Nincs két lelkem, csak egy

[Kisbali László] [1]

„Nemzeti elkötelezettségű…”

A Fidesz valóban ragyogóan szervezett, „pragmatikus” párt lehet. Biztosra veszem, hogy van egy alkalmazottjuk, aki előtt csinos kis táblázat fekszik, és abban található egy rovat, amelyet fiatalos könnyedséggel – mondjuk – „naci”-nak neveznek. Azaz: mondta-e már a héten Orbán Viktor, hogy a Fidesz „nemzeti elkötelezettségű” párt. Ha még nem, akkor a lelkiismeretes munkatárs jelez, és a miniszterelnök-jelölt haladéktalanul teljesíti kötelességét. Legutóbb például a múlt keddi Népszabadságban.

Hogy mit jelent a „nemzeti elkötelezettség”, ez önmagában teljesen érdektelen lenne, ha nem rajzolódna ki egy érdekes tendencia. Orbán ugyanis mostanában előszeretettel akkor veszi elő e határozott önjellemzést (hang elmélyül, tekintet a távolban kutat), amikor a két liberális párt különbségét akarja bemutatni. Ekkor a kijelentés már úgy hangzik, hogy a Fidesz – az SZDSZ-szel szemben – nemzeti elkötelezettségű párt. A frázisnak így mintha már lenne értelme, legalábbis tudjuk, hogy mire vonatkozik. Én azonban kénytelen vagyok csődöt jelenteni: a Fidesz programjában semmi olyasmit sem találtam, ami „nemzetügyben” ellentétben állna a szabad demokraták elképzeléseivel. Barátaim is tanácstalanok ez ügyben. Sőt, van aki szerint inkább az SZDSZ-re illik a jellemzés. Vegyük pl. a trikolórmadarakat! A narancssárgával a Fidesz legfeljebb az írek vagy a holland focisták iránti elkötelezettségét jelképezheti. Mit jelent akkor az önjellemzés? Bizony, könnyen lehet, hogy csak ennyit: az SZDSZ nem nemzeti elkötelezettségű párt. Ezzel az állítással a Fidesz ugyan elkülönítheti magát a szabad demokratáktól, ám hirtelen igen népes táborban találja magát. Manapság pedig nem nagy eredetiségről árulkodik az SZDSZ „nemzetietlenségének” sejtetésével kísérletezni.

Nem is hiszem, hogy Orbán ilyesmivel próbálkozna. Ő maga mondja, hogy nem szállnak be a népies-urbánus vitába: „mi valóban a »szellemi szögesdrótok feletti politizálás« hívei vagyunk”. Nos, én erősen elgondolkodtam e szép metaforán, és ráébredtem, hogy milyen kellemetlen dolog lehet szögesdrótok felett lebegni (és eközben még politizálni is), hiszen állandóan ott a fenyegetés: egy kicsit alább ereszkedve nyomban kilyukadhat a nadrág. Talán mégis érdemes talajközelben maradni – különösen akkor, ha a szögesdrótot nem is maga rakta le az ember.

És így „földhözragadva” talán megsejthetjük, ki is a „nemzeti elkötelezettségű”. Nos, nemzeti elkötelezettség az, aki mondja. Minél többször. Minél nyomatékosabban. És ha csak ennyit tesz, akkor ennek még örülhetünk is.

Rejtvényszövegünk egy jelentős magyar liberális államférfi (1868–1926), a Demokrata Párt alapítója politikai vallomásából közöl részletet. „Nemzeti elkötelezettségét” kétségbe vonni valóban egyet jelentene e kifejezés teljes kiüresítésével. Még akkor is, ha tudjuk és – kedves fajvédő rejtvényfejtőink kedvéért – el is áruljuk, hogy édesapját még Weiszfeldnek hívták.

Nincs két lelkem, csak egy


„Én csak olyan pártnak akarok tagja lenni, amely párt tagjai között megvan az egység, megvan a közös felfogás mindazon kérdésekre nézve, amelyek a társadalom és a gazdaság berendezkedésére fontosak és elhatározók. Énnekem nem lehet testvérem valaki azért, mert ’48-at ordít, ha az emberi jogokat akarja elvenni tőlem, és a ’67 sem jelent számomra semmit, hogyha a ’67 és a komoly munka hirdetése alatt nem rejlik más, mint maradiság. Nekem az a testvérem, azzal lépek szívesen közösségbe, és szívesen leszek bármilyen alakuló pártnak közkatonája, amely párt egy nézetet vall velem arról, hogy ebben az országban minden magyar ember jogosult az emberi létre, aki egy nézetet vall velem arról, hogy ebben az országban a dolgozó polgároké kell hogy legyen a politikai döntés, nem pedig egy maroknyi rétegé, néhány száz jó családé. Nekem testvérem, aki egyetért velem abban, hogy a dolgozó magyar nép szolidaritásán kell alapulnia ebben az országban minden jognak és minden hatalomnak. Nekem testvérem az, aki olyan politikát hirdet, amely politika nem a magyar polgárságnak kiéheztetését jelenti, nem a mi lakásunknak, a táplálkozásunknak megdrágítását, nem először jogfosztottságunkat, utána társadalmi megvetettségünket, azután gazdasági kiaknázásunkat, hogy ne legyünk emberek, ne legyünk jogokkal felruházottak, és egyúttal a koldusnyomor várjon reánk, testvérem az, aki ezt az országot függetlennek kívánja látni, nem zászlóban és drapériában, hanem polgári jogaiban, jólétében, kultúrájában, abban, hogy itt egy jogokkal felruházott, gondolkodó, értelmes, önérzetes és jóléttel rendelkező magyar polgárság és munkásosztály karöltve dönthetetlenné tegye a magyar demokráciát. (…)

Ha látok felnőtt politikusokat, felnőtt gyermekeket, akik örökkön-örökké pillangók után futkosnak, vagy szivárványokat hajszolnak a nemzet számára, maguk számára azonban nem a turulmadarat, hanem egyéb madarakat lakmároznak, ha látom, hogy a nemzet számára káprázatokat, délibábokat hajszolnak, de önmaguk mindig a reális talajon maradnak, a hatalom érdekeit soha szem elöl nem tévesztik: erről mondom, hogy ez a legrosszabb fajtájú idealista politika, mert ezek a politikusok idealisták a nemzetnek, és realisták maguknak.

Én pedig azt mondom, tisztelt polgártársaim: fordítsuk meg egy kissé a sorrendet, legyenek politikusaink ideálisak önmaguknak, ideálisak egyéniségükben, meggyőződésük erejében, hevében és abban az elszántságban, amellyel elveikért küzdenek, és önzők, reálisak, végtelenül reálisak és haszonlesők akkor, amikor a közről, az országról, a polgárságról, a magyar népről van szó. Ez a reális politika az, amelyik a legideálisabb politika. S erre az ösvényre, erre az útra kell térni a pártalakulásoknak Magyarországon, ha a pártok nem akarják továbbra emészteni önmagukat, emészteni a nemzet erejét. A tényleges erő, amit a nemzet mutat, ez a döntő, s nem a látszat.”

???

• Ki beszél? [6]