A lisszaboni vendégség egyik kiemelkedő eseménye Maria-Helena Vieira da Silva (1908–1991) és Szenes Árpád (1897–1985) kiállítása. E két világhírű, ám nálunk kevéssé ismert festő élete nagy részét Franciaországban töltötte, 1956-tól francia állampolgárként. Szenes Árpád 27 évesen hagyta el Magyarországot, ahova később több ízben visszatért. Hogy itt és most mégis a portugál nemzetet képviselik, nem önkényes döntés: egyrészt erősen kötődtek Portugáliához, másrészt megalakítása óta állandó kiállítói a Gulbenkian Képtárnak. Vieira da Silva és Szenes Árpád majdnem hatvan évet töltött együtt: közös életük egyenértékű alkotás festményeikkel.
Árpád: „Vieira 1928 januárjában érkezett Párizsba, és azon nyomban megjelent a Grande Chaumière Akadémián. Rögtön észrevettem. Mintha villámcsapás ért volna, amikor rám pillantott. Egészen más volt, mint a többiek. Fogalmam se volt Portugáliáról, és amikor a barátaimnak Vieiráról beszéltem, azt mondtam: egy nagyon érdekes ibér lánnyal találkoztam. Első rajzai láttán nem fogtam fel, hogy milyen kivételes adottsággal rendelkezik. Nem látszott. Elmondtam neki észrevételeimet a rajzairól, de ez inkább csak ürügy volt arra, hogy beszéljek vele. Hazamentem Magyarországra. Több mint egy évig voltam távol, s mire visszatértem, már igazi festő lett. Emlékszem, mennyire megragadott az a kép, amit az udvaron álló fáról festett.
Magyarországi tartózkodásom nagyon szomorú volt. Anyám elsírta magát, amikor meglátott, annyira lefogytam. Otthon tovább romlott a pénz, és az ellátás bizony gondot jelentett. Anyám nem tudott megélni özvegyi nyugdíjából, kiadta hát a lakás egy részét. Gazdag bátyja is támogatott bennünket valamelyest. Hogy elutazhassak, anyám eladta néhány tárgyát s kisebb ékszereit.
Visszatértem Párizsba, de tele nyugtalansággal, mert egyre az foglalkoztatott, hogyan csináljam, hogy meg is éljek és fessek is. Rögtön másnap, hogy megérkeztem, találkoztam Vieirával. Viszontláttam az én Euridikémet. Nem leveleztünk. S bár nem tudtam a nevét, beszéltem róla anyámnak, és ő is rólam az övének. Vieira eljött hozzám a szállodába, én is elmentem hozzá, hogy megismerkedjem az édesanyjával. S egyszer csak, máról holnapra elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Öt-hat hónapot kellett várni, hogy megkapjam a szükséges papírjaim… Azelőtt úgy gondoltam, hogy soha sem nősülök, mert nincs mire, túl bizonytalan az anyagi helyzetem. És bár semmi sem lett biztosabb, s alig ismertük egymást, mégis rögtön belementem a házasságba. Az ösztöneimre hallgattam. Az életben nincs logika. Csupán nagyszerű, ostoba vagy szörnyű véletlenek vannak. Mondhatjuk: végzet. De félek ilyen nagy szavakat használni.
Rátaláltam a feleségemre és a festészetemre. És ez csodálatos volt. Nem, mégsem, a festészetemre nem, azt örökké keresem.”
Vieira: „Árpád sosem tanított engem, egy alkalomtól eltekintve, a Grande Chaumière-en, ahová mind a ketten rajzolni jártunk, s ahol megismerkedtünk. Ő szeretett egész közel ülni a modellhez, én jobb szerettem távolabb, és így viszont hátulról bepillanthattam a rajzaiba. Rajongtam értük. Egyszer csak odajött és véleményt mondott az enyémekről. „Túl sok a részlet” – mondta. És ez így volt. Portugáliában anatómialeckéket vettem. Szenvedélyesen szerettem csontokat rajzolni, és különösen a lapockát, amit csodálatosnak tartottam. Árpád a lényegre törekedett, azt kereste, a fő vonalakat, ahogy mondta. Egyszerű és tömör megjegyzése nagy hatással volt a munkamódszeremre.
Sose tudtam volna olyan férfit szeretni, akinek a festészetét vagy a rajzait nem szeretem. Árpád tehetségesebb volt, mint én, viszont én megszállottan, összefogottan és aprólékosan dolgoztam. Rajzoltam, de szívesen tettem mindenhova színeket is. Képes voltam órákig foglalkozni valamivel, amit aztán rögtön el is lehetett hajítani. Valami belső kényszer hajtott. Árpád rendszertelenül járt az órákra. Egy szép napon eltűnt. Ez 1928-ban volt. Furcsa, nem, hogy néhány szava tökéletesen megváltoztatta a rajzaimat? Nem hiszek a szavakban, a tapasztalat nem általuk közvetítődik; de néha egy szó az összes ajtót kinyitja. És a szerelem segíthet megérteni azt, amit a másik mondani akar. Árpád elutazása után a Grande Chaumière-en, ahol reggeltől estig bent rajzoltam, gyakran mondták nekem, már nagyon jól rajzol…
Szerencse, hogy majdnem két évig magamra hagyott, mert még nem éreztem késznek magam a házasságra… Még a nevét se tudtam… Az életünk gyönyörű volt. Mindenki csodálkozik. Két festő, aki szereti egymást, s együtt töltötte az életet.”
(Anne Philips és Guy Weelen Árpád Szenes című könyvéből Havas Fanny fordította)