Az április 21. és május 12. közötti bányászsztrájkokkal Waldemar Pawlak kormánya is átesett a Szolidaritással vívott harc tűzkeresztségén. Az összeütközés tanulságai lehangolóak.
A lengyelországi sztrájkok soha, még a legkiélezettebb politikai küzdelmek idején – 1980–81-ben és 1988–89-ben – sem fenyegették az ország energiaellátását. A tiltakozások akkori vezetőinek meg sem fordult a fejében, hogy az erőművek kikapcsolásával fenyegessék meg az ellenségnek tekintett kommunista hatalmat. Lehet, hogy fogalmuk sem volt arról, milyen fegyver van a kezükben, valószínűbb azonban, hogy túlságosan is jól tudták… Bárhogy is volt, tény, hogy az április végi barnaszénbányász-sztrájk miatt a lengyel erőművek teljesítményét közel egyharmaddal kellett visszafogni. Modern demokráciákban ilyen mértékű csökkentésre csak egyetlen esetben kerülhet sor: háború idején…
Szolidaritás: történelmi esély vagy agónia?
A „szűk szakmai” tiltakozást eredetileg mindössze 48 órásra tervezték – mindenekelőtt a négy lengyelországi barnaszénbánya és a melléjük telepített elektromos művek holdinggá alakítását akarták megakadályozni –, a júniusi újraválasztását előkészítő Szolidaritás-vezető, Marian Krzaklewski azonban igyekezett „országos méretűvé nagyítani”. Javaslatára csatlakoztak a sztrájkhoz a feketeszénbányák és (bár csak egyetlen napra) a vasutasok; javaslatára fogadta el –hosszú huzavona után – a bányászok szakszervezete azt, hogy a tiltakozók felvállalják a Szolidaritás által képviselt „országos érdekeket” is (így a béradó végleges eltörlését, vagy a szakszervezetek állami vállalatokon belüli pozícióinak megerősítését). S ő volt az, aki már a sztrájkok kirobbanását követő napon leszögezte: „A végsőkig sztrájkolunk, szó sem lehet semmiféle 48 óráról… Ez történelmi pillanat és történelmi esély a szakszervezet számára.”
Való igaz: az alig 1 millió tagot tömörítő Szolidaritás tekintélye és népszerűsége az 1993. szeptember 19-i választások óta – amikor a szakszervezet kimaradt a parlamentből – csak tovább csökkent. Krzaklewskiéknek tehát – ha a hatalomban lévő, posztkommunista szakszervezeti szövetség (OPZZ) mellett egyáltalán életben szeretnének maradni – ma már minden adandó alkalmat ki kell használniuk, hogy politikai súlyukat, de legalábbis jelenlétüket bizonyítsák. Még akkor is, ha jelen esetben egy olyan szakma sztrájkmozgalmát támogatták, amelyben a bérek az országos átlag 160-170 százalékát teszik ki, s amely elsősorban saját kivételezett helyzetét kívánta megerősíteni. Ez ugyanis a Szolidaritás számára politikai szempontból akár kedvező is lehet, hiszen bérkövetelésre ösztönözheti a „szegényebb szakmákat” is, ami újabb harci terepet biztosít Krzaklewskiék számára. Emellett a jelenlegi baloldali kormánykoalícióval szembeni kemény fellépést valójában jobban elnézi Lech Walesa és a parlamenti ellenzék többsége is, hiszen a Pawlak-kabinet meggyengítése legalább annyira érdeke az újraválasztásán fáradozó elnöknek, mint a parlamenti aritmetika miatt tétlenségre kárhoztatott ellenzéki pártoknak, melyek újra elmondhatták: a kormány határozatlan, koncepciótlan és következetlen.
Koalíciós impotencia
A helyzet ilyetén való alakulásában persze főszerepe van a jelenlegi koalíciónak is, amely azzal a határozott ígérettel nyerte meg a választásokat, hogy változtat a korábbi gazdaságpolitikán. Aligha csodálkozhat tehát bárki a kabinet tagjai közül, ha ma – Krzaklewskitől Walesáig – mindenki a korábbi ígéreteket kéri számon, függetlenül attól, hogy azok reálisak-e vagy sem. A kormány viszont még nyolc hónappal a választások után sem volt képes eldönteni, mit is csináljon. Ez aztán meglehetősen szerencsétlen módon jelenik meg a gyakorlatban.
Waldemar Pawlak például saját és pártja népszerűségét növelendő igyekszik eljátszani a „rossz beosztottakkal körülvett jó vezető” szerepét: a kormány megszorító intézkedéseiért és félresikerült döntéseiért vagy javaslataiért a „liberális szociáldemokratákra”, illetve eltávolított kollégáira hárítja a felelősséget.
Az Aleksander Kwasniewski vezette liberális szociáldemokratáknak pedig nemcsak Pawlakkal vagy a népszerűségének mélypontjáról elrugaszkodni igyekvő Walesával kell megvívniuk harcukat, de a pártjukon belüli „betonnal” (a Leszek Miller vezette apparátusszárnnyal), illetve a konkurens Szolidaritást árgus szemekkel figyelő – s összességében az előbbinél nem kevésbé követelődző – Ewa Spychalska vezette OPZZ szakszervezettel is. Az eredmény tragikomikus: a szejm például először megszünteti „béradót”, azután alig egy héttel később egy másik javaslat keretében visszaállítani kívánja azt…
Ez a kormányzati impotencia Marcin Król történészprofesszor szerint abból fakad, hogy a koalíció egyszerűen fél: a választói várakozásokat és a társadalmi feszültségeket látva fél folytatni a korábbi liberális gazdaságpolitikát, de retteg attól is, hogy az ígéreteit beteljesítő intézkedésekkel zavart okoz a mélypontról éppen csak elrugaszkodó lengyel gazdaságban.
Szakszervezetek szereptévesztésben
A bányászsztrájkok, különösen pedig a Szolidaritásnak az „energiafegyverrel” való fenyegetőzése, ismét igen élesen vetették fel a kérdést: nincs-e túlzott politikai szerepe a lengyel szakszervezeteknek a rendszeren belül. Bár kétségtelen és vitathatatlan, hogy pl. a Szolidaritásnak óriási érdemei voltak a lengyel ancien regime megdöntésében, de tény az is, hogy a jelenlegi szakszervezet már csak árnyéka egykori önmagának: taglétszáma és népszerűsége lecsökkent, s a gyakorlatban ma már elsősorban csak azokat a társadalmi rétegeket képviseli (bányászok, vasutasok, közlekedésiek), amelyek kritikus helyzetben politikai erőt kölcsönöznek a szervezet vezetőinek. Nincs ez másként az OPZZ vagy a Lengyel Tanárszövetség (ZNP) esetében sem, hiszen Spychalskáék birtokolják a Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD) képviselői helyeinek több mint harmadát, és sokak szerint – ha formálisan nem is, de – gyakorlatilag a ZNP irányítja a közoktatási tárcát. Emellett az OPZZ és a Szolidaritás közötti presztízsharc gazdaságilag már-már irracionális licitálásokhoz vezet, amit a lengyel kormányzat, legyen az posztkommunista vagy sem, aligha teljesíthet a gazdaság viszonylagos stabilitásának veszélyeztetése nélkül.
A szakszervezetek mindenekelőtt a lengyelországi pártrendszer fejletlenségével, a pártok gyengeségével, csekély taglétszámával, a különböző politikai irányzatok megosztottságával igyekeznek indokolni politikai aktivitásukat, s a szakszervezetek jogait garantáló nemzetközi egyezményekre hivatkoznak, ha tevékenységük korlátok közé szorítását bárki akárcsak felveti. A logika azonban kissé sántít…
Igaz, a lengyel pártrendszer még ma is igen széttagolt, hogy a pártok többségének taglétszáma csekély, s hogy szervezeteik (a koalíció két pártját kivéve) gyenge lábon állnak, de az is igaz, hogy valószínűleg hasonló helyzetbe kerülnének a szakszervezetek is, ha a vállalatokat nem kötelezné törvény a szakszervezeti irodák és helyiségek fenntartására, funkcionáriusaik fizetésére, miközben a pártok – szemben a magyarországi gyakorlattal – nem juthatnak költségvetési pénzekhez. Ami pedig a nemzetközi egyezményeket illeti, azok többsége csak a szakszervezeti jogok minimumát írja elő. Sehol ezekben nem található meg, hogy a szakszervezeteknek joguk volna – az egyeztető tárgyalások előtt – megbénítani a kormány vagy az ország működését, különösen mielőtt a kabinet javaslatát a parlament elé terjesztette volna, mint az az utóbbi évek Lengyelországában többször is megtörtént. Sehol nincs előírva, hogy egy kormányzatnak el kell viselnie az állam biztonságát fenyegető okkupációs vagy politikai sztrájkokat, sőt, az energiaellátás veszélyeztetése a legtöbb civilizált országban büntetendő cselekmény…
- Külföld [6]