Tetemre fel!
Bajban lesznek a feltámadáskor az arkangyalok. A harsonák felhangzásakor fejetlenül fognak szaladgálni, és senkinek sem találják majd a sírját kies hazánkban. Hiába jegyeztek be a nagykönyvbe mindent akkurátusan, mire elérkezik a végítélet, a mókás kedvű utókor mindent összekuszál.
Most pl. az írószövetség elnöke állt elő egy érdekes javaslattal a költészet napján. Felháborító, úgymond, hogy a nemzet olyan egyetemes értékeket képviselő költője, mint József Attila, még mindig a Kerepesi temető munkásmozgalmi panteonjában nyugszik Biszku Béla mellett. Ezért kezdeményezni fogja, hogy József Attilát az őt megillető helyen helyezzék örök nyugalomra.
Nos, e szándék megfogalmazásában csak a kisebbik baj az, hogy Biszku Béla még él. Úgy látszik, mostanság akadoznak a hivatalos emlékezések. Jeszenszky is csodálkozott, hogy nem aratott tetszést azzal, hogy húsvétkor akarta megünnepelni a karácsonyt is. Kérdés tehát, hogy a Tornai úr, aki szövetségét minden állásfoglalástól eltiltotta, miért éppen a költészet napján áll neki politizálni. Ha rejtvényszövegünk – József Attilával ugyan feszült viszonyban lévő – szerzőjét olvassuk, könnyen rájöhetünk, hogy a költészet és a politikai célzattal elkövetett újratemetés azért nem minden további nélkül mosható egybe. Magam csak arra emlékeztetnék, hogy vannak országok, ahol a munkásmozgalmi hagyomány nem idegen, hanem minden további nélkül a nemzeti értékek körébe sorolandó. Ilyen kultúrákban a klasszikusok különb s különb temetőkben nyugszanak. Igaz, így nehezebb szemmel tartani őket, de valahogy csak megoldják a dolgot.
Persze lehet, hogy az írószövetségi elnök egyáltalán nem politizált, hanem saját művészi tevékenységét bővíti. Lehet, hogy az ars funeralis, a temetés művészete izgatja. De az is elképzelhető, hogy posztmodernkedni akar: miután már jól összekuszálódtak a költészet és a kritika határai, az életnek nevezett nem merőben verbális kontextust is be akarja vonni az irodalom játékterébe: az exhumacionizmus mint az irodalomkritika legfelsőbb foka; dekonstruktív nekrológia stb. Ha megváltozik a kritikai ítélet, a művész ásót ragad, és „a megfelelő helyre temet”. Akiket elítél, azoknak csontjait a kutyák elé. Idővel egy-egy klasszikus sok-sok helyet is megjár. Létrejön a komparatív nekrológia: ki ki mellett feküdt már? Speciális műfaji kérdések: alá- és fölétemetés mint határeset stb.
Mindenütt kis sírhantok domborulnak majd. Unokáink ugyan állandóan hasra fognak esni, de szép világ lesz ez! Csak egy dolog nem változik: „Aki itt meghalt, az jól meg van halva.”
Dante is pártember volt…
„A magyar író halálra van ítélve.
A halál közös emberi sors. De az író, a költő, sok-sok évszázadon át büszkén ismételgette a non omnis moriart. Bizonyos fokig, valamilyen értelemben mentes volt ő a közös sors alól, s külön eszkatológiát igényelt. Túl az életen és halálon, a költő igazi eleme a halhatatlanság. (…)
– Mit bánom én, mi lesz halálom után! – mondja a mai költő. Bizonnyal nem egészen őszintén. (…) A mai költő megvető kézlegyintése titkos bizonytalanságot és önvédelmet leplez. Halhatatlanság, költők dicsősége a síron túl? Micsoda gondolat ez Magyarországon a huszadik század negyedik tizedében?
Ki tudja, mi lesz Magyarországgal? Ki tudja, mi lesz egész Európával, az európai kultúrával? De nincs szükség apokaliptikus félelmeink fölidézésére. Nincs szükség külső katasztrófára, kultúránk összeomlására gondolni. A magyar irodalmi élet szemlélete magában is elég kételylecke a halhatatlanság naiv hite ellen. Aki itt meghalt, az jól meg van halva. (…)
Régi költőink még ígérhettek maguknak bizonyos szellemi halhatatlanságot. Költészet, irodalom, akkor még nemzeti szükségletnek látszott, művelni azt majdnem politikai cselekedetnek. A költők neve a nemzeti hősök és politikusok neve mellé sorakozott a politikus nemzet tábláin. Üres név, mint amazoké. A politikai cselekedet aktuális dolog, s mihelyt elveszti aktualitását, a múlté lesz, a történelemé. Ha az irodalom csak a nemzeti cselekvés egy része: akkor az írás is meghal, mint a cselekedet, mely mindig a pillanathoz tapad, az adott viszonyokhoz, s értelmét veszti a viszonyok változtával. Az íróból csak a puszta név marad, akár a cselekvés emberéből; a név mögött a halott akció emléke, csönd, semmi, történelem. Nem is irodalmi halhatatlanság ez. A francia vagy angol klasszikus író neve eleven lelket jelent, folyton ható akcentusokat és rezdüléseket: a magyaré csak egy régvolt nemzeti dicsőséget. Kriptafelírás, aranyos betűkkel.
Mióta azonban – a kiegyezés után – íróink közvetlen szerepe a nemzeti cselekvésben megszűnt, s irodalmunk végképp és elvileg különvált a politikától: még ez a temetői halhatatlanság sem igen jár ki a magyar irodalom hőseinek. Talán Ady volt az egyetlen, ki azóta még egyszer nemzeti szerepet – a nemzeti ellenzék szerepét – tudta adni a költészetnek, és megkapta az aranybetűket. Mondanom sem kell, hogy ezek az aranybetűk is ezt a nemzeti szerepet jelzik csak, s egyébként Ady majdnem olyan jól meghalt, mint akármely más költőnk. (…)
Van azonban egy másik élet is, egy belső és szellemi élet, amely nem feled, hanem önmagával folyton gazdagodva, minden percben egész múltjával van jelen. Ez az élet maga a halhatatlanság; az egyéneknél úgy hívják, hogy: lélek; a nemzeteknél pedig úgy, hogy irodalom. (…)
A költő, az író részt vesz a harcban, hogyne venne részt? Dante is pártember volt, hajdan, csupa szenvedély és fanatizmus, és talált egy pártot, melytől nem a pártnak, nem is egy nemzetnek, hanem az egész emberiségnek diadalát, megváltását, egységét és békéjét remélte. A költő is lehet hőse pártjának, a harcnak, az aktív életnek; s feláldozhatja e harcban erejét, egész önmagát, életét! Sőt költészetét is: joga van rá. De ha életét áldozza, számoljon a halállal, s ha költészetét hozza áldozatul, ne akarjon továbbra is költő lenni.
Van viszont egy másik hősiesség… Ez a kötelesség pedig abból áll: minden harcon, küzdelmen és aktív életen keresztül megőrizni a másik életet, amit halhatatlanságnak neveztem: a lelket, az irodalmat. Aki ezt vállalta, s teljesíteni tudta, annak írói jelleme kifogástalanul áll előttem; aki nem teljesítette, azt mulasztás, sőt árulás terheli.”
???
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [6]