Mezei György, Sarlós Katalin

Nyomtatóbarát változat

A XX. századi magyar újrapolgárosodásban a hajléktalanok a marginalizálódást, a lecsúszást, a kudarcot testesítik meg, néha mint társadalmon kívüliek a szabadság, a kötöttségektől mentes élet olykor irigyelt szimbólumai. 1989–90 óta készült tanulmányokból, sőt korábbi publikációkból is tudjuk, hogy az utcára került emberek nem a polgárosodás, a rendszerváltás áldozatai. Végig megvoltak a Kádár-korszakban, csak a 80-as évek végén hirtelen láthatóvá váltak a velük szembeni represszió csökkenésével. (Akkor törölték el a rendőri felügyeletet és a közveszélyes munkakerülés jogi kategóriáját.)

Az 1989-es év azért cezúra, mert a korábbi rejtőzködést fel lehetett cserélni a szolidaritásra, részvétre, valamint a fogyasztás hulladékainak eltüntetésére alapozó életmóddal. A váltás vadkeleti módon legitimálta a hajléktalanlétet. 1989 kivételes pillanatában a hajléktalanok összefogtak; fekvősztrájkjukkal, értelmiségi szószólóik révén elérték, hogy megnyíljanak az első menhelyek. A menhelyekre szociális munkás kell, az éhezőknek népkonyha; az ügyhöz csatlakozik a Vöröskereszt, a kisegyházak. A hajléktalanellátás intézményesülni kezdett, „mozgalmi szakasza” pedig véget ért. A megnyíló férőhelyek azonban sohasem elegendőek.

Utcai szociális munkával elérhetők azok a hajléktalanok is, akiknek nem jut hely, vagy szabadságuk csorbításától félve nem is kívánnak menhelyre költözni, esetleg súlyos alkalmazkodási nehézségeik miatt kiszorulnak onnan.

Úgy gondoltuk, segítséget jelent, ha időről időre közös feladatként egész nap ott vagyunk valamelyik ún. „hajléktalanponton”. Vagyis a város olyan szegletében, ahol a hajléktalanok összegyűlnek.

1992-ben és 1993-ban összesen tíz helyszínt kerestünk fel tizennégy alkalommal. Kétszer jártunk a Keleti, a Nyugati és a Déli pályaudvaron, a népkonyhákon, egyszer a Deák téren, a Kelenföldi pályaudvaron, a Kőbánya-Kispesti aluljáróban, a munkaügyi központokban, az éjszakai buszjáratokon és a közfürdőkben (az utóbbi három adatait nem dolgoztuk fel). Tapasztalatainkat így tizenegy vizsgálati nap alapján írjuk le.

Táblázatunk időpont és kérdezési helyszín szerinti bontásban mutatja a megkérdezettek számát:

A megkérdezettek között 407 volt a férfi, 50 (10,9%) a nő. 1991-ben a budaörsi hajléktalanmenhely hozzánk hasonló, 10,5%-os nőarányt mutatott. Más vizsgálatok szerint több a nő a hajléktalanok között, így 1990-ben a több magyarországi menhelyre kiterjedő 1992-es Intelcomp-vizsgálatban 18,5%, 1991-ben a Menhely Alapítvány gondozási központjában 16,9%. Ezek a felmérések mind valamilyen szociális intézményben (menhelyen) folytak, így feltételezhetjük, hogy a nők viszonylag gyakrabban veszik igénybe ezek segítségét.

Az USA-ban a hajléktalanok között sokkal több a nő, nagyjából egyharmad körüli. Nálunk a gyerekek nevelésével többnyire a volt feleséget bízzák meg, ő kapja a lakást is. Ezért sokkal több a hajléktalan férfi. A bírói gyakorlat változásával nálunk is növekedni fog a hajléktalan nők aránya, a lakástulajdon átalakulása is errefelé hat: az öröklakást nem lehet egyszerűen a gyerekes félnek ítélni.

Hajléktalan-életút

Egyes elméletek szerint a társadalomba való visszailleszkedés lehetőségét a hajléktalanként eltöltött idő hosszúsága határozza meg. Ezt a tételt a kriminológiából importálták, de nem biztos, hogy minden további nélkül alkalmazható a hajléktalanvilágra, s itt is az idővel egyenesen arányos az életforma szervülése, válik visszafordíthatatlanná a folyamat. Az bizonyos, hogy fél év, egy év utcán töltött idő maradandó egészségkárosodást okoz. Ha nem is vezet új csoportidentitáshoz – „mi, hajléktalanok” –, átalakítja a hajléktalanok öndefinícióját, rontja énképét. A megkérdezettek átlagosan 51 hónapja hajléktalanok (férfiak több mint 54, a nők valamivel 27 hó felett). Frissen, egy éven belül vált hajléktalanná 28,9%, 1-4 éve 36,5%, több mint 4 éve, tehát még a rendszerváltás előtt 34,6%. Minthogy a hajléktalanság életszakasza nem határolható el egyértelműen (beleszámítsuk-e például a börtönben, munkásszálláson, albérletben töltött éveket, ha időközben megszakadtak a családi kapcsolatok, elveszett az állandó lakhatás lehetősége), a képet 1993-ban további kérdések révén finomítottuk. Az 1993-as mintában a hajléktalanság átlagideje 60 hónap, ugyanakkor a megkérdezettek átlagosan 54 hónapja laktak utoljára lakásban. Hajléktalanságuk kezdetét tehát nem az utolsó lakásból való kiköltözésükhöz kötik. Amikor 1993-ban arról is érdeklődtünk, hogy ki mióta csövezik Budapesten, 47 hónapos átlagidőt kaptunk. A vidékről elszármazottak többségénél (95,4% ) egybeesik a hajléktalanság és a budapesti csövezés kezdete.

A megkérdezettek 66,3%-a lakott már menhelyen. Ennek a körnek tekintélyes része 1988-ban vagy még korábban, mindenesetre az első menhelyek megnyílása előtt hajléktalanná vált. A menhelyen töltött átlagos idő 4 hónap, a hajléktalansági átlagidő töredéke.

Utcára kerülésük idején a megkérdezettek átlagosan 40,2 évesek voltak. Heten (1,6%) már nagykorúságuk elérése előtt hajléktalanok voltak, 89-en (20,1%) viszont életük nagy részét polgári keretek között éltek, s több mint 50 évesen váltak hajléktalanná.

Arra a kérdésre, hogy milyen ütemben termelődnek a hajléktalanok, és hogyan ér véget a hajléktalanság: visszailleszkedéssel vagy halállal, jelenlegi tudásunk alapján nem tudunk válaszolni.

Az éjszaka

Ha a hajléktalanság fogalmát definiálnunk kellene, alighanem a polgáritól eltérő alvási szokásokból, lehetőségekből indulnánk ki. Aki hajléktalan, annak naponta el kell tűnődnie, hogy hol tűrik meg legjobban éjszaka. Nem vásárolhat magának nyugodt pihenést, saját környezetet. Személyes teréből nem tudja kizárni az idegeneket; ritkán alhat ágyban. Van választási lehetősége, de csak azt választhatja meg, hogy miről mond le. Építhet kunyhót, a kényelmetlenség árán valamelyes intim szférát teremtve ezzel; önállóságát feladva tömegszálláson ágyban alhat; megpróbálhatja időlegesen elviseltetni magát egy ismerőse lakásán – vagy mindenről lemondva meghúzódhat valamilyen nyilvános területen.

Vizsgálatunk során igyekeztünk minél többet megtudni a hajléktalanok éjszakázásáról. Három kérdést tettünk fel.

A pályaudvarok között kiemelkedik a Déli, az itt megszólítottak 86,8%-a alszik a helyszínen. A kőbánya-kispesti állomáson időzőknek viszont csak bő egyharmada marad a pályaudvaron. Szerdai napon jártunk ott, amikor az Üdvhadsereg ételt osztott, sok megkérdezett a vacsora után az enyhe kora őszi időben a közeli kiserdőbe indult éjszakázni.

Meglehetősen kevesen vannak a menhelyen alvók, arányuk mindhárom kérdésnél egytized alatt marad. Az „általában” menhelyen éjszakázóknál is kevesebben aludtak előző napon menhelyen, illetve kevesebben tervezték ezt aznapra. Ez 6-7 bizonytalankodót jelent. Magyarázni nem tudjuk, hiszen ebben az időszakban (1992-ben és 1993 őszén) még csak a Dankó utcában működött 50 fős éjjeli menedékhely, vagyis olyan szálló, ahol az ágyakat érkezési sorrendben lehet igénybe venni. A többi menhely stabil férőhelyet biztosított.

A nappal


Szintén három kérdésben érdeklődtünk a hajléktalanok napjainak eltöltéséről.

305 hajléktalan adott választ mind az általános alvási, mint az általános nappali tartózkodási szokásait firtató kérdésre. Négy csoportra osztottuk őket:

Nagyon sokan töltik napjaikat szabad téren, az időjárás viszontagságainak kiszolgáltatva; e csoport több mint egyharmada előzőleg pályaudvaron alszik, valamivel több mint egytizedük lépcsőházban, pincében, és ugyanannyian a szabadban. A menhelyek és melegedők feltűnően kevés hajléktalan gondját oldják meg, sokan viszont, akik helyzetük javításában reménykednek, ügyeiket intézve töltik a nap egy részét.

A pályaudvaron alvók csaknem fele napközben is a pályaudvaron tartózkodik, így óhatatlanul adódik, hogy megélhetését nagyban befolyásolják a pályaudvari viszonyok. Megélhetési forrás a vagonrakodás, takarítás, a pályaudvari és környékbeli boltokban, büfékben végzett kisegítő munka, de ilyen az utasforgalomban keletkező hasznosítható hulladékok gyűjtögetése (üvegezés, kukázás) és a nagy forgalomban hatékony koldulás is.

A pénz

A hajléktalanok közel 10%-a anélkül marad életben, hogy pénzhez jutna. Néhányan gyűjtögetnek ugyan valamit, de nem értékesítés céljából, hanem rögtön elfogyasztják a talált élelmiszert, elszívják az eldobott csikket. A többi 95%-nyi pénztelen a jószerencsére vár, munkát keres, kölcsönt próbál szerezni (de nem kap), reméli, hogy előbb-utóbb történik vele valami. E vegetálók átlagéletkora 38 év.

Átlagosan ugyanennyi idősek a hajléktalanok 41,5%-át kitevő alkalmi munkások. Építkezésen vállalnak segédmunkát, utcát sepernek, piacon rakodnak. Van egy vagy több bejáratott maszekjuk, akinél többé-kevésbé rendszeresen feketemunkát végeznek. Csupán kis töredékük tölt be kisegítő szerepet a pályaudvar infrastruktúrájában: árut tölt fel, sepreget, leszed. A nagyon csekély zsebpénz ellenére nagy becsben tartott állás az ilyen, többnyire a maradék romlandó árukért, ételekért és italokért vállalják.

Viszonylag privilegizált helyzetben van az utcán élők stabil jövedelmű egynegyede, az állandó munkaviszonyban álló 2,5%, a valamilyen munkanélküli-juttatásban részesülő közel 4% és a 19,3% társadalombiztosítási jövedelmet élvező hajléktalan. (Nem tudjuk, miért vannak viszonylag kevesen: nem szereztek jogosultságot, vagy nem jutnak hozzá.)

A hajléktalanok 21,2%-a próbálkozik koldulással. Sok szó esik legendás nagyságú jövedelmeikről vagy éppen az őket kihasználó maffiákról. Tény, hogy ez a csoport van leginkább kitéve fenyegetéseknek, támadásoknak. Olyan óriási bevételük nem lehet, mert csaknem egynegyed részük a koldulás mellett gyűjtöget, 2,5%-uk pedig alkalmi munkákat is vállal. A hajléktalanok között ők a legfiatalabbak, átlagéletkoruk 35 év.

Evés, ivás

Hajléktalanok esetében is szélsőségesnek tartjuk, ha valaki egész nap nem eszik semmit, márpedig ezt tapasztaltuk az utcán élők 6,4%-ánál. Velük szemben erejükön felül költekezőnek tekintjük az étteremben evő 4%-ot. A közbülső kilenctized helyzete sem rózsás, bár a népkonyhák jelentősen enyhítik a tömeges éhezést: a hajléktalanok 52,1%-a vette igénybe ezt a lehetőséget. A megkérdezetteknek alig több, mint harmada (35,2%-a) fogyasztott húst vagy húskészítményt az előző 24 órában, ezek négytizede járt népkonyhán, de nem biztos, hogy ott jutott húshoz. A Máltai Szeretetszolgálat a Moszkva téren pl. zsíros kenyeret oszt, több helyen általában csak valamilyen zöldséges leves szerepel a menün. Valamivel több, mint minden második hajléktalan (58%) evett főtt ételt; háromnegyed részük járt népkonyhán.

A megkérdezettek nagyjából harmada eszik napjában egyszer, ugyanennyi kétszer; őket alultápláltaknak kell tartanunk. Több mint 40% nem költött aznapi étkezésére. Az egyáltalán nem étkezőkön kívül vannak (9,4%), akik se nem fizettek, se nem fordultak meg népkonyhán, az ő esetükben ismerősök, munkaadók és a kukák biztosítják a táplálékot.

Nem szerepelt kérdéseink között, mégis említést kell tennünk arról, hogy az utcán élők sok alkoholt isznak, a járókelők gyakran látják őket ittasnak. Az alkoholizmus bizonyosan hozzájárul ahhoz, hogy valaki hajléktalanná váljék, de azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az utcai életmód szinte rákényszerít az ivásra. Az alkohol téli hidegek idején is melegérzetet nyújt; elbódít, és ezzel segít elfogadni a méltatlan, kiszolgáltatott, perspektívátlan élethelyzetet; a hajléktalanok életében ez a fő örömforrás. Úgy tűnik, az ember még a táplálékot is könnyebben nélkülözi, mint az örömöt. Ha egy hajléktalan pénzhez jut, fontosabb számára, hogy cigaretta- és italszükségletét biztosítsa, mintsem hogy egyen valamit.

Nyomorregiszter

Amikor a nyomort a polgári életben megszokott szükségletkielégítés hiányával írjuk le, a nélkülözés minden egyes eleme (vérmérsékletünktől függően), lefegyverez vagy felháborít. A hajléktalanok élethelyzetében a hiány nem korlátozódik egy-egy elemre; az egyik maga után hívja, felerősíti a másikat, együtt taszítanak a puszta vegetálás, ráadásul veszélyeztetett vegetálás felé.

A nyomor egyik legfontosabb összetevőjének az éhezést tartjuk. Meghatározó szerepe van az alváshiánynak. A polgári élet alvási szokásaitól, az önálló szobában, önálló ágyban alvástól való eltérésnek számtalan fokozata van. A pályaudvaron, lépcsőházban, közlekedési eszközön vagy a szabad ég alatt alvók éjszakáikat nem tölthetik nyugodtan, nem alhatják végig, hiszen zaklatásnak, zajnak, hidegnek vannak kitéve, talán ki sem tudnak nyújtózni. A kunyhóban, legálisan-féllegálisan munkahelyen, nagyszámú hajléktalantárs között menhelyen töltött éjszakák sem zavartalanok. Az alvásmegvonás súlyos kimerültséghez, lehűléshez, az életfunkciók csökkenéséhez, késztetéshiányhoz vezet.

A hajléktalanok tisztálkodási lehetőségeikben is súlyosan korlátozottak. Igénybe vehetik ugyan az ÁNTSZ ingyenes szolgáltatását (31,3%), vagy – akár szociális intézményekben kapott fürdőjeggyel – közfürdőkbe mehetnek (22,8%), mosakodhatnak utcai csapoknál és a Dunában (7,2%), menhelyen, ismerősüknél vagy munkahelyükön (24,7%), nyilvános WC-ben (1,5%), le kell azonban mondaniuk testük folyamatos tisztán tartásáról. Szó sem lehet például arról, hogy étkezés előtt kezet mossanak, tiszta ruhát váltani sem tudnak, hiszen alig van tartalék ruhájuk, nem tudnak hol mosni, szárítani. El is idegenednek saját testüktől, apróbb kiütéseikkel, fájdalmaikkal nem is törődnek. A ritkább vagy gyakoribb tisztálkodás halvány összefüggésben van a hajléktalanság idejével. Az egy évnél nem régebben hajléktalanok 42,1%-a tartozik a hetente legalább háromszor tisztálkodók közé, a 4-5 éve hajléktalanok között arányuk csak 25,7%.

A stabil jövedelmet és saját céljukra lefoglalható teret is nélkülöző hajléktalanoknak természetesen alig vannak személyes tárgyaik. Egynegyedüknek nincs semmije a rajtuk lévő ruhaneműn kívül, egyharmaduk mindenét magánál hordja a jellegzetes műanyag szatyrokban, s elenyésző kisebbségük (8,5%) kicsit könnyebben mozoghat, mert kevéske holmiját utcán eldugva, elásva tárolja (8,5%). A szerencsésebbek ismerősüknél (17,9%), munkahelyükön, menhelyen (7,7%) vagy csomagmegőrzőben (2,4%) tartják tárgyaikat Ha a nyomor részterületeit külön-külön mérjük, s 0-12-ig tartó „nyomorskálán” helyezzük el a hajléktalanokat, azt tapasztaljuk, hogy majdnem 2 pontnyi az eltérés a frissen (1 éven belül) és a 3-4 éve utcára kerültek között (7,86, illetve 8,80 pont); a még régebben hajléktalanok pontszáma ismét enyhén csökkenni kezd. Feltételezhető, hogy kezdetben a polgári világgal még megőrzött kapcsolatok szolgálnak enyhítésül, a legrégebben utcán levők viszont beletanulnak a hajléktalan-életformába. Az idők során megtanulható életben maradási technikák végül is azonban nem ellensúlyozzák a marginalizálódás hatását.

Az intézményes segítség

A rendszerváltás kezdetén a szociálpolitika egyik fő feladata az volt, hogy tüntesse el a főváros utcáiról a váratlanul előbukkanó hajléktalanokat, és mozgalmi követelésüknek is eleget téve, nyisson meg számukra menhelyeket. Hamar világossá vált azonban, hogy a néhány megalakult szállás nem oldja meg a helyzetet. Fontos fiziológiai szükségletek maradtak továbbra is kielégítetlenül. A hajléktalanok éheztek, elkoszolódtak, napközben is fáztak, tárgyaiktól elszakadtak, fizikai állapotuk leromlott. Az állam változatlanul írásbeli érintkezést kívánt fenntartani alattvalóival; a szenvedés és a nélkülözés felmutatása önmagában nem juttatott segítséghez, ehhez különböző igazolásokra is szükség volt. E megfosztottságok csökkentésére az állami, önkormányzati, egyházi és alapítványi szociális szféra népkonyhákat, nappali melegedőket, gondozási központokat hozott létre. A felfutás látványos volt, de elégtelen. Mi van a büszke számok mögött, mennyi és milyen segítség jut el a hajléktalanokhoz?

Az utcán élők 32,0%-a egyetlen segítő intézményt sem tudott megnevezni, 38,9% egyet-egyet, a többiek kettőt vagy többet.

A támasztalanok átlagéletkora 40 év feletti, az intenzíven segítetteké 38 év alatti volt. Ez a különbség 1993-ban ha csekély mértékben is, de tovább nőtt, a két csoport átlagéletkorának különbsége meghaladta a 3 évet. 1992-ben egyértelmű tendenciának mutatkozott, hogy nemcsak a fiatalabbaknak, hanem a kevésbé régen hajléktalanoknak is nagyobb esélyük van az intenzívebb szociális segítségre. 1993-ban e tekintetben némi módosulást látunk. Több intézmény nyitottabbá vált az öt évnél régebbi hajléktalanok felé, a kapcsolatok többszálúak lettek. A hajléktalanellátó rendszer fokozatos bővülésével párhuzamosan újabb és más összetételű hajléktalancsoportok jelennek meg. Miközben nő az ellátatlanok aránya, egyben csökken az intenzíven segítetteké is. Úgy gondoljuk, itt nemcsak az ellátási hiány növekszik, hanem jobb pozíciójú csoportok rosszabb pozíciójúakat ki tudnak szorítani az ellátásból (így a fiatalok az idősebbeket).

A falusi származásúak közel fele intenzív segítséghez jut, kevesebben tartoznak viszont ide a fővárosban és a megyeszékhelyeken születettek. Minél nagyobb lélekszámú településről származik valaki, annál nagyobb az esélye, hogy teljesen támasztalanul maradjon.

A legkevésbé nyomorgók több mint fele erős kapcsolatot tart fenn a szociális intézményekkel. A nem segített csoportba tartozók nyomor-pontátlaga 8,28, az intenzíven segítetteké 7,81. Ha intenzív kapcsolat tud kialakulni a szociális pontok és a hajléktalan között, akkor megnövekszik az esély arra, hogy a hajléktalan a teljes kiszolgáltatottságból egy kevésbé nélkülöző nyomorszintre emelkedjen. A kérdés az, hogy milyen széles körben tudják végezni nyomorenyhítő tevékenységüket a szociális intézmények; feladatuk-e a nyomor enyhítésén túl a polgári létbe való reintegrálás, és eleget tudnak-e tenni ennek.

Társadalmi kapcsolatok

Beszámolónk során a hajléktalanokra mindvégig olyan emberekként gondoltunk, akik nem pusztán nyomorultak, kiszolgáltatottak, a társadalmi hierarchia alján foglalnak helyet, hanem más világhoz is tartoznak, mint akár a legszegényebb lakásban lakók. A hajléktalanok és a polgári társadalom közötti kapcsolat igencsak szakadékony; a kommunikációt hivatalból fenntartó szociális szféra keveseket ér el, a hajléktalanok visszaintegrálására alig képes. Mégis reménykedünk benne, hogy a helyzet nem ennyire kilátástalan; nemcsak hajléktalanügyet kezelő intézmények vannak, hanem valódi, egyéni, emberi kapcsolatok is.

Volt nyolc olyan kérdésünk, ahol utalhattak valamilyen hajléktalanvilágon kívüli kapcsolatra. Van, aki ismerősénél alszik, tölti a napot, nála fürdött vagy tartja a csomagját, sőt olyan is, aki pénzbeli támogatást kap.

Amikor azonban feldolgoztuk az adatokat, azt kellett látnunk, hogy összesen 287 esetben volt szó ilyen tárgyias külső kapcsolatról; egy megkérdezettre 0,63 jut.

Az utcán élők 68,9%-a nem kap semmilyen külső segítséget, őket nevezzük kitaszítottnak. 1992 és 1993 között valamelyest tovább romlott a helyzet, mintegy 6%-nyival kevesebben említettek valamilyen ismerőst. Valamivel jobban jellemzi a külső kapcsolattartás a nőket, mint a férfiakat, a budapesti származásúakat, mint a többieket. Úgy tűnik, a nők nyomorult helyzetükben szívesebben fordulnak egy társhoz, mint egy intézményhez.

Ellentétes az utcán élők körében az intézményekkel és az egyénekkel fenntartott kapcsolatok mértéke. Akinek nem segítenek a szociális pontok, az inkább számíthat ismerőseire; akinek nincs ilyen ismerőse, az inkább kér hivatalos segítséget.

A kitaszítottak átlagos nyomorpontszáma 8,66, a kapcsolattartóké 7,39. Legelesettebbnek azt a 9,2%-ot kell tartanunk, aki hajléktalansága gondjaival senkihez sem fordul vagy fordulhat; az ő nyomorpontátlaguk a legmagasabb, 9,33.

Az utcai hajléktalanok helyzetét átgondolva inkább kérdések merülnek fel bennünk, mintsem azt éreznénk, hogy valamit tisztáztunk. Egyre fontosabbnak gondoljuk a hajléktalansághoz vezető életutak elemzését. Milyen személyiségszerkezetű emberek válnak később hajléktalanná? Mi a kapcsolat a hajléktalanság és a többi deviancia között? Az előforduló válások milyen konfliktust jelentettek, és a konfliktus miért éppen ezeknél az embereknél vezet hajléktalansághoz? A hospitalizációnak milyen szerepe van a hajléktalanná válásban? Nagy kérdés, hogy mi a kiút a hajléktalanságból.

A menhelyek nemhogy a hajléktalanlétből való kilépésben, de még a hajléktalanlét elviselésében sem nyújtanak érdemi segítséget. Nagy kérdésnek gondoljuk, hogy mi is történik a hajléktalan emberrel hajléktalanléte során. Viszonylag könnyebben átláthatók a fizikai károsodások, amit a hajléktalanság körülményei között szenved el az ember. A folyamatnak azonban mentális oldala is van. Kérdés, hogy a mentális folyamatok mennyire visszafordíthatóak. Más módon feltéve a kérdést: a polgári létbe való visszalépés elképzelhető-e azokkal az élményekkel, emlékekkel, amelyeket hajléktalanléte során raktároz el magában az ember?

• Szemle