„Menten fegyverhez nyúlok,
ha meghallom a kultúra szót.”
Heaven Street Seven
2007 elején Hiller István közzétette A kulturális modernizáció irányai1 című dolgozatát, ezzel megadta az elvi alapját a kormány kultúrpolitikájának. Ez azért is érdekes, mert pontosan egy évvel ezelőtt Bozóki András akkori miniszter is megjelentette kultúrpolitikai alapvetését: A szabadság kultúrája2 címmel adták ki a 2020-ig tartó időszakra vonatkozó, Sebők Marcell által szerkesztett stratégiát (a továbbiakban: Stratégia). Adódik a kérdés, hogy mennyire illeszkedik Hiller négyéves programja a hosszabb távú stratégiához. Egyrészt ennek megválaszolásához fogom a Bozóki-féle elképzeléseket részletesebben elemezni. Másrészt úgy gondolom, hogy most sem késő belekezdeni az inkább politikai, mint szellemi okokból elmaradt vitába a Stratégiáról.
A kultúra legitim harca
Egy kulturális stratégiát szükségszerűen legitimációs beszédmódban kell írni. Hiszen válaszolni kell tudni a kérdésekre: Miért érdemes finanszírozni a kultúrát? Miért érdemes elvenni mástól, hogy a kultúrának adjunk? Nyersebben: a kenyér vagy könyv dilemmánál hogyan védjük a könyvet? Reformok közepette felmerül egy újabb probléma: miért érdemes vállalni a konfliktusokat a különböző művészeti-értelmiségi, pozícióikat féltő és/vagy azokra törekvő csoportosulásokkal?
Többféle választ is el lehet képzelni. Megkerülhetetlen, mert a világ ebbe az irányba tart. Pótolhatatlan, mert csak így lehet megoldani súlyos problémákat. Hasznot hoz, tehát érdemes bele pénzt és energiát fektetni.
A Stratégia mindhárom válasszal megpróbálkozik. Első körben a külső és így elkerülhetetlen körülményekben bekövetkező változásokra hívja fel a figyelmet. A globalizáció egyre erősödő hatásaival, az információalapú gazdaság felemelkedésével és az életkor megnövekedéséből, a bővülő élményekből adódó radikális életmódváltozással csak egy végiggondolt (értsd: jól finanszírozott) kultúra tud megbirkózni. Másodjára egy olyan társadalmi problémát oldat meg a kultúrával, amely minden gondunk rákfenéje. Mi másról, a társadalmi kohézió hiányáról van szó. Ha valami, hát ennek a hiánynak a felszámolása biztosan olyan cél, amire érdemes áldozni. Végül nem meglepő módon azt igyekszik bizonyítani, hogy a kultúrára való költés igazából sokszorosan megtérülő befektetés. Viszont az érvelés újszerű: a kultúra azért előfeltétele a versenyképességnek, mert a kreatív iparágak fejlesztésén keresztül a gazdaság hajtómotorjává válhat. Ebből egy definíció is kirajzolódik, hiszen nem pusztán szabadidős tevékenységként kezelik a kultúrát, hanem a hétköznapokat, a munka világát átható erőként.
Négy részterülettel foglalkozik az anyag részletesen, érezhetően nem azonos lendülettel. Amíg a Közösségek és a Nyitott kultúra című fejezetek olyan erős állításokat fogalmaznak meg, amelyek valóban programadó tézisek, addig a Kulturális örökség rész az anyag megírása óta elfelejtődött ötletektől eltekintve inkább kötelező penzumnak tűnik, a negyedik, Kortárs kultúra címet viselő stratégiai területnél pedig láthatóan a lényeg az ügy fontosságának hangsúlyozásában merül ki.
A kultúra közösségépítő szerepének erősítését hangsúlyozó fejezet a kulturális demokrácia, a kreativitás és az összetartó társadalom ösztönzését tűzte ki célul. A társadalmi kohézió később részletesebben kritizált célja miatt a makro- és mikroszintet egy nevezőre hozva egyaránt beszélnek a nemzetről mint (létrehozandó) közösségről és a falvakban, városokban élők csoportjairól. A célokhoz rendelt eszközöket elsősorban a kulturális alapú településfejlesztésben és a többek között műkedvelő művészi tevékenységben és felnőttkori tanulásban testet öltő közösségi részvétel ösztönzésében találják meg. Itt mutatkozik meg leginkább a Stratégia egészét meghatározó egyik alapérték, az esélyegyenlőség. Ha nem akarjuk, hogy az oktatáshoz vagy éppen a digitális világhoz hasonlóan a kultúra fejlesztése is csak a társadalmi szakadékot szélesítse, akkor meg kell találni a módját annak, hogy a fejlesztések, támogatások valóban azokat segítsék, akik rászorulnak. A szerzők ilyen társadalmi csoportokként azonosítják a romák, a fogyatékosok és a bevándorlók közösségeit.
A hagyományos nemzeti narratíván túlmutató az, ahogyan a kulturális diplomácia egyik céljaként a szubkulturális átjárók felfedezését jelölik meg. Meg is kapták érte a magukét a szerzők Prőhle Gergelytől, aki a kulturális diplomáciát a külügyi stratégiai célok alá akarja rendelni, akár intézményesen is.3 Pedig végre egy hivatalos szövegben is megjelenik az a gondolat, hogy zárványpiacunkról nem csak a magyarság csúcsteljesítményeinek véres kardként való körbehordozásával lehet kitörni (lásd magyar évadok programjai), hanem az itthon alig (el)ismert alkotókat is érdemes a hasonszőrű kollégákkal összeereszteni külföldön, hátha találnak csatlakozást más kis piacokhoz.
A következő kiemelt fejlesztési területet, a tárgyi és szellemi örökség gondozását letudandó, kötelező elemként kezeli az anyag. Két eredeti ötletet lehet találni benne, egyikről sem hallhattunk azóta. Sem a Roma Történeti Múzeumot, sem a Rendszerváltás Múzeumát nem alapították meg, nem kezdtek el róla érdemben vitatkozni.
A kortárs kultúra korszerű intézményi feltételei kialakításának lényegét negatívan lehet megfogalmazni: az állam nem akar kanonizálni, nincs szándékában meghatározni a jó művészeti alkotások kritériumát. Mindenképpen méltányolandó ez a hozzáállás, de deskriptív értelemben ilyen nincs. A pályázati rendszereket ugyan le lehet és le is kell választani a pártpolitikáról, de ettől még az állam, az egyik fő finanszírozó, mindig meghúzza a határokat, például nem támogat rasszistákat; ha a független pályázati kuratóriumok támogatnák, akkor sem. Azzal, hogy kinyilvánítja értékpreferenciáit – esélyegyenlőség, társadalmi kohézió erősítése, hátrányos helyzetűek védelme –, eleve feladja a semlegesség pozícióját, nem tud nem kánonképző lenni. És szerintem ezzel nincsen semmi baj. A beleszólás lehetőségével, a hatalmi helyzettel végső esetekben lehet és kell élni, ezt nem eltitkolni, hanem tisztázni kell. A kortárs művészet két olyan ágát emeli ki a fejezet, amely jól illusztrálja a helyzetbe hozó kultúrpolitikai felfogást: a public artot és a médiaművészetet. Mindkettő arra alkalmas, hogy szétfeszítse az állam hagyományos elitkulturális felfogásának kereteit: ha már az emberek tömegei nem mennek a művészet templomaiba, akkor a művészet mehessen az emberek hétköznapi tereibe.
A Stratégia negyedik fejezete a kultúrához való szabadabb hozzáférés sokak által és sokszor hangoztatott jelszavát egy egyszerűen hangzó, de annál nehezebben megvalósítható elvre fordítja le: közösségi támogatásért közösségi hozzáférést. Ha konkrét példákon keresztül teszteljük, akkor látjuk meg ennek a tételnek a súlyát. Ha egy államilag támogatott folyóiratnak fel kell raknia a hálóra az összes szövegét, ha egy városi pályázaton nyertes kiállításnak ingyenes látogatásokat kell szerveznie a városi iskolák számára, ha a köztelevíziónak és a könyvkiadóknak valódi partnernek kell tekinteniük a NAVA, az NDA és a nyílt tartalomfejlesztési kezdeményezéseket, akkor valóban alapvető változást hozhat ez a szemlélet.
Összességében a stratégia az esélyegyenlőséget és vidékfejlesztést szem előtt tartó baloldali, illetve a kreatív gazdaság fejlesztésére koncentráló és az állami támogatásért hozzáférést elváró liberális szempontokat ötvözi, így valóban a koalíciós kormány kultúrpolitikájának alapvetése lehetne.
Nincs harang
A Stratégiával kapcsolatos három rövid megjegyzésem az átalakítások célját, a finanszírozási modellt és a megvalósíthatóságot kritizálja.
Sajnos akárhányszor mondjuk el, hogy a kultúra társadalmi kohéziót képző erő, ez csak féligazság marad. A kultúra ugyanazzal a lendülettel, amellyel egy társadalmi csoportosulásnak megadja az identitását, más csoportokkal rögtön szembeállítja. És itt nem csupán a politikai szembenállások kulturális leképeződésére, Wass Albert könyveinek párttagságiként való funkcionálására gondolok. Az ízlésellentétek, a kultúrához való eltérő viszonyulások a generációk, földrajzi térségek, társadalmi csoportok közötti különbségeket nemcsak megmutatják, fölerősítik, de részben kreálják is. Értem én, hogy a kultúrához való hozzáférés esélyeket teremt, a társadalom különböző csoportjai kapcsolódhatnak be közvetlen és tágabb környezetük alakításába, de a kohézió ígérete így is inkább eltakarja, mint megszünteti a létező és létrejövő egyenlőtlenségeket, különbségeket.
A kultúrafinanszírozás modellváltásának első lépését a Stratégia írói megtették, a kultúrát nem pusztán költségtényezőnek tekintik, hanem hosszabb távú befektetésként kezelik. De ahhoz, hogy az újradefiniálást más, közte az ebből a szempontból legfontosabb célközönség, a gazdasági szféra is elfogadja, egy sokkal nehezebb út áll a mindenkori kultúrpolitika előtt. Meg kell tanulnia a vállalati logikát: a kulturális ügyeket úgy kell tudni bemutatni, hogy a cégek lássák a hosszabb-rövidebb távú kapcsolódási lehetőségeket, hogyan tudják a kultúrát saját vállalati filozófiájukhoz illeszteni. Nyilvánvaló, hogy nem minden kulturális projekt sikere forintosítható (mennyit ér az, hogy valaki kezdi érteni a kortárs képzőművészetet?), de a legtöbb ügy átfogalmazható, lefordítható rövid vagy középtávú és a vállalatok számára is értelmezhető eredményekre. A szerencsére Magyarországot is elérő vállalatvezetési/kommunikációs trendek – a vállalatok társadalmi felelősségvállalása, a társadalmi ügyek marketingszempontú felkarolása – kedveznek annak, hogy a kultúrát ki tudjuk rángatni a luxusmasni kategóriából.
A Bozóki-féle Stratégiának a legnagyobb problémája az, hogy kevesen vannak a szövetségesei. Az jól látható, hogy kik az ellenérdekeltek: azok, akik a mostani szövevényes viszonyoknak a kedvezményezettjei, pozícióban ülnek és erősek. A kulturális rendszer átalakítása azért nehezebb, mint bármely más reform, mert a jövendőbeli vesztesek jelenleg hihetetlenül erősek a háttéralkuk, mutyizások világában és a nyilvánosság előtt is. Emlékezzünk az Opera körüli botrányokra, és képzeljük el ezt sokszorosan. Egy olyan kormányról, amelyik amúgy is reformjai társadalmi elfogadottságáért küzd, nehezen képzelhető el, hogy belemenne egy nehezen kommunikálható, konfliktusos, „saját jó embereinek” a pozícióit megpiszkáló átalakításba. Ugyanakkor a Stratégiában megfogalmazott új kultúra győztesei strukturálatlan masszát alkotnak, egy-két kivételtől eltekintve nincsenek közöttük mérvadó, újságokat teleíró, minisztériumi várószobákban üldögélő potentátok. Ráadásul a potyautas-effektusnak megfelelően a reménybeli győztesek a kisujjukat sem fogják megmozdítani a reform kedvéért: ha bejön – jó, ráérnek majd akkor élvezni az előnyöket; ha nem, ők nem kerültek felesleges konfliktusokba.
Ezt én is meg tudom csinálni
Hiller István A kulturális modernizáció irányai című programja akár kompromisszumnak is tekinthető. Olyat még egy miniszter sem tett ez idáig, hogy elődje munkáját folytatta, akár kormányváltás, akár csak minisztercsere volt. A kulturális minisztertől, az értelmiségi gondolkodásmódhoz legközelebb álló politikusi pozíciót betöltő személytől várható el a legkevésbé, hogy az elődje által hátrahagyott koncepcionális-stratégiai keretet egy az egyben megtartsa, azt töltse fel tartalommal. Ehhez képest nyílt konfliktusra (még) nem került sor, Hiller dolgozata nem vitatkozik a Bozóki-féle Stratégiával, csak úgy tesz, mintha nem lenne. Ha a program prioritásait megvizsgáljuk, látható, hogy több területen is a Stratégia pilléreire támaszkodik; az eltérések leginkább úgy derülnek ki, ha azt is számba vesszük, hogy mi maradt ki, mi az új elem.
Maradt a kulturális vidékfejlesztés, az esélyegyenlőség megteremtésének célja. A finanszírozás területén Hillernél is lényeges a programok és az intézmények egyensúlyának megteremtése, de ha az időszak egyik legfontosabb eseményét, a prioritáslistára is felkerült Európai Kulturális Főváros pécsi programját végignézzük, akkor azt láthatjuk, hogy erősen az intézmények felé billen el a mérleg. Látványosan új elem az oktatás és a kultúra összekapcsolása, ez egyértelműen a 2006-os kormányátalakítás tárcaösszevonásának köszönhető. A kulturális diplomácia területén Hiller sokkal inkább gondolja az országkép alakítását külügyi kérdésnek, nála nem merül fel a szubkultúrák egymásra találásának gondolata. Valószínűleg keveseknek okoz álmatlan éjszakákat, hogy a public art és a médiaművészet nem jelenik meg a Hiller-anyagban (speciel nekem igen). Sokkal fájóbb és értékválasztását tekintve is látványosabb a Bozóki-féle stratégia hangsúlyos részének, a támogatás és hozzáférés összekapcsolása elvének hiánya.
Mindezek alapján nem nehéz úgy értelmezni a Hiller-féle programot, hogy a legkevesebb ellenállásba ütköző és a szocialistáknak is szimpatikusabb részeket szemezgette ki a Stratégiából.
Jegyzetek
1 http://www.hiller.hu/dynamic/ifnoagew.pdf [2]
2 http://www.okm.gov.hu/letolt/nkom/Egyeb/KulturalisStrategia_Atnezett_Publ_060217.doc [3]
3 Prőhle Gergely: A magyar kultúra szerepe Magyarország nemzetközi politikai és gazdasági kapcsolatainak fejlesztésében. MTA Kisebbségkutató Intézet, 2007.
http://www.mtaki.hu/docs/kulkapcsolati_strategia/prohle_a_magyar_kultura_teljes.pdf [4]
- Játéktér [9]