Thomas Brussig 1965-ben született Kelet-Berlinben, ott nőtt fel, ma felváltva él Berlinben és egy mecklenburgi faluban. A Napsugár fasor innenső vége című regényének magyarországi megjelenése alkalmából 2007 áprilisában, a Budapesti Könyvfesztivál idején a szegedi egyetem bölcsészkarán vendégeskedett, az interjú az ott készített nyilvános beszélgetés szerkesztett változata.
Politikus alkatú író vagy. Thomas Mann szerint minden író egyetlen könyvet ír egész életében: a te nagy könyved az NDK utolsó két évtizedének, a fordulat évének és a fordulat utáni időszaknak a története.
Politikus alkatú vagyok annyiban, hogy érdekel a kor, amelyben élek. Mindig kíváncsi vagyok arra, hol avatkozik bele a politikum az ember életébe. De természetesen az ember jobban érdekel, mint a pártok és egyéb politikai konstellációk. És ha innen nézzük, szívesebben vagyok apolitikus, mint túlpolitizált.
Téged igencsak beskatulyáztak. Te lettél a keletnémet szerző a Helden wie wir („Magunkfajta hősök”) és a Napsugár fasor után. Nem szeretnél végre megszabadulni ettől a szereptől?
Nézd, az ember nem maga választja a szerepét, és nem is igen van értelme védekezni ellene. Rád akasztanak egy címkét, akár tetszik, akár nem, aztán azzal jársz-kelsz a világban. Én már annak örülök, hogy a műveim alapján azonosítanak. Büszke vagyok arra, hogy a Helden wie wirrel új szemléletmódot vezettem be a német közelmúlt történelmével kapcsolatban. Más szerzők is megértették belőle, hogy az NDK-ról a komikum nyelvén is lehet beszélni. A kilencvenes évek elején, amikor írni kezdtem a regényt, azt mondták, hogy az NDK a huszadik század második német diktatúrája volt; a keletnémet múlt feldolgozása során ugyanazt a szókincset és érvrendszert használták, mint a Harmadik Birodalom feldolgozása során. Én úgy éreztem, hogy ez nem működik. Az NDK diktatúra volt, de gyökeresen más, mint a Harmadik Birodalom. Az NDK-ban az volt a legrosszabb, hogy ilyen sokáig tartott: nem indított háborút, nem követett el népirtást, vagyis nem volt olyan szörnyeteg, mint a Harmadik Birodalom. Ezért minden további nélkül lehetséges az NDK-ból komédia-alapanyagot csinálni.
Ez a vélemény könnyen a diktatúra megszépítésének, bagatellizálásának gyanújába keverheti azt, aki hangoztatja.
Persze. Provokatív módon nevetségessé tettem az NDK-t és a Stasit, kaptam is érte a fejemre. Csakhogy a vádaskodások is a Harmadik Birodalom feldolgozásának érvrendszeréből eredtek, éppen ezért elhibázottnak tartottam őket. Ha az NDK egykori áldozatai tiltakoznának, már elgondolkodnék, hol hibáztam. Ők valóban morális instanciát jelentenek számomra. Ha ugyanezt újságírók teszik, akiknek, ugye, valamivel tele kell írniuk az újságot, az nem érdekel. Nagyon örülök, hogy a polgárjogi mozgalom kiválóságai, mint például Wolf Biermann, jó véleménnyel voltak a Helden wie wirről. Nem voltam benne biztos, hogy ők is osztják majd a regény iránti lelkesedést, mert tudtam, hogy nem könnyű velük, megvesztegethetetlenek.
A Helden wie wir a második regényed volt. Az elsőt, a Wasserfarben („Vízszín”) címűt álnéven jelentetted meg. Miért?
Nem voltam biztos benne, tudok-e majd írni utána; és ott állni egyetlen könyvvel, amely esetleg később nem fog tetszeni nekem… Akkoriban nagyon félénk és gátlásos ember voltam. Ráadásul a Wasserfarbennek önéletrajzi magja van. Azért kezdtem írni, mert nem tudtam beszélni – ezt a hiányosságot pótoltam az írásban. Amióta vittem valamire az irodalomban, azt várják tőlem, hogy folyamatosan beszéljek. Furcsa paradoxon ez.
A Wasserfarbennek nem volt nagy sikere…
1991-ben jelent meg. Akkoriban éppen egy éve törölték el a cenzúrát, és az embereket az érdekelte, amit az előző években, sőt évtizedekben nem tudtak elolvasni. Ha valami végképp nem érdekelte őket, az egy félénk elsőkönyves volt. Egy neves keletnémet kiadónál, az Aufbaunál jelentem meg, amelynek a régi kommunikációs és terjesztői rendszere összeomlott az újraegyesítés után, az új rendszer pedig még nem épült ki. A könyvet tehát elnyelte egy fekete lyuk, csak akkor vették észre, amikor a Helden wie wirrel már befutottam. A könyv egy érettségi előtt álló gimnazista fiúról szól, aki nem tudja, mi legyen belőle. Ez az érzés, hogy mindenki azt várja tőled, hogy kezdj valamit az életeddel, de te nem tudod, mi legyen az a valami, közben pedig telik az idő, és a zűrzavaros világ, amelyet mások látszólag olyan jól értenek, egyre közelít feléd, és egyre fenyegetőbb, te pedig nem tudod, hol a helyed – nos, ez volt akkor az én problémám is. Mellékesen a nyolcvanas évek második feléről is szól a könyv.
Nagyon tetszett a nyelve, ez a „szűzies szleng”: ifjúsági nyelv obszcén szavak nélkül, ami a magyarban elképzelhetetlen. Érdekelne, nagy különbség volt-e a keleti és a nyugati ifjúsági nyelv között.
Inkább a mai és az akkori között tudok összehasonlítást tenni. Akkoriban még nem uralkodott el, nem tarolt a nyugati coolneß. Szavak, amelyek divatba jöttek, mára tökéletesen elavultak. Ami akkor urst volt, ma fett.
Kasa és zsír. Az ifjú hősnek nem csak az a baja, hogy nem tudja, mit csináljon. Olyan politikai rendszerben él, amely megnehezíti, hogy valamennyire is normálisan éljen.
Erre nem gondoltam, mert amikor a könyvet írtam, nem volt rálátásom, és azt hittem, hogy az NDK örökké tart. És úgy gondolom, ebben az életérzésben, a felnőttségtől való félelemben nincs semmi NDK-specifikus. A környezet persze egészen konkrét, de nem olvasnák, ha csak az NDK-ra lehetne vonatkoztatni. Szóval a könyvnek van sármja, és el is éri, amit akar. Az a baja, hogy egyetlen témára szorítkozik. Szerzőként igazán a Helden wie wirrel éreztem először felszabadultnak magam. Olyan volt, mint amikor a gyerek kiborítja a játékkosarat, a játékok szétszóródnak a földön, és beterítik a gyerekszobát. Öröm volt azt a könyvet írni, először próbáltam leitmotivokkal dolgozni, igazi történettel…
Kitől tanultál elbeszélői technikát?
Mindig bizonyos könyvek indítottak el bennem valamit. Elolvastam, inspirálónak találtam egy könyvet, és azt gondoltam: ez klassz, ilyet én is szívesen írnék. A Wasserfarbennél a Zabhegyező volt ez a könyv. A Helden wie wir számára Philip Rothnak, vagyis szintén egy amerikai szerzőnek A Portnoy-kór című könyve volt fontos, amely politikai regény szexuális eszközökkel, és ugyanezt lehet az én regényemről is mondani, amely lényegében a Fal leomlásáról szól. Egy amerikai riporter, Kitzelstein videofelvételek elemzésével kideríti, hogy november 9-én volt egy férfi, aki fontos szerepet játszott a Falnál. A videón nem tudja pontosan kivenni, mi is történt, de a férfi azonosítható. Azután – ne kérdezd, hogyan – felkutatja, és leülteti a magnó elé. A regény hét magnószalagnak a szövege. Klaus Uhltzscht, mert így hívják a férfit…
Kimondhatatlan név.
Igen, ez az egyik fő baja neki is. Szóval Uhltzscht beismeri: én voltam az, én döntöttem le a Falat, de hogy elmondhassam, mi történt azon az éjszakán, el kell mondanom mindent magamról, mert azon az éjszakán teljesedett be az életem. Rögtön hozzáteszi: a Fal leomlásának története a farkam története. Ezt azért is mondom, hogy aki elolvassa a regényt, ne panaszkodjon, hogy nem figyelmeztettem előre. Az egész regény dühödt és komikus leszámolás az NDK totalitarizmusával. Az impulzus – a csalódás amiatt, hogy hosszú évekig csak hülyeségeket tanultunk az iskolában – már a Wasserfarben megírásakor is hatott, de itt sokkal erőteljesebben; ráadásul itt már nem az iskoláé a főszerep, hanem azé az őrületé, amelyben mindannyian részt vettünk.
A perverzió ábrázolásával katartikus hatásra törekedtél. Karneváli módon feje tetejére állítottad a szokásos beszédmódokat, a politikum helyére a szexualitást helyezted. Agresszív könyv, úgy éreztem olvasás közben: engem most fölszólítanak arra, hogy elgondolkodjam a múltamon. A könyv mindenesetre óriási siker volt, világsiker. Mindenki halálra nevethette magát rajta, vagy éppen berzenkedhetett, hogy kikéri magának az obszcenitásokat – de a katarzis valahogy elmaradt, nem?
A könyvet csalódásból írtam. Nem zajlott le a dialógus az egyén kudarcáról az NDK vége után. Egyik rendszerhű szereplőm mondja: az olyan hősöknek, mint mi, nincs mit megbánniuk. Ez volt az én fő tapasztalatom. A kilencvenes évek elején mindenki a saját ellenálló-történetét kezdte mesélni: „Én már akkor, ezen és ezen a gyűlésen kinyitottam a számat…” Akárhová néztél, mindenütt csupa ellenállás. De ha mindenki ellene volt, hogyan lehetséges, hogy ilyen sokáig fennmaradt a rendszer? A kérdést nem úgy kellett volna föltenni: mikor mit tettem ellene, hanem: mi az, amit nem lett volna szabad megtennem? Akkor kitaláltam, hogy megalkotok egy irodalmi figurát, akinek a kudarca mindenkiét felülmúlja. Buta, félrevezetett, gyáva… Afféle német Forrest Gump, egy félnótás, aki történelmet akar csinálni, és ez sikerül is neki. Azt reméltem: ha nem hallgat el semmit, arról sem, hogy férfiként kudarcot vallott, akkor a politikai kudarcáról is őszintén beszél. És ha az őszinteségnek megvan az a hozadéka, hogy túléli, sőt, okosabb lesz tőle, akkor talán a könyv katartikus hatással lesz az olvasókra, és majd ők is tudnak beszélni a saját kudarcukról. Ez azonban nem következett be. Talán három évet késett a könyv ahhoz, hogy katartikus hatása legyen. Hogy úgy mondjam, nevetésbe fulladt. Ez a nevetés persze bizonyos rangot vívott ki nekem, amit nem szabad alábecsülni. A Helden wie wir előtt mint szerző nem léteztem, utána viszont anyagi biztonságot tudtam teremteni magamnak. Ma már bizonyos passzusokra azt mondom: na, Thomas, ma már nem így írnád meg. Különösen ami a komikumot illeti, például elég ostoba faviccek vannak benne.
Christa Wolfot nevetségessé teszed a könyvben. Christa Wolf megírta a hetvenes évek végén a Was bleibt („Ami marad”) című elbeszélést, de csak a fordulat után jelentette meg. Arról ír, hogyan figyelte őt a Stasi. Három fiatalembert említ, akik figyelik a lakását. Egy összetört fürdőszobai tükörről is szó esik, amelyről sejteni lehet, hogy házkutatás vagy bepoloskázás közben törték össze. Te pedig elképzeled és le is írod ezt a három férfit, meg hogy miképpen törték össze a tükröt. De ennél továbbmész. Nem elégszel meg a gúnnyal, nyílt felháborodással beszélsz Wolfról.
Főként az értelmiségiekkel kapcsolatban ért az a csalódás, amelyet említettem. A közbeszéd befolyásolása a keletnémet értelmiség dolga és felelőssége lett volna. Ők a fordulat után azonban odaálltak Christa Wolf mögé, és kórusban kiabálták: ide nézzetek, énrám, engem is megfigyeltek a hetvenes években, tehát én is áldozat vagyok. Ha Christa Wolf ezt az elbeszélést korábban publikálta volna, az valódi kockázatot jelentett volna. Ez a magatartás felháborított. De annak, hogy ő megjelenik a regényemben, az a fő oka, hogy a kritika egy fiatal, debütáló keletnémet szerzőt óhatatlanul Christa Wolfhoz mért. Teljesen magától értetődőnek tűnt a kritikusok számára, hogy az ő köpönyegéből bújtam elő, keleten úgy ír az ember, mint ő, és kész. Ez persze hülyeség. Ezért van, hogy első, saját nevem alatt megjelenő könyvemben, amely meglehetősen erőteljes felütés volt, félreérthetetlenül jelezni akartam: nem ebben a hagyományban állok, itt valami szuverén dolog történik.
Ehhez képest a gesztus lovagiatlan és eltúlzott. A kilencvenes évek elején lezajlott nagy sajtóvita ütközési pontja maga Christa Wolf volt. Támadták és védték a személyét és a műveit, rajta keresztül a keletnémet értelmiség, elsősorban az írók szerepét és felelősségét a diktatúrában. Ez a sajtóvita is a regény előtörténetéhez tartozik. Akár akartad, akár nem, a regénynek ezzel a motívumával a vitához is hozzászóltál.
Én akkor a magam részéről ennyivel elintézettnek tartottam a dolgot. Nem akartam azzal hírnevet szerezni magamnak, hogy én vagyok Christa Wolf ádáz ellensége. Amikor hetvenéves lett, valamelyik rádió akarta, hogy nyilatkozzam, de nem nyilatkoztam. Hadd ne kelljen örökké rajta keresztül identifikálnom magam. Annyi jelentősége volt, hogy lássák: van egy fiatal keletnémet szerző, aki egyáltalán nem tud mit kezdeni Christa Wolffal. Ugyanis a frontvonalak ebben a sajtóvitában úgy rajzolódtak ki, hogy a nyugatiak támadták őt, a keletiek pedig védték, engem nem kérdeztek, hogyan is kérdeztek volna, hiszen senki sem ismert. Még csak annyit, hogy az NDK-ban az elnyomás két, egymástól igencsak eltérő formában nyilvánult meg, és mindkettőnek megvan a maga megfelelője a regényben. Az egyik a nyíltan autoriter jelleg, amelyet az apa testesít meg, a másik pedig, amelyik tompítani igyekszik a konfliktusokat, és ez nálam az anya, aki mellesleg Christa Wolf-rajongó.
Közismert a káoszelmélet képszerűen megfogalmazott tétele, a pillangóhatás elve: egy thaiföldi lepke egyetlen szárnycsapása vihart képes támasztani Amerika nyugati partjainál. Ez a kép explicit módon megjelenik a Wie es leuchtet („Hogy fénylik”) című regényben. De mint elbeszélői elvet már a Helden wie wirben is alkalmazod: egy banális eseményből vagy körülményből véletlenszerűen következik valami, abból a következő és így tovább, és a végén leomlik a Fal. A Helden wie wirt úgy is olvashatjuk, mint egy lepke szárnycsapása nyomán támadó vihar történetét. Tudatosan csináltad így?
Nem, a Helden wie wir írásakor nem gondoltam a káoszelméletre. A regény provokáció volt abban az értelemben is, hogy azt állítottam: a német egység létrejötte egy tipikus antihősre vezethető vissza. Az egész polgárjogi mozgalmat, amely természetesen erősen hatott ’89 őszén, lekicsinyítettem azzal, hogy odaállítottam mellé és felnagyítottam egyetlen idiótát. Ez is karneváli, most megtetszett nekem ez a karneváldolog. Az idióta kijelenti: én voltam, egyedül én vagyok felelős a Fal leomlásáért, és most elmesélem, hogyan történt valójában. És nem világos, mi miből következik, és miért éppen úgy alakul, ahogy.
Kaotikusan alakul. Úgy tűnik nekem, hogy bizalmas viszonyban vagy a káosszal. Már a Wasserfarbenben van egy jelenet, amikor a fizikatanár kioktatja a diákjait, hogy mi is az a káosz. Ők csak sejtik, mi lehet, dobálóznak a szóval, ő viszont mégiscsak fizikatanár, pontosan tudja, és nagyon szépeket mond róla. Ez a motívum tehát újra és újra felbukkan nálad.
Egy másik olvasóm a színekre figyelt föl, hogy milyen színesek a könyveim, és nem a képi gazdagságra gondolt, hanem konkrétan a színek alkalmazására. Se a színekkel, se a káosszal nem dolgoztam tudatosan, egyszerűen így alakult. Valószínűleg tényleg alkat dolga.
Most beszéljünk arról a könyvről, amely elsőként jelent meg tőled magyarul, az NDK komikus-nosztalgikus hommage-áról, A Napsugár fasor innenső végén című regényről. Dühös és nosztalgikus vagy egyszerre?
Nem egyszerre, hanem egymás után. Először dühös voltam, aztán amikor elszállt belőlem a méreg, nosztalgikus lettem. Föl is tettem magamnak a kérdést: miért nem haragszom, és honnan ez a nosztalgia?
Mi történt a kettő között?
Telt-múlt az idő, ennyi. A Helden wie wir ’95-ben jelent meg, az valóban dühöngő könyv volt.
Kitomboltad magad.
Igen. És egyszer csak nem tudtam többé gyűlölni az NDK-t. Begyógyultak a sebek. Magamon is csodálkoztam: teljesen világos számomra, hogy gyűlöletes időszak volt, mégis szép emlékeket őrzök róla, már nem tudok fölháborodni azon, ami az NDK-ban történt velem. A Napsugár fasort azért írtam, hogy utánajárjak ennek a jelenségnek. Tényleg, miért éppen ezt a könyvet fordítottad le?
Mert ez a legrövidebb.
Kétségkívül a legrövidebb a négy közül, rendkívül rövid idő alatt is írtam, meg sem mondom neked, milyen rövid idő alatt, illetve majd négyszemközt. Szóval, amikor nosztalgikus vagyok, bizonyos tekintetben hamisítom a múltat azzal, hogy megszépítem, ez a megszépítés pedig természetesen kizárja, hogy pontos legyek. Amint pontos kezdek lenni, és valós helyzetekben mélyülök el, szó sem lehet nosztalgiáról. A Napsugár fasor viszont nosztalgikus könyv akart lenni. Olyan volt dolgozni rajta, mintha slágerszövegeket írnék. A szavak puhák voltak, a megfogalmazás valahogy párás, ködös, hiányoztak az éles kontúrok. Jóleső érzés volt. Ugyanúgy benne van minden disznóság, csak éppen a felháborodás hiányzik belőle.
Furcsa módon ennek a könyvnek az elolvasásakor vált tudatossá bennem a különbség aközött, ahogyan a magyarok élték át a rendszerváltozást, illetve ahogyan a keletnémetek a Fal leomlását. Nálatok egy egész ország tűnt el. Az ország, amelyben születtél és felnőttél. Nem lehet, hogy emiatt lettél nosztalgikus?
Az bizonyos, hogy eltűnt valami, ami azelőtt megvolt, a kettő között pedig hatalmas a törés, a cezúra, ez volt az 1989–90-es évad. A jelen nem a múlt folytatása volt. Nem tudom, ez mennyire érvényes Magyarországra. Az országhatárok például valóban nem változtak. És nálatok talán inkább evolúció volt, inkább átmenet, mint törés. Ugyanakkor feltételezem, hogy mondjuk 1982-ben egészen más volt itt a világ, mint ma – éppúgy, mint nálunk.
Persze, én csak a haza fogalmára és képzetére céloztam, egy országra, amely volt, és most nincs. Ránézünk a térképre, és nem látjuk az NDK-t. Azért ez mégiscsak furcsa érzés lehet.
Az igazi különbség az, ahogyan ma az üzletek kinéznek, hogy a pénz mennyire fontossá vált, és hasonlók. De hogy ránézek a térképre… Hát tudod, ha csak ennyi lett volna az egész… Nem, ha nosztalgiáról beszélek, másra gondolok. Minden ember nosztalgikus. Ami régen volt, az mindig szebb volt, ezt valószínűleg Magyarországon is gyakran hallani. Persze, tudom, hogy nem volt szebb, a fejemmel tudom, de a szívem szeret emlékezni. Ez az ellentmondás érdekelt.
A Wasserfarben című regényben mondják, hogy a vízszín a fiatalság színe. A motívum visszatér a Wie es leuchtet című regényben, amely 2004-ben jelent meg: az érzés, hogy a csillogó szemekben, amelyeket 1989 őszén mindenütt látni lehetett, mégiscsak ott lappang a fásultság, a csalódás, a fáradtság. Egyébként ez az a regényed, amelyikről a legnehezebb beszámolni, mert tablószerű: a fordulat évének, a második „nulladik órának” és az újraegyesített Németországnak a tablója. Ennél a regénynél egy Balzac bújt elő belőled. Szóval az említett fásultság benned is megvolt?
Nem, a Fal leomlásakor éppen ellenkezőleg…
De a könyvet 2004-ben írtad. Az azóta eltelt évek szükségképpen közrejátszottak abban, hogy ilyen lett a regény alaptónusa.
Nem, nem játszhattak közre. Úgy akartam megírni annak a bizonyos évnek a történetét, hogy ne árulkodjanak aktuális érzéseimről. Nem 2004 perspektívájából akartam megírni, nem az azóta átélt csalódások és többlettudás fényében. Azt az időpillanatot próbáltam megragadni, a maga izgalmával, eldöntetlenségével. Az az év nem tudta, hová is akar eljutni. Egyszerűbb lett volna a mostani pozícióból, mai tudásomat mozgósítva megírni. Csakis azért vártam ilyen sokáig a regénnyel, mert nem voltak meg hozzá az írói eszközeim. Először azokat kellett megtalálni és kifejleszteni. Amikor az elején Thomas Mann mondását emlegetted, meg is ijedtem: ha ez így van, ha minden író egy könyvet ír, akkor én már készen vagyok, akkor mit fogok csinálni ezután?
Hogyhogy mit, hát a következő könyvet.
Brecht mondta: ami utánam jön, nem lényeges. Igaz, én még itt vagyok, és talán történhet még valami lényeges a történelemben.
Na látod… Boldog voltál 1989-ben?
Hát persze. A legdúsabb, a legszebb idők voltak. Látni, hogy egy rendszer, amelyet az örökkévalóságnak szántak, egyszer csak feloldódik a semmiben, ez csodálatos volt. A Wie es leuchtet köztes időben játszódik. A régi már nincs, vagy alig van, az új pedig még nem jött el. Ez a köztes állapot, ez a bizonytalan talaj, meg ahogy újrakeverik a kártyákat… Senki nem tudja, mi lesz, általános özönvíz-hangulat uralkodik, minden lehetséges, nagy felemelkedések vannak, és nagy bukások – mindez fantasztikus regényanyag. Nagyon szerettem írni ezt a könyvet. Azt hittem, legalább öt évig fog tartani, de két év alatt készen lettem. Két dús, boldog év volt az is.
Mi volt a regény alapötlete?
Egy fotós az elbeszélője, akinek a fotóit megsemmisítette a 2002-es nagy áradás. Egy óriási archívumot mosott ronggyá a víz. A nőt, akit szeret, aki sok fotón szerepel, és aki nagyon szerette nézegetni is a fényképeket, kárpótolni akarja valamivel, így hát elbeszéli azt az időszakot, mégpedig nem a fotók felelevenítésével, hanem a fotók spiritjének, hangulatának a megidézésével. A könyv dramaturgiája kicsit egy fotóalbuméra emlékeztet. Ahogy lapozgatsz egy albumot, előbukkan a rokon, akit már három oldallal előbb láttál, csak most más helyzetben. Az volt a becsvágyam, hogy megmutassam egész Németország 1989-es fotóalbumát. Fiatalok, öregek, nyugatiak, keletiek, fent és lent, felemelkedés és bukás… Olyan szituációkba keverednek, olyan kihívásokkal néznek szembe, amilyenekre soha életükben nem számítottak.
Sok kulcsfigura szerepel a regényben. Voltak ebből problémák?
Nem, senki nem koppintott a fejemre. Egyébként a könyv megértéséhez sem fontos, hogy valaki fölismerje ezeknek az alakoknak az eredetijét. Hiszen inkább csak inspiráltak. Volt például az NDK-ban egy nagy hatalommal bíró férfiú, ő volt felelős a devizagazdaságért. Sok illegális üzletben volt benne a keze. A fordulat idején eltűnt, kimenekült Nyugatra. De volt néhány nap, amikor egyszerűen nem tudta senki, hol van. Nyugaton azután sikerült kisebb karriert csinálnia, és soha nem vonták felelősségre azért, amit korábban művelt. Engem kizárólag az érdekelt benne, hogy egy ilyen Napkirály-szerű figura hirtelen megbukik, és nem marad semmije azon az öltözet ruhán kívül, amiben elmenekül. Volt néhány éjszaka, amikor megpróbált valahol elbújni, ezt részletesen elmeséltem, de nem néztem utána, valóban úgy történt-e, ahogy leírtam. Amúgy sincsenek egy az egyben leképezve a valódi személyek, hiszen ez irodalom.
Noha ilyenkor számolni kell azzal, hogy az olvasók a szereplő „eredetijét” reklamálják.
Ebből a „titkos gazdasági miniszterből” például birkózót csináltam. Azt állítom a könyvben, hogy valaha olimpiai bajnok volt, mégpedig az NDK legeslegelső aranyérmese, de olyan mértékben megszállottja a konspirációnak és a konfabulálásnak, hogy átíratta az NDK történelmét, és úgy állíttatta be, hogy valaki más legyen az, aki az aranyérmet megnyerte nekünk. Ez oda vezetett, hogy olvasók megkerestek, és kérdezgetni kezdtek: Mondd, igaz, hogy a Schalck-Golodkowski nyerte az első olimpiai aranyat?... Ezen látom, mennyire erősen ragaszkodunk az autenticitáshoz, és hogy nekem mint regényírónak milyen szerény eszközeim vannak arra, hogy az irodalommal egy másik, független világot alkossak. Ahhoz túlságosan foglyai vagyunk ennek a világnak.
- Kultúra [6]