A paradigmaváltás nem könnyű dolog. Thomas S. Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete című művében írja, hogy „a paradigmaváltozás arra készteti a tudósokat, hogy másképp lássák… a világot. Amik a forradalom előtt kacsák voltak a tudós világban, azok utána nyulak. Aki előbb a doboz külsejét látta felülről, később a belsejét látja alulról… A tudósnak meg kell tanulnia új módon felfogni környezetét, azaz meg kell tanulnia bizonyos jól ismert helyzetekben új alakot látnia.” Kuhn az érzékelésben bekövetkező átalakulásokra egy alaklélektani kísérletet hoz fel példának: „Amikor a kísérleti alany fordítólencsés szemüveget vesz föl, először fejjel lefelé állónak látja a világot. Látószerve eleinte úgy működik, ahogyan megszokta, mielőtt feltette volna a szemüveget, s az eredmény nagyfokú heves lelki válság. Ahogy pedig kezdi kiismerni magát új világában, látótere átfordul; ezt általában megelőzi egy átmeneti időszak, amikor egyszerűen zavarosan lát. Az átfordulás után megint úgy látja a dolgokat, mint mielőtt feltette a szemüveget.”
Most lesz aztán nagy szezonja a fordítólencsés szemüvegnek! A paradigmaváltásban kétségtelenül a Pesti Hírlap járt az élen, amely a választások másnapján az ország lakosságáról lakonikusan mondta ki lesújtó ítéletét: „nem érdemli meg a szabadságot”. Az ország népe „felmérhetetlen erkölcsi torzulásról” tett tanúbizonyságot, s „Magyarország polgárai felhagytak a gondolkodás luxusával” – írta a lap, ezzel egy elmegyógyintézet elfekvőjének garnitúrájához hasonlítván a lakosság jelentős hányadát. O tempora, o mores! Nem is olyan régen eme rusztikus kijelentésnél jóval cizelláltabbra is csatasorba rendeződtek volna pigmeus- és bőrfejszakértők, és huszáros rohammal (valamint egy-két jól irányzott feljelentéssel) verték volna vissza az idegen lelkű és torz gerincű nemzetárulók gyalázkodásait. Igaz, az akkori hongyalázók epitheton ornansa mára – miként azt ugyancsak a Pesti Hírlapból tudhattuk meg – „kereskedőpárttá” változott. A Pesti Hírlap gyors helyzetfelismerésből jelesre vizsgázott. Ha ők is azt érzik, hogy – remélhetőleg – most pragmatikus idők következnek, s a szerkesztők ennek adekvát kifejezhetőségét keresik (mi mást?) jelentés és referencia közti viszony tisztázása okán, akkor ismét Kuhnnak adhatunk igazat: a bevett és ismerős fogalmak jelentései változáson mennek át.
A paradigmaváltás fenti szép és elegáns elméleti példája mellett annak már a mindennapok valóságába átültetett gyakorlatával is találkozhattunk az elmúlt napok során. Hallani (újra) előszobázó telekommunikációs szakemberekről, a korábbi idilli békességet most egyszeriben konfliktusokkal beárnyékoló alelnök–adófőszerkesztő viszonyról, a privatizációs szakember prelojális nyilatkozatairól stb. stb., pedig az igazi „tudományos forradalom” még el sem kezdődött. Vagy ott van a politikai államtitkár úr! Milyen harcias lett: azt mondja, hogy ha valaki bántani merészelné Esterházyt, „az egyik legkiválóbb magyar írót; azt én nem képletesen rúgom micsodán”. Bizonyára egy-két hónappal ezelőtt gipszben volt a lába, s ezért nem lendülhetett rúgásra, amikor a teljes dilettantizmussal felruházott és annak legjobb embere „hazaárulónak” és „huszadrangúnak” nevezte fenti tollforgatót. A szemantikai paradigmaváltás tündöklő példája az a tévéműsor, melynek szerkesztői az elmúlt hetek során a Sátán legfőbb cimborájává avatták a pártelnököt, aki – mint köztudott – sötét pincefolyosókon rendületlenül csak darált, csak darált, s aki képes volt 100 kilométeres sebességgel belerohanni egy teherautóba, csakhogy megtörje a kampánycsendet. Nos, ez a stáb alig huszonnégy óra elteltével a betegágyánál keresi fel az eredendő bűn perszonifikációját, bokát csattogtat előtte, és további jó egészséget kíván neki.
Ami pedig a pártelnököt illeti… Többen szemére vetették, hogy nem képes paradigmaváltásra, s emlékezetes bejelentése – valamennyi elbocsátott rádióst visszavesszük, ha hatalomra kerülünk – ugyanarról a pártállami reflexről tanúskodik, amelynek monolitikus, felülről irányított, anakronisztikus modelljét a koalíció is csak bővítetten tudta újratermelni. Ugyanis ne ő vegye vissza a törvénytelenül elbocsátottakat, hanem a bírósági határozat. Csakhogy – és ezt látnunk kell – Horn elnök komoly paradigmaváltást hajtott végre: a jogrendszer, a törvényhozás és az igazságszolgáltatás elvont intézményrendszerét cserélte fel egy pillanatra önmagával. Márpedig ez nem kevés. Miként pártján belül is tanúi lehettünk a paradigmaváltás nyomán jelentkező perceptuális különbségeknek („két ember, aki eltérően észleli ugyanazt a szituációt, szókészletükben mégis megegyeznek”), melyek nem új keletűek ugyan, de a választások előtti libikókajátékban – bármit is mondott Orbán a nyugati szokásjogról – Horn szemérmesen utasította el azon találgatásokat, melyek benne mint pártelnökben és listavezetőben vélték felfedezni az MSZP miniszterelnök-jelöltjét. A választások után Vitányi hiába nyilatkozta azt, hogy – koalíció esetén – akár az SZDSZ is kiállíthatná a kormányfőt, Horn elnök már maga hozta szóba a nyugati szokásjogot, leszögezvén, hogy amott a választásokon győztes párt vezetője alakít kormányt, akkor – nem is érti a feltételezéseket – miért is lenne másképpen emitt.
Emlékezzünk csak, mit is mondott Kuhn a kacsákról meg a nyulakról? Ugyanis jó lenne tudni végre, mi a kacsa, és kik lesznek a nyulak…