Bugyonnij marsall és Herskó János véletlen találkozása a Bosnyák téri piacon. A Kiss Vakond című új magyar abszurdban találkoznak ők ketten… legalábbis a szellemük, lévén, hogy a filmbeli Bosnyák piacon rendületlenül szól a Poljuska, a nagybajsza marsall kedvenc dala. „Sírnak a lányok, végtelen mezőkön szél jár…”, de nem szél, hanem Herskó János Svédországban élő magyar filmrendező jár-kel bizonyos Irén néni nevű jóságos öregasszony képében, hogy megkeressen egy elcsatangolt, szemüveges vakond-kölyköt. Ez utóbbit Szőke András, Szentesen és Kőbányán élő magyar filmrendező játssza. A kis vakondnak nadrág kellene, Irén néni ostoba férjének, Béla bácsinak pedig vacsora meg buta tévéműsor, főleg török nyelvű tévéműsor, melynek izgatott kiáltozásai mellett jól lehet aludni a családi ház kertjében, a budi mellett. Ezt az ostoba Béla bácsit szintén Szőke játssza, tekintélyes álbajusszal.
Szőke András istenáldotta clown. Nem hozza zavarba, hogy száz éve megelőzték. Úgy viselkedik, mintha most találnák fel a filmet itt, Kőbányán, Zuglóban vagy Szentesen: úgy tesz, mintha a burleszket is megint fel kéne találni, egyáltalán, mintha végre mindent fel kéne találni, egy egész filmstúdiót, ahol söpörni kéne, takarítani, dialógusszöveget írni, és rögtönözni, bevilágítani, majd minden szerepet eljátszani, nőt, gyereket, férfit, vattatyúkot és kis vakondot, tehát egyszemélyesen filmet csinálni.
Utoljára a mozi hőskorában, a tízes évek elején léteztek ilyen figurák ős-Hollywoodban. A film nélkülük úgy maradt volna, ahogy Lumière-ék képzelték, technikai érdekességnek, valóságmásoló gépezetnek. Hollywoodot hamar ellepték a szellem kalandorai, a fantázia aranyásói. Behunyom a szemem, és köztük látom Szőkét papírcsákóban és söprűvel a kezében. Stúdiómunkás vagy főrendező.
Segédszínész vagy sztárkomikus. Egyremegy. Sokáig arrafelé is összemosódtak a feladatok és a posztok. A baj akkor kezdődött, amikor különváltak.
Szőke András, az egykori kőbányai amatőrfilmes nem tudja, és nem is akarja megtagadni múltját. Ez teszi kikezdhetetlenül hitelessé minden képsorát, verbális vagy képi humorának minden pillanatát. Ilyen tehetségre és egyéniségre mondják, hogy „ha nem volna, ki kellene találni.” Rossz belegondolni abba a játékba, hogy „nem volna”. Ráadásul ki sem lehetne találni, mert ilyen tehetséget más nem, csak önmaga tud kitalálni.
Első mozikba került filmjének, a Vattatyúknak ravaszabban megcsavart története volt, mint egy Esterházy-posztmodernnek. Nyomoztak benne egy téesz-ben, ellopták az aranytojást tojó tyúkot, sőt talán megfőzték. Két rendőr beszélgetett. Pacsirta szólt a fán. Blődli, kísérteties, lidérces, röhögtető, dupla- vagy triplafenekű. Benne minden ravaszságunk, hogy poros, isten háta mögötti életünket hogyan lehet derűs vicsorgással elviselni.
Második opuszában, az Európa kempingben káprázatos magánszámot mutatott be egy török–bolgár–arab halandzsával. Ott már nem tyúkot, de bombát kerestek. Strandon, homokban, földön és egen (sic!). A keresésre kutyaszánon indulnak el robogva a film hősei. A kutyaszán a balatoni (vagy a Tiszához vezető) országúton fut, keréken. Ez a film nem volt háromszorosan megcsavarva, csak két és félszer. A sikerre való tekintettel egy régebbi amatőrfilmjét, a Citromdisznót is bemutatták, közben Szőke némely éjszakai rádióműsorban is fellépett: beszélt, bizarr emlékeket idézett, és múltat meg jövőt rögtönzött… Azóta Szomjasnál, Ácsnál, újabban Dárdaynál játszik (Nyugatról keletre, avagy a média diszkrét bája), mindegy, hogy „kis szerepet” vagy főszerepet: ezekbe a filmekbe fura színeket kever. Később leginkább az ő színeire emlékszünk.
A Kiss Vakondban majdnem mindenki szemüveges. Meg kellene néznem a Nagy Brehmben, így van-e ez az állatvilágban. De nem nézem, nekem untig elég, hogy Szőkénél így van. Én neki hiszek. A címszereplő titulusa, a „Kiss Vakond” egyébként tulajdonnév. Egy földműves tulajdonneve. „Béla bácsi fellazítja a rózsák körül a földet, és ezzel akaratlanul is beszakítja a Vakond házát, aki saját világából egy számára idegen és félelmetes környezetbe kerül, ahol hozzá képest minden nagy és ismeretlen…” – írja a rendező.
Abszurd? Ha belegondolunk, az efféle fordulat nagyon is valóságos. Gondolom, Szőke sem érzi abszurdnak, amit ábrázol. Egy-két filmje után én is kezdem úgy érezni, hogy épp ellenkezőleg: az volna abszurd és lakhatatlan világ, ahol nem indulnának el az öregasszonyok a Bosnyák téri piacra elszökött kis vakondot keresni, és nadrágot a vakondnak. Egyébként a Mozgó Világ kritikusa, Barna Imre elárulta nekem a vetítés után, hogy az eredeti, a gyerekek számára rég közkinccsé vált Kis Vakond egy cseh rajzfilm nyomán készült képeskönyvben található. Később fedezem fel, hogy a Filmintézet szórólapja is felvilágosítja a gyerekműveltségben járatlan nézőt.
Szőke szerencsés érzékkel olyasmit is elolvas, amit fantáziátlan felnőttek már nem szoktak. Filmjében a vakondkamasz családi albumát lapozgatja szerelmével, az egérlánnyal. Ebben az albumban biztosan ott a vakondok rendszerváltás előtti összes úttörőnyakkendős emléke, ott a háztáji életforma, és ott a túlélés csatáinak minden sáros és tépett kis magándiadala. Nemcsak a Poljuska, de sok édes-bús szovjet nóta is szól itt ravaszul áthangolva, például a „Moszkva parti esték” (lesz néző, aki hegyezi rá a fülét?), tán még a szépemlékű Világifjúsági Induló is, de hangosabban és szívet sajdítóbban persze a „Ne nézzen úgy rám a gyönyörű szemével…”. Egy elővárosi kertes kis ház Vakond bácsijainak és Vakond nénijeinek dalkincse. Az egymásba simuló dallamok eredetére csak az neszel fel, akinek kellőképpen hegyes a füle.
Szőkének úgy vág az esze, mint a kamaszoké. Talán ezért is olyan váratlan és eredeti minden képsora és minden ötlete. Az ő mozijában sohasem unatkozunk. Egy „dollárbekerülési költségekről” érdektelen tósztot mondó, öltönyt viselő és némileg túlsúlyos vállalatvezető is szeretetreméltó, hiszen kiderül róla, hogy tulajdonképpen Rák, egy másik ellenszenvesnek látszó úrról, hogy Gólya. S ettől kezdve rokonszenvünkre méltó élőlények.
Mégsincs teljesen reménytelen helyzetben az a filmgyártás, ahova Ács Miklós és Szőke András be tud kerülni, s amelynek taposómalmában ráadásul nem vesztik el önmagukat.
- Kultúra [6]