Skip to main content

Az Ír-szigeten mindenki ír

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Dublini Napok

MM [Mesterházi Márton]:


Hogy az angol nyelvű irodalomban ír-e valaki, vagy sem, azt a XVIII. századig nemigen tartották nyilván. De nem árt tudni, hogy ír volt például Johathan Swift (Dublinban van a sírja is), C. B. Sheridan, Oscar Wilde, G. B. Shaw (sajnos, közönségünk alig ismeri A smaragd sziget című komédiáját, melyet a Rádiószínház mutatott be). Az angol nyelvű, mégis önálló ír irodalom W. B. Yeatsszel és J. M.


A kelta törzsek majd háromezer éve foglalták el az ír szigetet, mely Szent Patrick halála (459) után hétszáz éven át joggal viselte „a szentek és tudósok szigete” legendás nevet. Keresztény kolostoraik a druida iskolákból nőttek ki, papjaik nemcsak az ír ifjúságot, hanem szinte az egész középkori Európát tanították teológiára, latinra, görögre, matematikára, csillagászatra, filozófiára, zenére. Máig csodálja a világ, ami templomaikból, kódexeikből, ötvösművészetükből annyi vész után fennmaradt.

A történelmi szenvedések képzelt világbajnokságán az írek a dobogó biztos reményében indulhatnának. Az irgalmatlan túlerejű Anglia háromszor gázolta le őket (1603-ban, 1649-ben, 1690-ben), olykor a tatárokéhoz mérhető kegyetlenséggel; további megtorlásul olyan jogfosztást mért rájuk, melyhez képest a szultán hódolt népei tisztes szabadságban éltek; elvette és saját telepeseinek adta földjüket, tiltotta vallásukat, elsorvasztotta nyelvüket. Az írek még 1845 és 1852 között is olyan éhínségeket éltek át, melyekről a mi vidékünknek fogalma sem lehet; kétszáz év alatt négymilliós népességük háromszorosát küldték kivándorlóként az Újvilágba.

Utolsó nagy fölkelésük (1798) bukása után a politikai harc, a félkatonai szervezkedés, az újabb fölkelés (1916), a választási küzdelem s a partizánháború (1919–1921) módszerével vívták ki részleges függetlenségüket; de a hős harcosok ezután még egy évig gerilla-polgárháborúban gyilkolták egymást.

Az új államban az angolgyűlölet, az ír kultúrfölény s a katolikus egyház mindenhatóságának dogmarendszere uralkodott sokáig; Írország a második világháborúban oly szigorú „semlegességet” tanúsított, hogy csak 1956-ban vették föl az ENSZ-be.

Hogy az elszigetelt, csökött kis ország mára – politikai és kulturális téren, sőt, részben gazdaságilag is – felzárkózott Európához, az több dolognak köszönhető.

Az írek ösztönös szabadságszeretete a politikai életben is kifejeződik: makacsul harcoltak a sajtószabadságért, a cenzúra minden formája ellen; igen magas arányban (nem ritkán 66% fölött) vesznek részt a választásokon, népszavazásokon.

1972-ben a polgárok 71%-a szavazott az Európai Közösséghez történő csatlakozásról; 83,1% mellette. Az EK jótékony befolyása, pl. a gazdaság és a törvényalkotás terén folyamatosan érezhető. (1961 óta felére, 200 ezerre csökkent a mezőgazdaságban, viszont 300 ezerre nőtt az iparban, illetve 600 ezerre a szolgáltatásban dolgozók száma.)

Ír sajátosság, hogy a kultúra szerepet vállal a nemzeti önismeret megteremtésében, vállalva, ha kell, az ellenirányú kurzusokkal szembeni küzdelmet is.

„A sokat szenvedett hazának hősökre van szüksége, nem az igazságra” – ez a tétel Írországban még akár negyven éve is törvénynek számított (környékünkön számos nagy ember hirdeti mindmáig). De az önismeret írója véletlenül sem azt kívánja bebizonyítani, hogy a hős vértől pirosult gyásztér gyáva vértől pirosulatlan szégyentér, tehát hogy a klisé ellenklisé volna. Hanem azt ábrázolja, hogy a történelmi pillanatokban is emberek élték meg az élet teljességét, a tragédiát és komédiát, izgalmat és unalmat, nagyot és kisszerűt egyaránt.

A nemzeti önismeret (vagy önismerethiány) neuralgikus pontja a boszniai gyűlölségeket évi 3 milliárd font brit tőkével tompító északír válság, a paragrafussal, géppisztollyal, időzített bombával lassan nyolcvan éve vívott polgárháború. Ulstert erőszakosan telepítették be, földjéről évszázados kényszerrel űzték ki a katolikus íreket. Észak-Írországot Trianon kiagyalói szakították ki az Ír Köztársaságból, stratégiai céllal hozzácsapva két színkatolikus grófságot is.

Pedig az Ír-szigeten mindenki ír, a harcos protestáns is, akkor is, ha nem akarja. Csak át kell ruccannia Angliába, rögtön megtapasztalja: ír bizony. S a nemzeti önismeret írói lassan rádöbbentik honfitársaikat: amit az ulsteri protestánsok szentnek tartanak, az valóban és méltán szent; az ő ír hazafiságuk ugyanolyan hiteles és átélhető, mint a katolikusoké, csak végzetes módon elvakítja a magára hagyott végvár védőinek kétségbeesése. De ha az Ír Köztársaság a protestáns Észak lelkét is képes megérteni, akkor a végvárpszichózis értelmetlen, akkor az ulsteri identitás nem forog végső veszedelemben.

„Az írek a XVI. században a kelta nyelvcsaládba tartozó ír–gael nyelvet beszélték. De 1831-től az elemi iskolák hatékony rendszere kizárólag angol tannyelvű volt, az éhínség kétmillió írt pusztított el, illetve kergetett át az Újvilágba; népszámlálási adatok szerint 1851-ben a népesség egynegyede, 1911-ben már csak egynyolcada beszélt írül. Amióta az ország legalább részben független, az iskolában tanítják az ősi anyanyelvet, de ez már csak egyfajta plusz műveltséget jelent (mintha latinul tanulnának): az ír beszéd a Gaeltacht területekre (főként Donegalba és Galway vidékére) szorult vissza.

Az íreknek tehát az elnyomó nyelvét kellett honossá idomítaniuk; angolul teremtették meg újkori kultúrájukat, vívták ki függetlenségüket, őrzik önazonosságukat. Nyaktörő út volt, de végigjárták.

Identitásuk megőrzésének fontos módja, hogy igyekeznek elevenen tartani a gazdag néphagyományt. Különösen népszerű a néptánc és a népzene: sok ezren művelik, írül is, angolul is, az egész ország gyönyörűségére.




























Megjelent: Beszélő hetilap, 11. szám, Évfolyam 6, Szám 12


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon