Sipos András dokumentumfilmjét – Igazak – nem sugározta a televízió. Talán egyszer, később, az emlékezés hetei után, a műsoridőt kitöltendő. Spielberg filmjét azonban már közel százötvenezren látták. S bízvást sokan eltűnődtek azon is, mitől lettek az igazak igazakká. Neveltetés, személyes indíttatás, kultúra, vallás – vagy pusztán a pillanat kegyelme, mely némelyeket hasonló szükségszerűséggel ragadt magával, mint másokat a gyilkolás vágya.
Sokan voltak igazak, ha nem is elegen ahhoz, hogy e szörnyűséget meggátolják. Kiváltképpen azok voltak kevesen, akik az állami szintre emelt antiszemitizmussal szemben kezdettől fogva vállalták a küzdelmet. Közéjük tartozott Dietrich Bonhoeffer, akit a Hitler elleni merényletben való részvétele miatt 1945 áprilisában a flossenburgi KZ-ban kivégeztek. „Megérdemelten”, hiszen minden írása, sőt lelkészi és teológusi munkája is, hasonlóan konspirációs tevékenységéhez, aktív tagadása volt a náci rezsimnek s mindannak, amit az a német társadalomban és egyházban előidézett.
Két héttel azután, hogy a zsidó boltok ellen bojkottot hirdetnek, s válaszul az állami szektorban hatályba léptetett árjatörvényre, 1933. április 15-én röpiratot készít e címmel: A zsidókérdés és az egyház. Erről méltán írja Karl Barth: „Mindenekelőtt újdonságként ért az a tény, hogy Bonhoeffer 1933-ban elsőként, bizony szinte egyetlenként ennyire összeszedetten és erőteljesen szemügyre vette a zsidókérdést. Vétkes mulasztásomnak tartom, hogy írásait az egyházi harcban nyilvánosan nem használtam fel (például 1934-ben mindkét általam alkotott Barmeni Hitvallásban), és döntően nem is érvényesítettem.”
E röpiratában két kérdésre keres választ: „Az a történelemben egyedülálló eset, hogy a zsidót tekintet nélkül vallására, kizárólag faji hovatartozása miatt, az állam külön jog alá helyezi, két új, egymástól elválasztott probléma elé állítja a teológust. Miképpen ítéli meg az egyház az állam eljárását, és milyen feladata származik ebből? Mi lesz az egyház álláspontja a gyülekezet megkeresztelt zsidó tagjait illetően? E két kérdésre csakis pontos egyházfogalom alapján adható válasz.”
Bonhoeffer eleve elutasítja mind a fasiszta ideológia és az egyház összekapcsolását, mind a zsidókra származásuk ürügyén kitalált külön törvénykezést. Felfogása szerint az etika az egyházhoz tartozók közös hitvallásából növekszik föl. S ez segíti az embereket abban, hogy a jelen döntő kérdéseit fölismerjék, az egyház által hirdetett biblikus ige által megértsék, mi is az Isten akarata. Az egyház kikerülhetetlen felelőssége, hogy különleges tudása révén, az államot megszólítsa, kérdőre vonja, és végső szükségben az ellenállás megfelelő eszközéhez is nyúlni merjen.
Szóba sem jöhet az a kifogás, hogy az egyház kompetenciája híján nem ítélheti meg, vajon az állam jogtalanná vált-e. Következetesen tartja magát a reformátori hagyományhoz, amely ugyan elismeri a lelki és világi kormányzás Istentől rendelt sajátos külön megbízatását, de feltétlenül ragaszkodik ahhoz, hogy az egyház érzékenyen vigyázza az állam lépteit. Mivel az állam feladata nem több, mint hogy megőrizze a jogot és a békét, és védelmezze polgárait.
Bonhoeffer felismerte, hogy a „zsidókérdésben” az a helyzet valósul meg, „melyben az államnak éppen az államisága, azaz erőszakkal jogot és rendet teremtő feladata tűnik veszélyben forogni”. Ezért a jogállamiságát vesztő állammal szemben háromféle egyházi tevékenységet tart lehetségesnek. Egyrészt felelősségre kell vonni az államot működése legitimitását illetően. Másrészt az egyház az állami intézkedések áldozatai iránt feltétel nélkül elkötelezett, „még akkor is, ha azok nem tagjai a keresztény közösségnek”.
„A harmadik lehetőség, hogy nemcsak gondját viseljük az áldozatoknak, de magunk vetjük magunkat a kerék küllői közé. Ez az egyház közvetlen politikai cselekvését jelentené, és csak akkor szükséges és lehetséges, ha az egyház megállapítja, hogy az állam csődöt mondott a maga rend- és jogteremtő szerepében, vagyis ha úgy látja, hogy az állam gátlástalanul sok vagy gátlástalanul kevés jogot és rendet biztosít. (…) Túl kevés a jog, ha az alattvalók valamely csoportja jogait veszti, túl sok pedig, ha az egyház lényegébe és kinyilatkoztatásába avatkozna be az állam.”
Bonhoeffer szerint még e harmadik lehetőség – amely pedig a fennálló renddel szembeni nyílt konfliktust jelenti – „sem más, mint az állam alapvető egyházi elismertségének paradox kifejeződése”. Ez az az eset, amikor az egyház arra válik hivatottá, hogy „az államot mint államot önmagától védje, s óvja meg”.
Nemcsak K. Barth, de egyháza lelkészei sem figyeltek Bonhoeffer intő szavára. Arra, hogy a keresztény ember kereszténysége azon áll vagy bukik, hogy szükséghelyzetben mit cselekszik. Pedig ez a racionális, olykor szinte konzervatív írás egyet akar: kiszabadítani olvasóját az antiszemita propaganda bűvöletéből, és felelős cselekvésre bátorítani a másikért, akit ugyan az állam elárult, de sorsát rajtunk kéri számon az Isten.