Géniuszok
Nem nagyon értem én az alvászavarokkal küszködőket. Mert nem csupán a rádió sugározza éjszakai műsorait pápai áldással, de bizonyosak lehetünk abban is, hogy az ország sorsa méltó kezekben van. Ráadásul ennek megítélésében nem is kell holmi közvélemény-kutatási adatokra hagyatkoznunk, hanem egyenesen a kormány tagjai közlik velünk: olyan nagyszerű emberekről, családapákról, politikusokról, mint ők, még csak nem is álmodhatunk. (Az álomfelügyelet felállítását csak a következő ciklusban tervezik.) Nos, megítélésüket illetően kinek hihetnénk jobban, mint nekik?
Itt van mindjárt a Széchenyi alakját is árnyékba borító postamester. Schamschula a múlt héten az – Isten és Lezsák a tudója, hányadik – MDF-es televízió gründolásának titkait faggató kérdésre kijelentette, hogy teljesen felesleges lett volna erről a potom 200 millió dolláros ügyről tájékoztatni a közvéleményt. „Ha a Magyar Közlönyben megjelenik, hogy a kormány a Magyar Televíziónak engedélyezi gazdasági társulás alakítását vagy az abban való részvételt, akkor nem tud vele mit kezdeni az állampolgár vagy a jogalkalmazó, mert hát ki a fenét érdekel ez?” Látható az idézetből az a felelősség, amit a nyilatkozó a magyar nép lelki nyugalma iránt érez. Képzeljük el, amint ülnek a magyarok, és törik a fejüket, ám mindhiába: nem értik a közleményt. Hirtelen mind butának érzi magát, s feltámad a gyanú: lehet, hogy egy szlovák ezt értené? Na, nem, inkább ne is idegesítsük a nemzetet! Különben is, aki kíváncsi, hamar megöregszik!
Vagy nézzük Jeszenszky mestert, aki megint frappánsan kivágta magát. Visszautasította a rágalmat, hogy a „karácsonyi forradalom” idején szabadcsapatok küldésére biztatták a kormányt, holott valójában a NATO-csapatok romániai bevetésének kieszközlését kérték. El tudom képzelni, hogy megnyugodtak most Bukarestben: a fórumos politikusok nem csip-csup helyi konfliktus, hanem világméretű fegyveres bonyodalom létrejöttét szorgalmazták. Igazi diplomata a mi Jeszenszkynk!
Nem csoda, hogy Boross sem látja saját maga méltó utódját. Egyrészt megígérte Antall Józsefnek, hogy ő lesz továbbra is a miniszterelnök. Az ígéret pedig szép szó, ha megtartják, úgy jó. Ráadásul „nincs is – képességben, képzettségben, magyar elkötelezettségben, anyaföldhöz való ragaszkodásban, világképben, stílusban – akinek átadhatná a kormányt”. Gyönyörű önvallomás, bár néhány erény kimaradt a felsorolásból. Én például úgy látom, senki sem tudna olyan jól folyosói rendet tartani, mocskos szájú riportereket úgy kiakolbólítani, mint Boross Péter. Aztán azt gondolom, nincs is délcegebb politikus, mint ő. Sőt, szentül hiszem, hogy haskelepet sem tud senki olyan gyönyörűt csinálni, mint az ex-fegyverkereskedő. De a legfontosabb, amit kihagyott: ilyen szerény miniszterelnöke nem volt és nem is lesz Magyarországnak, mint ő, akitől távol áll minden önteltség és nagyképűség. Ám nem véletlen, hogy erről nem nyilatkozott. Hiszen a keresztény erkölcsiség értelmében – lásd a rejtvényben szereplő egyházatya (354–430) szövegét – a szerénységgel való kérkedés is a kevélység jele. Ilyen bűnt pedig ő sohasem követne el.
Egy dolog nem stimmel csak: senki nem fogja majd megkérdezni Boross Pétert, hogy kinek akarja átadni a hatalmat.
A kevélységről
„Félelemmel morzsoltad össze kevélységemet és igádba szelídítetted kemény nyakamat.
Hordozom már igádat és könnyű ez nekem, hiszen így ígérted, ilyennek akartad. Bizony ilyen volt már akkor is, midőn féltem nyakamra venni, csak én nem tudtam erről. Kevélység nélkül egymagádban országolsz csak Uram, mert igazi Úr egyedül te vagy, és senki más nem uralkodik rajtad. (…)
Azt kívánnunk, hogy féljenek tőlünk és szeressenek bennünket az emberek, nem egyébért, csupán mert ebből örömünk – de nem valóságos öröm – származik: nyomorúságos élet és aljas hencegés ez. (…)
Mivel azonban az emberi közösség némely hivatala szükségképpen megkívánja, hogy szeressenek minket és féljenek is tőlünk az emberek, azért igazi boldogságunk ellenlábasa nyomunkban leskelődik és lépvesszőkön szórja szét csalétkét mindenütt: nosza, előre rajta!
Mi pedig mohón csipegetjük a csalétket és vigyázatlanul rabságba esünk. Elszakítjuk igazságodtól örömünket, hogy újra megtaláljuk az emberi csalárdságban. Nem miattad, hanem helyetted akarjuk, hogy féljenek és szeressenek minket az emberek. És ha már hasonlóvá faragott magához, sajátjának akar minket az ördög, nem a szeretet egyetértésében, hanem a kárhozat közös gyötrelmében. Elhatározta, hogy fölüti trónját »távol északon« és a megsötétült, fagyos emberek neki szolgáljanak. Eltorzult gonosz módon majmol uram téged. (…)
»Nyomorult és szegény vagyok.« [Zsolt. 108,22.] Jobb nekem, ha rejtett sóhajokban nem tetszem magamnak és irgalmasságodat keresem, míg hibáim meg nem szűnnek, és segítsd javítani fogyatkozásaimat ama békességig, amelyet nem lát meg a kevélyek szeme.
A szájunkról elröppent beszéd és az embereknek immár ismerős cselekedetük a dicsőség szerelmének nagyon veszedelmes kísértését rejti. Koldult elismerést gyűjt ez a szerelem, hogy valamiképp mi magunk ragyogjunk. Kísért akkor is, ha mindjárt szívem mélyén elítélem, sőt, az elutasítás már maga kísértés: az ember gyakran a hiú dicsőség megvetésében még tetemesebb hiúsággal dicsekszik. Ilyenkor már nem is a dicsőség megvetésével dicsekszik, hiszen nem veti meg, ha dicsekszik szívében.
Ugyancsak szívünk belsejében lappang egy másik hiba is a kísértések említett fajtájából. Értéktelenné válnak tőle az olyanok, akik maguknak tetszenek, habár mások nem rajonganak értük, vagy éppen utálják őket. Ezek a maguknak tetszők kisujjukat sem mozdítják embertársaik tetszése érdekében. Szörnyen eljátszották tetszésedet a magukban tetszelgők, nem csupán hiányaikért, amelyeket ők értéknek tartanak, hanem ajándékodért is, mivel azt a maguk javának hiszik.”
???
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [6]