Miért tudunk olyan keveset általában Portugáliáról és a portugál kultúráról, holott a portugál mint latin nyelv végső soron nem annyira elzárt, mint a magyar.
Ez több gyökérből táplálkozik. Egyrészt messze van, és a távolsággal nő az érdektelenség. Végül is Portugália Európa legnyugatibb pontja, igen kis ország, és nagyon könnyen összekeverhető más országokkal. A nyelve is meg a kultúrája is. Amikor A Grant kapitány gyermekeiben Paganel professzor meg akar tanulni spanyolul, akkor véletlenül portugálul tanul meg. A másik ok is szubjektív. Kosztolányi Dezső, akiről tudjuk, hogy több nyelven tudott, kijelentette, hogy ha volna három hete, akkor megtanulna spanyolul, ugyanakkor az Erős várunk a nyelv című könyvének egyik írásában azt olvashatjuk, hogy egy nyáron valamilyen tó partján hosszasan gyötrődött egy neolatin nyelvvel, amit sehogy sem tudott megtanulni. Ez a portugál volt, amit azon nyomban megtanulhatatlannak ítélt. Szóval ilyen mítoszokból is táplálkozhat az, hogy keveset tudunk Portugáliáról. De különösebb érdeklődés nem is volt bennünk, talán csak a ’74-es fordulat, ’74. április 25-e után, a Szegfűk Forradalma után történt meg, hogy fölfedeztünk olyan aktuális kapcsolódási pontokat, amelyek kiemelték Portugáliát az ismeretlenségből, és attól fogva fokozatosan közelebb kerültünk egymáshoz. Portugáliában ’74 után baloldali kormány lépett a porondra, mert előzőleg Portugália jóval elszigeteltebb volt, mint Franco Spanyolországa, tehát nem lehetett csak úgy bejutni. Ez az elzártság a ’74-es változások után hirtelen szétpattant, és akkor kezdtük fölfedezni magunknak Portugáliát. A turistáknak, a haspókoknak, és mondjuk azt, hogy a művészetek vagy az irodalom ínyenceinek van mit fölfedezniük ebben az országban.
Valószínűleg a Candide olvasása óta, de Lisszabon mindig erősen vonzott. Úgy éreztem, főképp mióta A Tanner filmjét, a Fehér városbant láttam, hogy különös hely, amely rendkívül inspiratív lehet.
Látja, mégis tudunk valamit Lisszabonról, hiszen a Candide-ot majdnem mindenki olvasta, és így az 1755-ös lisszaboni földrengésről mindenki tud. Egyébként vannak kapcsolódási pontjaink Portugáliával, csak neki kell állni, és elő kell bányászni ezeket. Először is Béla nevű királyaink lányait említeném, akiket sorra kiházasítottak az Ibériai-félszigetre. Még a jó Dénes királynak is, vagy Dom Diuis, ha portugálosabban akarjuk mondani, magyar származású felesége volt. A portugálok a magyar királyi családtól eredeztetik saját királyi családjukat – ezt Camoes a Luziádákban meg is írja –, hosszú időn keresztül tartotta is magát ez a tévhit.
Visszatérve a Candide-hoz, a földrengés után, 1850-ben föltűnt egy építész, Carlos Mardell, alias Mardell Károly, akiről azt tartja a fáma, hogy magyar származású volt, Részt vett a Rákóczi-szabadságharcban, és Németországon keresztül menekülve jutott el végül Portugáliába, ahol nagy szerepe volt a város újjáépítésében. Ez is ugyanolyan megbízhatatlan história, mint a portugál királyi család magyar eredete, de mutatja azt, hogy a két nép között valamifajta rokonság vagy legalábbis rokonszenv van.
Ha most továbblépünk egy keveset, mondjuk 80-90 évet, a XIX. században Camoes, az utolsó nagy reneszánsz eposz, a Luziádák írója olyan legendás figurává emelkedik a kor magyarjai között, hogy Jókaitól kezdve Arany Jánosig mindenki szót ejt róla. Mint a férfias tartás és a bátorság mintaképét emlegetik, és ilyen módon idézik fel újra meg újra a figuráját a magyar reformkorban. Portugáliának azonban olyan erős a hatása (ez a hatás elsősorban Németország közvetítésével érvényesül), hogy Gyulai Pál is lefordított németből egy portugál románcot, a Katarina bárkát.
Most térjünk vissza a jelenbe, a XX. század hatvanas–hetvenes éveibe, amikor egy sor újra meg újra megismétlődő áttörés volt, ilyen a portugálok nagy nemzeti írójának, a XIX. század második felében élt Eca de Queirósnak Amaro atya bűne című regénye, amelyik furcsa módon kiadói siker lett nálunk, előbb hetvenezer, utána harmincötezer példányban kelt el. Vagy ilyen például Fernando Pessoa esete, akit Somlyó György fordított le. Ez az ősi szorongás című könyve ma már sehol nem föltalálható.
De Somlyó portugálból fordította?
Úgy hiszem, franciából, egy kétnyelvű kötetből. Ha minden igaz, akkor a költészet napjára meg fog jelenni Pessoának egy nagyon szép versciklusa, az Üzenet. Ez a portugál történelem lírai összefoglalása. A ciklus első részében a költő felidézi a portugál történelem és nemzet jelentős figuráit. A második rész a portugál hajózás, a portugál felfedezések története. A harmadik rész verseiben pedig megismerkedhetünk azzal a sajátosan portugál messianisztikus szemlélettel, amely szinte „fölkent” népként mutatja be a portugálokat. Tudnivaló, hogy a középkorban az evangéliumot akarták terjeszteni, és ezért az evangelizációs szemlélet áthatotta minden cselekedetüket. Tehát egyik oldalról kereskedtek meg aranyat akartak, ugyanakkor azt is hirdették, hogy ők Krisztus igéjét terjesztik és viszik szét a világon. Most Fernando Pessoa ehhez a XVI. századtól létező szemléletmódhoz kapcsolódva írja meg az Üzenet III. részét, amelyben várja a „megváltót,” azt a bizonyos „rejtőzködőt”, aki talán a mórok elleni küzdelemben eltűnt Sebestyén király, és aki tulajdonképpen funkciójában a hun–magyar mondakör Csaba királyfijához hasonló, tehát azt, akihez ha a nép nagy bajban van, vagy leáldozóban a csillaga, akkor fohászkodhat, és segítségül hívhatja.
A XX. század portugál irodalma a külföldnek Pessoát jelenti, bár az ő saját irodalmukon, köreiken belül van még néhány jó író, akik azonban sajnos ugyanúgy provinciálisak, ahogy a mi legtöbb írónk. Hiába tartjuk mi Móricz Zsigmondot nagyszerűnek, a Halászó macska utcája sokkal népszerűbb a világon, mert olvashatóbb. A portugálok, még a legnagyobb írók sem képesek szabadulni a röghözkötöttségtől. Természetesen minden író a saját problémájára keresi a választ, de csak az léphet túl a határokon, aki a jól megdolgozott fogyasztói társadalom igényeinek megfelelően eléggé nemzetközien gondolkodik, aki esetleg jobban szereti a hamburgert, mint a sült polipot. Pedig portugál földön járva a sült polip sokkal jobb, mint a hamburger. José Saramagóról beszélek, akinek három regénye nálunk is közkézen forog, a Kőtutaj 1989-ben jelent meg, 1993-ban pedig A kolostor regénye és a Ricardo Reis halálának éve. Saramago kulturális szempontból közeledett a portugál történelemhez: egy-egy, mondjuk úgy „kulturális történés” ürügyén – mint pl. A kolostor regényében a mafrai kolostor építése – dolgozta fel a portugál történelem egy-egy korszakát. Ezek közül a regények közül a Kőtutaj a legérdekesebb. Mondhatnánk úgy is, hogy tudományos-fantasztikus regény, legalábbis úgy indul. A tudósok észreveszik, hogy repedés keletkezik az Ibériai-félszigeten, és a félsziget szép lassan elválik Európa törzsétől, és úszni kezd. A regényt első kritikusai és recenzorai úgy interpretálták, hogy ez a portugálok félelme attól, hogy Európa elnyeli őket, ezért inkább elhajóznak. Az írók meg a bölcsebb portugálok persze megadták a feleletet, hogy nem erről van szó, hanem arról, hogy Portugália – amely azt vallja, ahogy mi magyarok is: „büszkén egyedül vagyunk” – hidat ver Európa és a világ más végei között.
Maradjunk még az irodalomnál, ki Pedro Tamen, aki vendégünk lesz a portugál irodalmi esteken?
Tamen a mai érett költőgeneráció egyik legfontosabb alakja, aki a fasizmus idején eszmélkedett és ért költővé, tehát az 50-es évek táján. Tulajdonképpen ’56-tól publikált, az utóbbi évtizedek portugál költészetének nagyon sok jellegzetessége megtalálható benne. Amíg Saramago meg nem jelent, a portugál prózát „nem jegyezték”, viszont a költők és a költészet nagyon jelentős volt. Salazar rendszere diktatórikus rendszer volt, és ez mindenképpen hallgatásra vagy megfontoltabb kinyilatkoztatásra késztette az író vagy alkotó emberek nagyobb részét. Ez a költészetnek segített egy darabig, mert a költészet az elvontabb kifejezés eszköze, és a kritikus, rejtett kifejezésmódot a költők olyan tökélyre vitték, hogy ebből nagyon jó költészet született. Pedro Tamen katolikus költőként indult.
Jelent már meg tőle valami?
A Nagyvilágban jelentek meg versei. Tehát katolikus költőként indult, és a katolicizmussal nagyon jól összefért a régi kultúrák, tehát a görögországi és a hellén kultúrák iránti vonzalma. Ezt a katolicizmust később két irányba tágította. Az egyik az először finomabban, aztán egyre határozottabban, félénken intellektualizáltan megjelenő erotika, a másik pedig az elvont költői játékra való hajlam.
Szerepelni fog a Gulbenkian Alapítvány Ének- és Zenekara, valamint Balettegyüttese. Ki volt Gulbenkian?
Gulbenkian egy örmény milliomos, aki jelentős vagyonra tett szert olajkútjaiból. Mivel Jerevánban az ötvenes évek elején nem lehetett, ezért Portugáliában hozta létre a nevét viselő alapítványt, azért éppen ott, mert két portugál orvos operálta meg a szemét, és adta vissza a látását. Az 50–60-as évektől kezdve működik, és minden, ami a kultúrával és tudománnyal összefügg, pártfogóra talál benne. Három folyóiratot tart fenn, van egy nagyon jó képtára, ének- és zenekara meg balettegyüttese.
Portugália fejlődése sajátos: az irodalom kiművelt, mindig is, egyértelműen fontos szerepet játszott de a színház, az opera meg minden egyéb sokkal gyengébb lábakon áll.
Van portugál népzene?
Van, ez a fado. A fado két-háromszáz éves múltra tekint vissza. Körülbelül olyan nemzeti intézmény a fado, mint talán Argentínában a tangó, de sokkal többet jelent annál, hogy egy énekes torokhangon, gitárkísérettel elkántálja szerelmi bánatát. 12 húros meg 6 húros gitárkísérettel énekelnek. Hosszú, elnyújtott, fájdalmas jajgatásra emlékeztető módon adják elő a dalt, ez a fado. Nem koncertzene, hanem tipikusan éttermek és szórakozóhelyek zenéje. Van egy lisszaboni és egy a coimbrai változata.
Mivel Coimbra diákváros, ezért ott kissé könnyedebb, diákosabb dalokat énekelnek. A lisszaboni fado inkább a létkérdésekkel foglalkozik. Van egy harmadik fado is: egy Cardos de Carmo nevű énekes megújította a fadót, és visszavezette a köznapi témákhoz. Tehát ez a nagyon elvonttá és ezoterikussá, önmaga ismétlésévé váló fado kapott egy gellert, és Cardos de Carmo a gesztenyesütőről meg az élet különböző jeleneteiről énekel. De nemcsak a műfaj, hanem egy egész életérzés megújításáról is szó van, mert a fado fátumot jelent: a fátum (sors) szóból ered. De jelent mást is: a fado bűvöletében élő embert, vagy mondhatnánk azt, hogy az ilyen vagabund, csibész, szórakozó, csak a mulatságnak élő embert.
Ha eljutunk a Mágnáskert étterembe, hogy fadót hallgassunk, ne sajnáljuk kinyitni a bukszánkat, és feltétlenül kóstoljuk meg a portugál konyha remekeit és a kiváló portugál borokat. A nemzeti ételük a tőkehal, egy valamire való szakácsnak legalább 150 féle módon kell tudnia elkészíteni, de a sok tengeri állat mellett legalább ilyen ízletes, a mi ínyünkre való a malacsült és a kertészlány módra elkészített nyúl is.