Dr. Sándor Gyula
szülész-nőgyógyász, a Zsidókórház főorvosa
1890. január 10., Budapest – 1945 (?), Budapest
Dr. Pollák Konstantina Szilárdka
ideggyógyász, pszichoanalitikus
1896. február 4., Szemlak – 1945 (?), Budapest
Ma is belevörösödöm, ha eszembe jut feltehetően kegyelmet kolduló, igyekvést kifejező arcom, ahogy a nyilasokra néztem. Menekülésemnek ára a fájdalom és a szégyen, amit az okoz, hogy túlélő vagyok tizenhét éves korom óta. 1945 vége, ’46 nyara: tudomásul kellett vennem halálukat. Én ’44 novemberének végén váltam meg tőlük, bujkáltam, helyesebben „lógtam”: szabad voltam. Természetesen illuzórikusan, de mégis: jártam, ha nem is járhattam volna Pest utcáit, annak a háznak a kapujáig is eljutottam, ahol magukra hagytam őket.
Szent István park 10., svájci védettségű ház, a házból kimenni egyáltalán nem lehetett. A téren minden délelőtt 10 órakor sűrű fekete sorokban felzárkóztak a rendőrök és a nyilasok. Tele volt velük a tér. Dermedten figyeltük az ablakokból: hova mennek. Ha mi kerültünk sorra – emlékezetem szerint átlagosan háromnaponként –, megszállták a bejáratot, a lépcsőházban csattogtak a bakancsok. A lakásokban négy-hat karszalagos nyilas villámgyorsan szelektált. Nem tudtuk, milyen szempontok szerint. A „másik” csoportot percek alatt hajtották az utcára, onnan, egy idő múlva, ahogy közben a többi házban is végeztek, tovább. Megtelt a járda sárga csillagosokkal. Hova hajtották őket? Az óbudai téglagyárba vagy a pályaudvarokra, halálos kerülőkkel vagy kerülők nélkül a halálba? A koncentrációs lágerek felé vagy munkatáborokba? Az utóbbiban reménykedtünk – onnan talán haza lehet jutni. Egy nap anyukát lökdösték a többiekkel lefelé, emlékszem apám kétségbeesett kiáltására: Szilárdka! Lerohant az utcára. Papírokat mutogatott egy rendőrnek (orvosok voltak, ő is, anyám is) – vagy pénzt adott? Nem láttuk pontosan, mi történt. Vagy a lelkére hatott valakinek? – de lehetetlen apámat könyörögve elképzelni – és mit használt akkor a könyörgés? Talán kiáltott valamit – de mit? Összepréselve a rémülettől figyeltem, az ablaknak nyomva fejemet. Később sem tudtam meg, hogy történt: apám jött vissza, felfelé a lépcsőn, karján anyámmal. Hamuszürkék mindketten, anyuka sírt. Nem emlékszem, hogy többé bárki is visszakerült volna a sorból. Tudom, hogy sokan, sokszor kockáztatták az életüket másokért, de nekem az emberi helytállás, bátorság mértéke apám marad, amíg csak élek. Az a lakás a második emeleten, ahol egymás hegyén-hátán szorongtunk, néhány hét múlva kényelmes férőhelye lett az ott lakóknak. Az apparátus gyorsan működött. De mi akkor még együtt voltunk.
Korábbi emlék: a csillagos házban, még júniusban történt, hogy apámat a kórházból hívták telefonon, egy régi betege rosszul lett. Sárga csillag nélkül, felsőkabátban, talán zakóban – hiszen nyár volt – elment a kórházba. Riadtan vártuk, mikor jön vissza. Aztán örültünk, és büszkék voltunk rá.
Azt a mélyből törő, kétségbeesett kiáltást: Szilárdka! és ahogy utána rohant és visszahozta, megmentette anyámat, azóta se tudom elfelejteni.
Kettőjük között – talán – ő volt a bátrabb, ő volt az erősebb. Akkor – mindenképpen ő. Mert azokon a napokon, azokban a hónapokban, az utolsó években anyuka már összeroppant. Pedig azelőtt fiatal volt, fáradhatatlan, kora reggeltől késő estig dolgozott. Gyönyörű fiatalasszony, érzékeny-széparcú. Reggel ő fonta be a copfomat, ő készítette el a tízórainkat, varrt és főzött. Szeretett és óvott mindnyájunkat. Panaszaikkal, tanácsért, lelki segélyért nagynéni, unokatestvérek, az egész család hozzá fordult. Persze, hiszen orvos volt, pszichológus. Délutánonként jártak hozzá a betegek, csúf öregasszonyokra emlékszem, akiket a húgommal szívből utáltunk, mert elvették tőlünk anyukát, és ráadásul csendben kellett maradnunk, nem volt szabad veszekedni, hangoskodni. Akkor tanultunk meg a húgommal egyetlen hang nélkül, némán verekedni. Az ebédlőkredencben lapuló süteményekkel kárpótoltuk magunkat – anyuka sütötte. Ha végzett, átnézte a leckéinket, szeretett és vigasztalt, vagy megszidott, de minden szidásban aggodalom lapult – azt akarta, hogy a mi életünk könnyebb legyen, mint az övé. Akarta, hogy sikereink legyenek, akarta, hogy könnyebben boldoguljunk, mint ő. Tehát tanulnunk kellett, ez volt a legfontosabb. Tudtuk, hogy ő Aradon egyszerre végezte el a kereskedelmi középiskolát és a gimnáziumot. Az előbbihez a tulajdonképpen csak hírből ismert szemlaki nagymama ragaszkodott, de anyuka már gyerekkorában orvos akart lenni, és az egyetemi felvételihez a gimnáziumi érettségi, a latin nyelv tudása kötelező volt. Előkerült naplójából is tudom, hogy a középiskolában mindig színjeles volt – és amikor Pestre került és medika lett, akkor is mindig jelesre kollokvált, a doktorátusát pedig summa cum laude minősítéssel tette le. Pedig az ő idejében, az első világháború előtt a lányoknak nehéz dolguk volt az egyetemen. Távol az otthonától, az én ismeretlen nagymamámtól, nagyon magára hagyott lehetett. Ezt is a naplójából tudom – és azt is, hogy csak nagyon ritkán mehetett haza ünnepekkor is. Nem volt pénz a vonatútra.
A megmaradt napló utolsó sorait 1914-ben írta le anyám. Az utcákról behallatszott a vidáman trappoló, frontra induló bakák éneke. Szegény katonák, írta anyám a naplójába felkiáltójellel, kétszer is egymás után, aláhúzva a sort, Szegény katonák! Ezzel a sorral ér véget a zöld kis könyvecske, a napló.
És aztán, amikor már férjhez ment, és hivatása volt, gyerekei lettek, és otthona, és boldog is volt talán, akkor, másfél évtizeddel az első világháború után, a 30-as évek közepétől, egyre sötétebb lett a világ körülöttünk. És anyámban egyre inkább nőtt a félelem. Emlékszem, minden este a BBC-t hallgatta, ti-ti-ti-tá, kopogott a Sorsszimfónia – anyuka aggódott és reménykedett, hogy csak megelégeli a világ a nácizmust, hogy Churchill legyőzi Hitlert, hogy az angolok végre megnyitják a második frontot.
1942-ben Sztálingrádnál több hónapig tartó ostrom után az oroszok végre visszaverték a németeket. A háború mintha megfordult volna. De anyuka megbetegedett, nagyon lefogyott. És egyszer csak észre kellett vennünk, hogy ijesztően megöregedett. És amikor a németek megszállták Magyarországot, 1944. március 19. után, miközben nagyon gondosan és isten tudja, mért, de valamilyen finom anyagból – selyemből? bársonyból? –, apró öltésekkel varrta számunkra a sárga csillagot, ijesztően sokat sírt. És amikor október 15. után mindannyian a „védett” házba költöztünk, kétségbeesetten zokogott. A régi, csillagos lakásban ottmaradt a koromfekete kiscica – mindannyiunk közül anyukához ragaszkodott a legjobban –, mi lesz vele egyedül?
Anyuka falusi lány volt, talán ez volt az oka annak, hogy a lipótvárosi lakásban állatokat is tartottunk, egyszer még egy pávafarkú galambfiókánk is volt, szelíd, bámészkodó társa apámnak borotválkozás közben. Később érkezett a már említett kismacska, apám zsebében – a Zsidókórházból hozta haza.
Imádtam apámat. Mindennek örülni lehetett, ami vele függött össze. Kisgyerekkoromban a feketekávéba mártott kockacukor. (Hol én kaptam, hol a húgom.) Vasárnaponként – ha éppen nem kellett bemennie a kórházba – ebéd után a térdén ülök, és ő felolvassa a Toldit. Minden vasárnap egy-egy éneket. Később, ugyancsak vasárnap, érte mentünk a húgommal a kórházba. Büszke voltam a fehér köpenyére is. Mindenki tudta, hogy a lányai vagyunk. Az arcára volt írva, milyen nagyszerű orvos, mennyire becsületes és okos, s hogy mennyire szeret bennünket. Hazafelé olykor bementünk valamelyik Duna-parti kávéházba, és ő ebéd előtt megivott egy pohár sört, mi sóskiflit kaptunk ringlivel. Napsütötte volt a délelőtt.
’44-ben történt, még a csillagos házban – zsidók, csillaggal, nem járhattak az utcán, nem vásárolhattak, csak a délutáni órákban, kivéve azokat, akik igazolni tudták, hogy valamilyen fizikai munkát végeznek valahol. A szomszédunkból egy velem egykorú lány talált Budakeszin egy virágkertészetet, ahol zsidókat is felvettek. Örültem, hogy legalább nappalra elhagyhatom a csillagos házat. A munka nehéz volt, fáradt is voltam, éhes is voltam, mire késő este hazaértem. Apám fogadott, megkérdezte, éhes vagyok-e, aztán sütött nekem tojással, valódi tojással bundás kenyeret.
Gyakran mondott verseket, és szeretett énekelni. A fürdőszobában énekelt, borotválkozás közben. Ez persze pompásan behallatszott a gyerekszobába. Tőle hallottam először Ady-Reinitz versét, „Tengerpart, alkony, kis hotelszoba”. És a Két gránátost is sokszor: „Nach Frankreich zogen zwei Grenadier…” De később, a második zsidótörvény után már ő sem volt derűs. És nem hallottuk énekelni sem. Nyomasztó volt a csend a fürdőszobában és az ebédlőasztal körül.
Akkor még nem hittük, és elképzelni sem tudtuk, ami ránk várt és bekövetkezett. De itt volt már a numerus clausus. Az osztrák származású, szőke kisasszonynak, akinek saját költésű, német versecskéjére – „Mein Nam’ ist Adi Rauch, ich habe keinen Bauch” – ma is emlékszem, az Anschluss tájékán haza kellett utaznia, ő sajnos Ausztriának a Német Birodalomhoz való csatlakozására szavazott, talán mert félt, és hozzánk, zsidókhoz nem jöhetett vissza. Szlovákiából már elhurcolták a zsidókat a koncentrációs táborokba, és itthon is egyre több barátunkat és ismerősünket vitték el munkaszolgálatra. 1942-ben – a dátumról nem vagyok meggyőződve – apukát is behívták, Jászberényben kellett jelentkeznie, és mekkora boldogság volt, amikor három nap múlva hazaérkezett a nagy hátizsákkal, leszerelték mint létszámfölöttit.
A Kállay-kormány idején lélegzetnyi időre egy kicsit bizakodóbb lett a hangulat otthon, a levegőben az volt, hogy: talán. Talán Magyarország számára véget ér a háború. Szüleink egy este színházban voltak – nagyon ritkán jártak színházba –, Zilahy Lajos drámáját, a Fatornyokat nézték meg, másnap ebéd közben arról folyt a szó, hogy Zilahy is azt írta: talán.
Március 19-én kora reggel mindannyian megtudtuk, hogy a „talán”-nak vége, a németek megszállták Magyarországot. Nekem délelőtt a Lánchíd pesti hídfőjénél találkozóm volt első nagy szerelmemmel. Tibit – hála a barátnőmmel közös fogadalmunknak (mindketten őt szerettük, és hogy bejusson az egyetemre, fogadalomból elolvastuk Eötvös József borzalmasan hosszú és unalmas regényét, a Karthauzit), és mellesleg mivel kitűnő tanuló is volt, és összeköttetései is voltak – ezért vagy azért, de a numerus clausus ellenére valóban felvették a Közgazdasági Egyetemre.
Apám meghagyta, hogy semmiképpen se menjünk fel a Várba – ez volt az eredeti terv –, menjünk vissza a lakásunkba. Visszamentünk. Délre elterjedt már, hogy Horthy megegyezett a németekkel, a Kállay-kormány lemondott.
A sok komisz rendelet között az egyik legelső az összeköltöztetés volt. A zsidóknak nem volt szabad elvegyülniük a keresztények között – csak a hatágú csillaggal megjelölt házban lakhattak. Csillaggal megjelölt házban volt a mi lakásunk is. A rokonaink hozzánk költöztek. Nem mindenki: hárman a férfiak közül már munkaszolgálaton voltak, Ukrajnában. Ott pusztult el az egyik unokatestvérem és unokanővéremnek a férje. Nagybátyámat idehaza ölték meg.
Emlékszem, akkor a Teleki Pál utca 13.-ban nagynéném, unokanővérem buzgón tanulták a katekizmust, egyszerűen azért, mert abban reménykedtek, hogy a keresztlevél talán mentesíthet a további bántalmaktól, a deportálástól, a gettótól. (Nem mentett meg közülük senkit.) Sem édesapám, sem édesanyám, egyikünk sem vett részt ebben az eléggé általánossá vált hittantanulásban. Nem voltak vallásosak, de megalázónak érezték volna, ha megtagadják a vallást, amelyben születtek. Szolidárisak voltak az üldözöttekkel, a többi zsidóval. Zsidók voltak, és magyarok voltak – mindkettő természetes volt, magától értetődő.
A Szálasi-puccs után, november elején mindannyiunknak ki kellett költöznünk a régi lakásból, a csillagos házból. Akkor költöztünk a Szent István parkba. A svájci védettségű ház, a svájci Schutzpass, nekünk nem nyújtott védelmet.
Egy nap bejutott a házba a barátnőm, osztálytársam a Zsidógimnáziumból, két valódi-hamis bejelentőpapírral a húgomnak és nekem. Zuglóban, egy Nyugatra távozott főhadnagy házában, a Fráter György téren volt számunkra hely. Apám döntött: Verával mentünk. A város rettenetes volt, de bezártan várni a halált még rettenetesebb. Zsidótranszportokat is láttam. Viszik a zsidókat a Duna-partra – hallottam, vagy csak tudtam? Valószínűleg hallottam is. Ha megtalálnak, igazoltatnak, egy szál bejelentőpapírral a táskámban, odacsapnak közéjük. De elkerültem a razziákat, kivágtam magam az igazoltatások gyűrűiből – szabad voltam.
Az ostrom kezdetétől már ismét alig mozdulhattam ki a zuglói pincéből, ahol éltünk. De ez is másféle bezártság volt. Ültünk és papírosokat hamisítottunk, híreket vártunk. A Szent István parkból karácsonykor jött az utolsó hír. Anyuka süteményt küldött. Nem tudom, hogy csinálta.
Január 18-án Pest felszabadult. Zugló, ahol mi bujkáltunk, már előbb. A szüleinket kerestük. A Szent István parkban nem voltak. Aztán a Zsidókórházba mentünk, mert korábban arról volt szó, hogy esetleg mindannyian odamegyünk. A kórház akkor már nem a Szabolcs utcában, hanem a Wesselényi utcában volt, közvetlenül a gettó mellett, a gettón kívül. És – noha ennek ellenkezőjétől tartani lehetett – aki a Wesselényi utcai kórházban volt, majdnem mindenki megmenekült. De a szüleimet nem találtam a kórházban. (A gettóban sokan elpusztultak, naponta került sor fosztogatásokra és tömeggyilkosságokra. A németeknek, a nyilasoknak megvolt a tervük az egész gettó elpusztítására, de az orosz csapatok két nappal a tervbe vett pusztítás előtt felszabadították.)
A következő út régi lakásunkba, otthonunkba vezetett. A város csupa rom volt. Budáról ágyútűz és géppuskák becsapódó lövései kísértek. Láttam a Dohány utcai zsinagóga udvarát. Hegy nőtt az egymásra dobott hullákból. A ház falai, ahol laktunk, épek voltak. A lakásban az ablakok kitörve, a padlón tűzrakás nyomai, a parketta lécei felégetve, a könyvek széttépve, apám szobájának közepén emberi ürülék. Ismerősökkel beszéltem, szüleim kollégáival, barátaival, lakótársakkal. Annyit tudtam meg végül, hogy néhány nappal Pest felszabadulása előtt, január 10. után Budára hajtották édesapámat, édesanyámat. Először azt hallottam, hogy a Duna-parton, a Lukács fürdő környékén, később, hogy a Maros utcai kórházban gyilkolták meg őket.
Nem tudom, hogyan birkóztam meg a tudattal, hogy a szüleimet megölték. Elviselhetetlen volt a teher, a fájdalom és az önvád, nem bírtam felvállalni. Minden nap a könyörtelenül ismétlődő ütésre ébredni: nincsenek. A húgom hangosan sírta végig az éjszakákat. Nappal megpróbáltam követni, újra és újra, az előző napon, héten megtalált szálak szétszakadó foszlányait: valaki látta őket, valaki hallotta valakitől, hogy látta őket. Az udvarból felhallatszó köhögések; a köhögés anyám hazaérkezését jelezte, rengeteget cigarettázott, mindig köhögött. De nem ő volt.
Mi a húgommal túléltük, amibe 600 000 magyar zsidó belepusztult. A szüleimet, drága, okos szüleimet valahol meggyilkolták. Nem tudtuk biztosan, pontosan, hogy hol, nem tudtuk meg, hogyan. Bosszúvágyat nem éreztem, gyűlöletet sem, csak iszonyatot. Megbocsátani nem tudtam és nem tudok senkinek, aki ezekben a szörnyűségekben részt vett. És elsősorban magamnak nem bocsátok meg soha. Túléltem, akiket a legjobban szerettem, akiknek a legtöbbet köszönhetem, és akik az életüknél jobban szerettek bennünket.
Mindezekről először a Bibó Emlékkönyvbe írtam, 1980-ban, Köszönet helyett címmel, ebben Bibó István egyik legmélyebb tanulmányára reflektáltam: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. Bibó István elsőnek nézett szembe azzal a tragédiával és következményeivel, ami Magyarországon történt. Tanulmányát most is köszönöm.