A kelta törzsek majd háromezer éve foglalták el az ír szigetet, mely Szent Patrick halála (459) után hétszáz éven át joggal viselte „a szentek és tudósok szigete” legendás nevet. Keresztény kolostoraik a druida iskolákból nőttek ki, papjaik nemcsak az ír ifjúságot, hanem szinte az egész középkori Európát tanították teológiára, latinra, görögre, matematikára, csillagászatra, filozófiára, zenére. Máig csodálja a világ, ami templomaikból, kódexeikből, ötvösművészetükből annyi vész után fennmaradt.
A történelmi szenvedések képzelt világbajnokságán az írek a dobogó biztos reményében indulhatnának. Az irgalmatlan túlerejű Anglia háromszor gázolta le őket (1603-ban, 1649-ben, 1690-ben), olykor a tatárokéhoz mérhető kegyetlenséggel; további megtorlásul olyan jogfosztást mért rájuk, melyhez képest a szultán hódolt népei tisztes szabadságban éltek; elvette és saját telepeseinek adta földjüket, tiltotta vallásukat, elsorvasztotta nyelvüket. Az írek még 1845 és 1852 között is olyan éhínségeket éltek át, melyekről a mi vidékünknek fogalma sem lehet; kétszáz év alatt négymilliós népességük háromszorosát küldték kivándorlóként az Újvilágba.
Utolsó nagy fölkelésük (1798) bukása után a politikai harc, a félkatonai szervezkedés, az újabb fölkelés (1916), a választási küzdelem s a partizánháború (1919–1921) módszerével vívták ki részleges függetlenségüket; de a hős harcosok ezután még egy évig gerilla-polgárháborúban gyilkolták egymást.
Az új államban az angolgyűlölet, az ír kultúrfölény s a katolikus egyház mindenhatóságának dogmarendszere uralkodott sokáig; Írország a második világháborúban oly szigorú „semlegességet” tanúsított, hogy csak 1956-ban vették föl az ENSZ-be.
Hogy az elszigetelt, csökött kis ország mára – politikai és kulturális téren, sőt, részben gazdaságilag is – felzárkózott Európához, az több dolognak köszönhető.
Az írek ösztönös szabadságszeretete a politikai életben is kifejeződik: makacsul harcoltak a sajtószabadságért, a cenzúra minden formája ellen; igen magas arányban (nem ritkán 66% fölött) vesznek részt a választásokon, népszavazásokon.
1972-ben a polgárok 71%-a szavazott az Európai Közösséghez történő csatlakozásról; 83,1% mellette. Az EK jótékony befolyása, pl. a gazdaság és a törvényalkotás terén folyamatosan érezhető. (1961 óta felére, 200 ezerre csökkent a mezőgazdaságban, viszont 300 ezerre nőtt az iparban, illetve 600 ezerre a szolgáltatásban dolgozók száma.)
Ír sajátosság, hogy a kultúra szerepet vállal a nemzeti önismeret megteremtésében, vállalva, ha kell, az ellenirányú kurzusokkal szembeni küzdelmet is.
„A sokat szenvedett hazának hősökre van szüksége, nem az igazságra” – ez a tétel Írországban még akár negyven éve is törvénynek számított (környékünkön számos nagy ember hirdeti mindmáig). De az önismeret írója véletlenül sem azt kívánja bebizonyítani, hogy a hős vértől pirosult gyásztér gyáva vértől pirosulatlan szégyentér, tehát hogy a klisé ellenklisé volna. Hanem azt ábrázolja, hogy a történelmi pillanatokban is emberek élték meg az élet teljességét, a tragédiát és komédiát, izgalmat és unalmat, nagyot és kisszerűt egyaránt.
A nemzeti önismeret (vagy önismerethiány) neuralgikus pontja a boszniai gyűlölségeket évi 3 milliárd font brit tőkével tompító északír válság, a paragrafussal, géppisztollyal, időzített bombával lassan nyolcvan éve vívott polgárháború. Ulstert erőszakosan telepítették be, földjéről évszázados kényszerrel űzték ki a katolikus íreket. Észak-Írországot Trianon kiagyalói szakították ki az Ír Köztársaságból, stratégiai céllal hozzácsapva két színkatolikus grófságot is.
Pedig az Ír-szigeten mindenki ír, a harcos protestáns is, akkor is, ha nem akarja. Csak át kell ruccannia Angliába, rögtön megtapasztalja: ír bizony. S a nemzeti önismeret írói lassan rádöbbentik honfitársaikat: amit az ulsteri protestánsok szentnek tartanak, az valóban és méltán szent; az ő ír hazafiságuk ugyanolyan hiteles és átélhető, mint a katolikusoké, csak végzetes módon elvakítja a magára hagyott végvár védőinek kétségbeesése. De ha az Ír Köztársaság a protestáns Észak lelkét is képes megérteni, akkor a végvárpszichózis értelmetlen, akkor az ulsteri identitás nem forog végső veszedelemben.
„Az írek a XVI. században a kelta nyelvcsaládba tartozó ír–gael nyelvet beszélték. De 1831-től az elemi iskolák hatékony rendszere kizárólag angol tannyelvű volt, az éhínség kétmillió írt pusztított el, illetve kergetett át az Újvilágba; népszámlálási adatok szerint 1851-ben a népesség egynegyede, 1911-ben már csak egynyolcada beszélt írül. Amióta az ország legalább részben független, az iskolában tanítják az ősi anyanyelvet, de ez már csak egyfajta plusz műveltséget jelent (mintha latinul tanulnának): az ír beszéd a Gaeltacht területekre (főként Donegalba és Galway vidékére) szorult vissza.
Az íreknek tehát az elnyomó nyelvét kellett honossá idomítaniuk; angolul teremtették meg újkori kultúrájukat, vívták ki függetlenségüket, őrzik önazonosságukat. Nyaktörő út volt, de végigjárták.
Identitásuk megőrzésének fontos módja, hogy igyekeznek elevenen tartani a gazdag néphagyományt. Különösen népszerű a néptánc és a népzene: sok ezren művelik, írül is, angolul is, az egész ország gyönyörűségére.