Vitányi Iván 1991 óta következetes híve az MSZP és az SZDSZ szövetségének. E tárgyban az első cikke éppen a mi lapunkban jelent meg 1991 nyarán (Vitányi Iván: Van-e ellenzék, Beszélő, 1991/24.), lapzártáig az utolsó a választásokat követő szombaton a Népszabadságban. Én az első cikk kapcsán többek között arról írtam (Révész Sándor: Felsőpárt, Beszélő, 1991/26.), hogy ha az MSZP együtt akar működni a liberális pártokkal, akkor mindenekelőtt le kell vonnia 1989 tanulságait.
Vitányi utolsó cikkében az áll, hogy „mindenkinek meg kell tanulnia, aki hirtelen feljut a népszerűség csúcsára, hogy a két hónap alatt szerzett százalékok két hónap alatt el is veszhetnek. (Ezt nem tudta az SZDSZ 1989-ben, az MDF 1990-ben, a Fidesz 1993-ban.)” Hm…
Ki mit nem tud?
Nem az SZDSZ, hanem az MSZP népszerűsége zuhant le 1989 októberének közepétől november végéig, a népszavazást kezdeményező pártok elleni hecckampány során 35%-ról 16%-ra. Ekkor vesztették el másfél hónap alatt a kétszeresét annak, amit az átalakuló kongresszussal nyertek (és lényegében ekkor vesztették el az 1990-es választásokat és a kormányban maradás esélyét). Az SZDSZ szavazótábora szeptembertől decemberig 4%-ról 14%-ra nőtt – azután tovább. 1991 elejéig 20-25% körül mozgott, és 1991 végén sem volt alacsonyabb, mint a népszavazás után. Megint ott tartunk tehát, hogy az SZDSZ-nek kellene megtanulnia 1989-ból azt, amit az MSZP felejtett el.
Az SZDSZ 1989–90-ben helytelenül cselekedett, amennyiben azért támadta az MSZP-t, mint most az MDF. Viszont helyesen cselekedett, amennyiben azért támadta az MSZP-t, mint most az MDF-et. Azért tehát, mert a törvény határain innen vagy túl, a törvényhozás vagy a törvényalkalmazás eszközeivel, de mindenképpen a demokrácia minőségének a rovására érvényesítette hatalmi érdekeit.
Napjaink egyik kedves homálysűrítő állítása, hogy a szocialisták nem önként adták át a hatalmat, hanem azért, mert menekültek az általuk teremtett csődtömeg elől. A szocialisták valóban nem önként adták át a hatalmat, hanem ugyanazért, amiért most az MDF: elvesztették a választásokat. Nem akarták elveszteni, nem akartak ellenzékbe bújni a csődtömeg elől, kormányozni akartak a hozzájuk, közelebb álló ellenzéki pártokkal, mindenekelőtt az MDF-fel. Más kérdés, hogy nem a választások éjszakáján, hanem néhány hónappal hamarabb vették tudomásul, hogy ez nem fog menni. Amiről lemondtak, az a hatalom diktatórikus, erőszakos megtartásának a lehetősége, de nem a hatalom. Ez idáig rendben van. Egy párt azért párt, hogy kormányozni akarjon. Ami nincs rendben, az ezután kezdődik.
Az MSZP részben azért vesztette el a választásokat 1990-ben, mert a választók számára az ő távozásuk jelentette a korszakvéget. Részben viszont azért, mert a Next 2000-től a népszavazáson és a lehallgatási botrányon keresztül a Springer-akcióig vezető úton elvesztették a hitelüket. Ennyiben a szocialisták mostani győzelmében valóban van némi szerepe az amnéziának. A választó felejt. Természetesen. Annak a pártnak azonban, amelynek arról kell döntenie, hogy bevigye-e a szocialistákkal egy kormányba a hitelét, emlékeznie kell erre. Emlékeznie kell arra, miben hasonlítottak az 1990-es bukottak az 1994-esekre. Minél kevésbé emlékszik a régi bukott és a mai választó, annál inkább.
Herdálási kísérlet
1989 elején a különböző KISZ-szervezetek kezelésében és használatában lévő ingatlanok tulajdonjogát igyekezett a maga számára biztosítani a KISZ KB. 1989 közepén, amint létrejött a Nemzeti Kerekasztal, és nyilvánvalóvá vált, hogy előbb-utóbb többpárti választások lesznek, megalakult a Next 2000. Az MSZP nekilátott egy olyan vállalkozásbirodalom kiépítésének, amelybe beviheti a saját ingatlanait és a kezelésében lévő állami ingatlanvagyont. Azután jött egyéb apróságok mellett a pénzügyminisztériumi lakásbotrány, majd kapuzárás előtt a pártlapok átjátszása, az úgynevezett Springer-ügy, amelynek érdemi kivizsgálását és a vizsgálóbizottság nyilvános tevékenységét már az új kormánytöbbség (amelyet jelentős részben az MSZP szavazói hizlaltak fel olyan szép nagyra a második fordulóban) akadályozta meg az új Országgyűlésben, Csurka István főszereplésével. Amit az MSZP kezdett, azt szakszervezeti szövetségese folytatta a Frohburg-botránnyal.
A fönti akciók többsége fönnakadt a jogállam szűrőjén, de a spontán privatizációban eltüntetett állami vagyon végképp eltűnt a kliensek portfólióiban. Nem lehet mit kezdeni sem az Ápisz, sem a Taverna ügyével, sem a többivel, mert a Németh-kormány idején csak azokat a törvényeket hozták meg, amelyek lehetővé tették a vagyon eltüntetését, de azokat nem, amelyek ezt megakadályozhatták volna.
1989-ben is összeomlott a költségvetés, jött a pótköltségvetés, a fizetési mérleg hiánya hirtelen az égig nőtt (akkor még másfél milliárd dollár magasságában volt az ég). 1989-ben is úgy romlott a helyzet, hogy a kormány elfutott a szükséges népszerűtlen intézkedések elől. Nem vállalta a rubelexport visszafogását és az azzal járó munkanélküliséget, csak az utolsó pillanatban szánta rá magát a világútlevél bevezetésével elszaladt külföldi magánpénzköltés korlátozására. Az ellentétes elvi deklarációk ellenére szinte mindenben engedett a SZOT nyomásának, úgy liberalizálta a bérgazdálkodást, hogy nem lépett fel szigorúan a fizetésképtelen vállalatokkal, a veszteségből bért fizetőkkel szemben. (Ennyit arról, hogy mennyire megalapozatlanok a Nagy-csapat beáramlásával kapcsolatos félelmek.)
„1989-ben a politikai csatározásoknak »áldozatul« estek a szükséges, de rövid távon rendre népszerűtlen gazdasági reformok. (…)
Azokon a területeken, ahol gazdasági reformokra mégis sor került, ott azok iránya és tartalma rendre tévesnek, sőt sokszor… kifejezetten károsnak bizonyult.” Ezt nem a szocialisták valamelyik ősellensége, hanem az MSZP listáján megválasztott Bokros Lajos írta „Rendszerváltás vakvágányon, 1989: kísérlet a társadalmi tulajdon elherdálására” című cikkében (Magyarország politikai évkönyve, 1990). Bizony a Németh-kormány mindent megtett, hogy rosszabb állapotban adja át a gazdaságot 1990-ben, mint ahogy visszaveszi 1994-ben. Csak az MDF-kormány különleges képességeinek köszönhető, hogy ez nem sikerült.
Nyitás és döngetés
Horn Gyula többször elmondta már, hogy a szocialisták elnökjelöltje Göncz Árpád. Mint tudjuk, 1989-ben még valaki más volt. Ha a szocialistákon múlik, akkor ma az ország elnöke egy sokszorosan lejáratódott, a liberális pártokat sehogy sem szívlelő, a jobbszélről szervezett népnemzeti egységweekendeket kultiváló politikus, aki már ki se nevezte volna azokat a médiaelnököket, akiket Göncz Árpád nem váltott le.
De persze ez az egész elnökválasztási-népszavazási ügy nem személyi kérdés. A dolog lényege az, hogy az MSZP a diktatúrából kifele menet a diktatúrától örökölt induló előnyét akarta magával vinni, monopolhelyzetét kívánta hasznosítani a demokráciában. Azt akarta kihasználni, hogy az adott időpillanatban az ellenzéknek még nem lehetett országosan bevezetett, versenyképes elnökjelöltje. Neki vajon ki az „elődje”?
Az MSZP – ne szépítsük a dolgot – piszkos és demagóg eszközökkel dolgozott a népszavazási kampányban. Demagóg volt, amennyiben „A nép válasszon elnököt!” jelszóval kívánta a népet belevinni egy választék nélküli választásba, állandóan a népszavazás költségeit emlegette, úgy állította be a dolgot, mintha a nem hitelesített aláírások a kezdeményezők hamisítványai lennének stb. És piszkos eszközökkel dolgozott, amennyiben a megállapodás felrúgásával vádolta azokat, akikkel nem tudott megállapodni, és álkérdésekkel való manipulációval vádolta őket, miközben ő manipulálta álkérdésekké a valódi kérdéseket menet közben. Kinyitogatta azokat a kapukat, amelyeket addig eltökélten zárva tartott, kieresztette rajtuk – a pártkongresszus döntésével ellentétben – a munkahelyi pártszervezeteket, a kormány eredeti javaslatával ellentétben a pártfegyvereseket és – amennyire muszáj volt – a pártszámlákat. S miután mindez megvolt, három műszakban ismételgették, hogy a népszavazás kierőszakolói csalják a népet, mert nyitott kapukat döngetnek, csakis azért, hogy velük együtt a Pozsgayt is eldöngölhessék. A népszavazásról szóló törvény meg olyan, hogy ha a kezdeményezők elkezdenek döngetni egy kapusort, akkor már végig kell döngetni mindegyiket, akkor is, ha már csak a hullát rejtő hetedik van bezárva.
Emlékeztetőül a kampány stílusára egy részlet az MSZP szórólapjáról: „A népszavazás ugyancsak sok pénzbe kerül. Kierőszakolói pártpolitikai érdekektől vezérelve a nemzeti kerekasztalnál született megállapodást torpedózzák meg. Aláírásgyűjtésük során kérdéseiket csalárdan csoportosították, így érték el, hogy a köztársaságielnök-választás ügye is népszavazásra kerül. Leleplező tény, hogy összegyűjtött aláírásaiknak majd fele nem volt hitelesíthető. Most ismét félre akarják vezetni az embereket, szándékuk szerint arra szavazzon a nép, hogy ne ő döntsön a köztársasági elnök személyéről! Ne hagyja magát becsapni!…” Tán ismerős… És még egy fontos momentum: a népszavazási kampány során alapozódott meg a médiaháború. Az a pszichózis, ami a most leköszönő kormánypártokat jellemezte, hogy tudniillik mindaddig elnyomottnak érzik magukat a médiában, amíg az ellenvélemény szuverén módon és rendszeresen egyáltalán jelen lehet, a népszavazási kampány után egyszerre alakult ki az akkori vesztesekben. Pozsgay és Csurka akkoriban amúgy is sok mindenben egyetértett, de abban különösen, hogy az elnökválasztást ellenzők a zsebükben tartott médiumok segítségével jutottak célba, holott minden későbbi vizsgálat azt mutatta, hogy a négyigenes álláspont sokkal kevésbé volt jelen a tömegkommunikációban, mint a másik.
Erőmutogatás
Pozsgay szépen meg is fogalmazta egy MSZP-aktíván, hogy a sajtó az SZDSZ hitbizományává vált, s az MSZP-nek erőt kell mutatnia. Az erő meg is mutatkozott, a közszolgálati médiumokban átvette a hatalmat a nagyobbrészt Pozsgayhoz közel álló emberekből formált kuratórium. Jött Pálfy G. és vele a többiek, s kitört a médiaháború.
Élénk földalatti tevékenység folyt. A pártirodákban már közvetlenül a népszavazás után megkezdődött az iratmegsemmisítés, a nemzetbiztonsági kuckókban minden előírást felrúgva listázás nélkül semmisítettek meg rengeteg iratot, amikor kiderült, hogy törvénytelen módon figyeltetik a törvényes ellenzéket.
A törvénytelenül leskelődők és gazdáik pedig halálosan megsértődtek, amikor a törvénytelenül meglesettek számon kérték rajtuk a törvényességet.
A kritikára való tárgyszerűtlen reagálás, az általános érvpótló sértődöttség egyike volt azoknak a stíluselemeknek, amelyeket az MDF-kormány elődjétől örökölt.
„Nem is tudtunk a sok-sok sanda támadás ellen védekezni, mert mindkét kezünk tele volt munkával” – mondta Németh Miklós búcsúzóban. „Felelőtlen szavak és ígéretek helyett mi keményen dolgoztunk, együtt az ország népével” – értesítette az országot Sztankay orgánumán keresztül az MDF a kormány kampánybúcsújában.
Amikor az ellenzék – végül is sikerrel, mert cáfolhatatlan politikai alappal – az alkotmánysértő módon fülelőkért felelős miniszter távozását követelte, még Vitányi Iván is azt nyilatkozta, hogy „az MSZP kilép a kormányból, ha folytatódik a fenyegetőzés”… „Mintha egy futballkapus azt mondaná: »le fogok vonulni a pályáról, ha továbbra is kapura lőnek!«” – írta erre Tamás Gáspár Miklós.
Változnak az idők, változnak a kapusok. Hál’ istennek! De azért nézzünk körül egy kicsit az öltözőben, mielőtt kifutnánk a vegyes csapattal, hogy nem húzták-e föl fordítva a mezt a kedves sporttársak, hogy nem az öngóllövő cipőjüket hozták-e magukkal – véletlenül.
Hivatkozott cikkek
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [7]