség lett, a pénzintézetek pedig leendő adósaik bonitását vizsgálják. Így bizony a magas kamatteher nem igazán nyomja a szegények vállait.

Viszont a túlállamosított kereskedelmet a privatizációnak köszönhetően már korántsem a közértek uralják. Egyre több bolt kerül magánkézbe, s újra jellegzetes figura lett a sarki fűszeres. A kis üzletekben személyes a kapcsolat boltos és vásárló között. Szóba hozható az alacsony jövedelem, a drágaság, lehet haladékot, hitelt kérni és kapni. A hitelre vásárlásnak is vannak technikái. Ügyesebb háziasszonyok akár tízezer forint fölé is feltornázhatják az adósságukat az ismerős kereskedőnél. Fent kell persze tartani a jóhiszeműség látszatát. A fizetési határidő közeledtével újabb magyarázattal kell szolgálni a törlesztés elmaradására, ébresztgetni kell a reményt, hogy anyagi helyzetünk közelesen javulni fog. Egy idő után az eladósodás üteme vészesen lelassul, hitelre vásárlásunk kontroll alá kerül: a fűszeres eldöntheti, hogy mit ad hitelbe, és mit nem. Az embernek nincs képe drágább felvágottat, konzervet, italt kérni.

Eladósodásunk ősi formája a kölcsönkérés. Lehet, hogy frissen elszegényedve ezt még szégyelljük, különösen ha az előző adósságot sem térítettük meg. Ilyenkor jó a gyereket küldeni a rokonokhoz, ismerősökhöz, szomszédokhoz. Ha a gyerek vonakodik, érdemes vele kiabálni, esetleg néhányat odacsapni. Mindezt sikertelen pénzkérési próbálkozások esetére is kilátásba helyezhetjük.

Ha gyermekünk ismételten pénz nélkül tér haza kölcsönkérő körútjáról, és már a verés sem segít, megpróbálhatjuk munkába állítani. Sajnos, erre ma még nincs legális lehetőségünk, munkaközvetítő ügynökséget erre a célra egyelőre nem érdemes igénybe venni. Attól szerencsére már nem kell tartanunk, hogy az iskola hiányolná gyermekünket. A pedagógusok szabadidejükben legfeljebb mint Amway-ügynök vagy biztosítási üzletkötő jelennek meg tanítványaik lakásán, családlátogatásra egyébként nincs idejük.

A legszerencsésebb megoldásnak az tűnik, ha van ismerős iparos a környéken, akihez bekommendálhatjuk szemünk fényét. Kis műhelyben kis gyerek is elfér. Fröccsöntött műanyag termékek széléről le tudja reszelni a sorját; asztalosnál a géphez is odaállíthatják, csak figyelmeztetni kell, hogy kerülje a baleseteket, nehogy a szociális munkások gyanút fogjanak, és megkérdezzék: mitől sebes az arca, hol égette meg a kezét.

Ha nincs iparos, jó a piaci kofa is. Gyermekünk segíthet neki trógerolni, ládákat kirakni, árut rendezni. Itt nemcsak az éhbért keresheti meg, hanem a hibás árukból haza is vihet valamennyit. Ismerős kofa hiányában állítsuk ki gyerekünket a piac szélére, és árusíttassunk vele diszkontban olcsón vásárolt csokoládét. Erre már egy 6-7 éves gyerek is alkalmas, ha van akaratereje, vagy ha sikerül elhitetni vele, hogy a csokoládét mosásra használják, nem pedig megevésre. A hősiességet a vásárlók is értékelik majd, így gyermekünk nagy forgalmat bonyolíthat le.

Ha más megoldás nincs, küldjük el a gyereket egy reklámügynökséghez, vállalja el szóróanyagok osztogatását. Ha a darabbér nem is túl magas, naphosszat az aluljáróban ácsorogni igazán nem nehéz feladat. Ha ez sem jön össze, küldjük ki egy forgalmas útkereszteződésbe autóablakot mosni. Ha elég fürge, elkerülheti a baleseteket, viszont biztos, hogy jó adag benzingőzt szívhat magába. Nem árt, ha elég erős is, és megküzd a többi gyerekkel a placcért. Nagyobbacska leány-, de akár fiúgyerekünk is rájöhet magától, vagy elmagyarázzák neki pajtásai, netán jó szándékú felnőttek, hogy a pénzkeresetnek van egy könnyebb formája is. Míg az előzőekkel havi 2000-4000 forintot lehet összehozni, ha testét örömforrásként bocsátja áruba, egy-egy alkalommal is hozzájuthat ennyi pénzhez. Ha a gyerek pénzkeresete nem is oldja meg a család megélhetési gondjait, könnyíti terheinket.

A bevételnövelési lehetőségek után tekintsük át most a költségcsökkentés lehetőségeit. Kiadásaink között nagy súllyal szerepel a lakásrezsi. Ha számlánkat több hónapon keresztül nem fizetjük, kikapcsolják a villanyunkat, elviszik a villanyórát. Erre a helyzetre is van megfelelő műszaki megoldás, részletes ismertetésétől azonban ezúttal eltekintünk. Maradjunk annál az esetnél, amikor lakásunk tartósan áramszolgáltatás nélkül marad. Ilyenkor sem kell a sötétben szomorkodnunk. Gyertyát minden háztartási boltban árulnak, nem is túl drágán. A gyerek is tanulhat gyertyafény mellett, csak arra figyelmeztessük, hogy ne nagyon hadonásszon: a gyertya felborulhat, lakásunk kigyulladhat. Különösen akkor nagy a veszély, ha a gyerekünk mozgássérült, így az oltáshoz csak nagyon ügyetlenül tud hozzálátni. Mindenképpen tanítsuk meg a „segítség! tűz van!” kiáltásra.

Amikor már a 700 forintos lakbért sem tudjuk fizetni, és kiköltöztetnek a lakásunkból, keressünk fel egy menhelyet. A menhely nagy hátránya, hogy inkább magányos szórakozás: kevés esélyünk van rá, hogy egész családunkat befogadják. Félő, hogy gyerekünk állami gondozásba kerül. Megvan viszont az az előnye, hogy férőhelyünk a fenntartónak havi 6000-8000 forintjába kerül, ami alig kilencszerese a családi lakbérnek. Igaz, ebből 4000 forintot a központi költségvetés fedez.

Menhelyre persze úgy is kerülhetünk, hogy megöregszünk, betöltjük 71. életévünket, özvegyasszonyként egy vidéki város nyomortelepén szükséglakásban lakunk, ám a szomszéd családnak megtetszik otthonunk, és hogy vidéki rokonait beköltöztesse, kiver bennünket a lakásunkból, sőt, bútorainkat is kidobálja. A hatóság ilyenkor ugyan lakásunkat nem szerzi vissza, de biztosít egy férőhelyet a város hajléktalanmenhelyén, 37 férfi között.

A menhelyek rendszere még csak most van kiépülőben. Az ötvenezer hajléktalanra a legoptimistább becslések szerint háromezer ágy jut. Lehet, hogy nekünk egy sem. Semmi baj, rabszolgának bármikor elmehetünk, amíg munkaképesek vagyunk. A rabszolgatelepen állatok gondozását bízzák ránk. Napközben a szabad levegőn lehetünk, éjjel az istállóban alhatunk. A kvártély mellett a kosztot is megkapjuk, esetleg italt is. A verés nem mindennapos, csak azért kapunk néhány pofont, ökölcsapást, hogy tudjuk, ki parancsol, ne jusson eszünkbe semmi helytelenkedés. Ráadásul még pénzzel sem kell bajlódnunk, hiszen munkánkért nem kapunk fizetést. Iratainkat is megőrzi a rabszolgatartó, akkor sem adja azokat vissza, ha netán kérjük. A pusztán nincs is szükség rájuk, hiszen a birkák enélkül is megismernek. Elmenni, elköltözni pedig hová is tudnánk?

Az ismertetett módszereket nyugodtan ajánljuk minden kedves lecsúszó, elszegényedő családnak. A szociális munkások gazdag tapasztalatai ugyanis azt mutatják, hogy a szegénység létviszonyai között garantáltan beválnak. Valószínűnek tartjuk azt is, hogy a polgárosodás további előrehaladásával újabb lehetőségek tárháza nyílik meg.

• Belföld