1990 tavaszán az ellenzéki pártok felkérésére vállaltam a képviselőjelöltséget, az SZDSZ-en és a Fideszen kívül az MDF kaposvári szervezete is támogatott és mellém álltak az akkori szocdemek is, valamint az Agrárszövetség és a Néppárt is rám szavazott. Független képviselőként foglaltam helyet a parlamentben, ám mivel akkor csak hatan voltunk a frakcióban, nem éreztem erőt ahhoz, hogy végrehajthassam terveimet. Mielőtt átültem, nem sokat kellett töprengenem, mert a szabad demokraták liberalizmusa és humanizmusa kiváltképpen vonzó volt számomra. A fideszeseket is kedveltem, azonban akkor még túl öreg voltam hozzájuk. Tiszteletük jeleként azóta is egy-egy szem narancsot raknak parlamenti helyemre, és Orbán Viktorral kiváltképpen jó a kapcsolatom.
Az SZDSZ soraiba való átülését – tudomásom szerint – más ok is befolyásolta.
Döntésem egyik fő oka a taxis-sztrájkkal kapcsolatos kormányzati magatartás volt. Megdöbbenve láttam ugyanis, hogy a kormány – anélkül, hogy a parlamenttel vagy akár csak a saját frakcióival tárgyalt volna – erőszak alkalmazásán törte a fejét. Egy demokratikus országban ez megengedhetetlen szándék volt, ami természetesen mélyen felháborított.
Önt, mint nagytekintélyű katonapolitikust, az Országgyűlés honvédelmi bizottságának alelnökévé választották, ám erről a beosztásáról lemondott.
Lemondtam, mert bár a szabad demokraták gazdaság- és szociálpolitikájával egyetértettem – ahogy ma is –, honvédelmi politikájukból kiábrándultam. Meg kell mondanom őszintén, hogy az SZDSZ-nek nem volt honvédelem-politikája. Úgy gondolták, hogy a honvédelem reformját egyedül az jelenti, ha a köztársasági elnök hadsereg fölötti hatáskörét biztosítják. Eközben egy, az SZDSZ-en belül működő kis csoport nem vette észre, hogy a honvédelmi miniszter erős jogköre nélkül a hadsereg Mohamed koporsójaként lebeg ég és föld között. Göncz Árpád megértette aggályaimat, és arra biztatott, hogy folytassam a reform kidolgozását, ám a már említett akarnok csoport újból megakadályozta azt. Közben elfogadta a parlament az új honvédelmi törvényt, amely a kommunista korszakbelihez viszonyítva is csak minimális előrelépést jelent a hadsereg civil ellenőrzése tekintetében.
Mihez kezd képviselő úr a parlamenti ciklus lejárta után?
A mór megtette a kötelességét, de nem távozik. A politikai élettől visszavonulok, de a magyar nép, a magyar kultúra, különösképp a tudományok szolgálatáról nem mondok le. Az Atlanti Kutató és Kiadó Társulat vezetőjeként húsz év alatt hetvenkilenc magyar vonatkozású könyvet jelentettem meg az Egyesült Államokban. Ezek túlnyomó hányada angol nyelvű, hiszen az volt a célunk, hogy a tengeren túl élők körében népszerűsítsük a magyar tudomány eredményeit. Most a New York-i Columbia Egyetem vállalta, hogy megjelenteti híres magyar történészek és más tudósok munkáit, terveim szerint ez évben nyolc-tíz kötetet.
Nyilván a hadtudománynak sem fordít hátat.
Természetesen nem. Két év itthon kiadott hadtudományi-hadtörténeti munkáit tanulmányozva azt tapasztaltam, hogy miközben a sztálinista hadtudományt már nem dicsőítjük, egyfajta bizonytalanság, spekuláció jellemzi a tudomány ezen ágát. Pedig óriási szükség lenne a korszerű hadtudomány – mondhatnám hadművészet – tanulmányozására. Ha ma nem is korszerű a magyar honvédség, a jövőbeli hadseregnek fejlett haditechnikai, hadtudományi ismeretekre lesz szüksége. Most arra törekszem, hogy könyvek formájában behozzam Magyarországra a korszerű nyugati hadtudományt. Hogy aztán ezeket mennyiben fogják fölhasználni az egyetemek meg a tisztképző iskolák, az már nem rajtam múlik.
Úgy tudom, könyv formájában ad számot négyéves képviselői munkájáról.
Igen. Hamarosan minden kaposvári családhoz eljuttatom beszámolómat. Leírom, hogy mit vállaltam és mit teljesítettem. Őszinte számvetésre készülök.
- Belföld [6]