Raymond Aron, tíz évvel halála után, még a korábbi időszakoknál is hangsúlyosabban van jelen a francia szellemi életben. Akár az Értelmiség ópiuma szerzőjének posztumusz diadaláról is beszélhetnénk, ha gondolatokban és küzdelmekben gazdag életének utolsó éveiben nem értek volna már be sikerének gyümölcsei. Azóta, hogy 1983-ban meghalt, nem kevesebb, mint nyolc, korábban kiadatlan művét publikálták lánya, Dominique Schnapper – egyébként kiváló szociológus – köré, a Raymond Aron Baráti Társaságba tömörült egykori tanítványai. „Posztumusz” művei közül jó néhány – Az évszázad utolsó évei, Háborús krónika, A szabad Franciaország 1940–45, Macchiavelli és a modern zsarnokságok – legjobb esszéi közé sorolhatók. Az általa alapított – és jelenleg Jean-Claude Casanova irányítása alatt működő – Commentaire című folyóirat őrzi és továbbviszi az „aroni” gondolatrendszert, Raymond Aron halálának tizedik évfordulójára pedig a Flammarion kiadó megjelentette a fiatal szociológus, Nicolas Bavarez által írt monumentális Aron-életrajzot.
Ez az életrajz az emberé, s nem pedig egy szenté. A párbeszédre mindig nyitott gondolkodó, Raymond Aron maga is jobban kedvelte a Kostas Papioannou vagy Pierre Manent-féle, vele vitába szálló „tüzes” tanítványokat. Minden bizonnyal értékelte volna életrajzírójának vele és gondolataival kapcsolatos – mindig tiszteletteljes – fenntartásait. Tény viszont, hogy biográfusa nem tett említést arról az esetről, amikor az önelégültségét szemére vető egyik bírálójának Raymond Aron a következőképpen válaszolt: „Az én hibám, ha mindig igazam van?” Persze azért nem hitte magát csalhatatlannak, többször is elismerte, amikor bizonyos helyzetekben tévedett, és azt hiszem, hogy ő is vállalta volna Albert Camus szavait: „Ha megalakulna azon emberek pártja, akik nem biztosak abban, hogy igazuk van, én is tagja lennék.”
Ennek ellenére Raymond Aron meg volt győződve arról, hogy helyesen cselekedett, amikor – szinte egymagában – kíméletlen harcot indított a kommunizmus délibábjának leleplezésére, miután – megint csak elsőként a francia értelmiségiek közül – már a háború előtti időszakban felhívta a figyelmet a nácizmus ördögi veszélyeire, és rámutatott a két totalitárius nézetrendszer strukturális azonosságaira.
A filozófus Aron nem teremtett egységes gondolatrendszert, de már első jelentősebb – azóta is alapműnek tekintett – könyvében (Bevezetés a történelem filozófiájához) a történelem tárgyalásának eredeti módszerét alapozta meg újságíróként és a Sorbonne, illetve a Collége de France professzoraként is az igazság és a tisztánlátás imperatívuszai határozták meg munkásságát. Meg kell jegyeznünk, hogy Aron nagyon felelősségteljes hivatásának tekintette az újságírást, a kommentátori munkát: „A bármiféle párttól független kommentátor – mondta – közszolgálatot teljesít. Ha nem is ír tudományos pontossággal, de elfogulatlannak kell lennie. Az ideális kommentátor, főleg a gazdasági kérdésekben, felvilágosult és szkeptikus szakértő, aki nem rabja az elméleteknek – még saját teóriáinak sem. Írásait mindenekelőtt az egyszerűség, a pragmatizmus és a józan ész derűje kell, hogy jellemezze.” Elmondhatjuk, hogy Aron legalábbis megközelítette ezt az ideált. Kivételes képességekkel rendelkező publicista volt, komplex problémákat tárgyalva is mindig világosan, egyértelműen foglalt állást.
Mindazonáltal elkötelezett szemlélője és kommentátora volt az eseményeknek, akár egykori iskolatársa, Jean-Paul Sartre – csakhogy ritka kivételektől eltekintve – mindig a „másik oldalról”, és mélyebb elkötelezettséggel, mint Sartre. Esetében persze nem feltétel nélküli elkötelezettségről volt szó. Módszere eleve megkövetelte a szellemi függetlenség megőrzését: jól mutatja ezt hullámzó kapcsolata Charles de Gaulle-lal, közeledései, távolodásai. Jóllehet az első pillanattól fogva gaulle-ista volt, de már a Szabad Franciaország rádió londoni munkatársaként gyakran bírálta De Gaulle autoriter megnyilvánulásait, sőt, egyenesen diktatórikus törekvésekkel, bonapartista hajlamokkal vádolta meg a tábornokot. Ez volt egyébként az egyik olyan eset, amikor utóbb elismerte, hogy tévedett. Beismerte, hogy alábecsülte De Gaulle republikánus meggyőződésének szilárdságát: „De Gaulle tábornok nem Monk tábornok, nem is Államcsíny tábornok, ő egyszerűen csak egy személyére szabott, de később is használható alkotmányt kívánt életbe léptetni. 1958-ban sikerült is neki.” A háború után Aron, barátjával, Malraux-val együtt kiállt De Gaulle mellett abban a vitában, melyet a tábornok a IV. Köztársaság alapítóival folytatott. Nem pusztán rokonszenvből támogatta De Gaulle-t, hanem azért is, mert úgy ítélte meg, hogy a megosztott, meggyengült Franciaországnak erős kormányra van szüksége.
„Azon a helyen, ahol Pascal gondolatrendszerében az Isten áll, Aronnál az Értelmet találjuk” – írja Bavarez. Ez kissé meglepő, ha belegondolunk, hogy egy olyan tudósról van szó, akire elsősorban Marx, Weber és a fenomenologisták művei hatottak. Aron gondolkodói attitűdje azonban valóban pascali, abban az értelemben, hogy elismerte egy transzcendens Értelem létezését – ezzel igazolandó történelmi elkötelezettségét. Ez adja Aron személyiségének és életművének „rejtélyességét”, mint ahogy ezt látjuk viszont a zsidósághoz fűződő bonyolult kapcsolatában, amely kapcsolat természetének kifürkészését ugyanakkor éppen kritikai filozófiája zárta ki. Bavarez szerint itt kudarcot vallott a filozófus Raymond Aron, hiszen eredeti szándéka az volt, hogy „episztemologikus, transzcendens és metafizikus” lesz. De végül is Aron aktív közéleti szerepet vállalván, azért a haszonért, amit Machiavelli, Clausewitz, Weber, Marx és Sartre elméleteivel folytatott állandó vitája jelentett, lemondott egy autonóm intellektuális rendszer felépítéséről. Sartre hűséges maradt ifjúkora ambíciójához, amennyiben Hegel szintjére kívánt eljutni. Miközben Aron életműve nem több mint „szempontok láncolata, amely egy fekete lyuk – az Értelem eszméje – köré összpontosul”.
Megdöbbentő tisztánlátás jellemzi már első két művét is, melyeket a hidegháborúval megszülető új világrendről írt (A nagy szakadás, 1948, Háborúk láncolata, 1951). Ezekben fogalmazza meg híres tételét: „Lehetetlen béke, valószínűtlen háború.” Aron azzal, hogy az atlanti paktum aktivistájának nyilvánítja magát, arra ösztönzi a kommunistákat és társaikat, a haladás híveit meg a semlegeseket, akik együttesen a párizsi értelmiség többségét alkották, hogy éppen az ő ellenében valamiféle Szent Szövetséget hozzanak létre. Aron szembeszáll velük anélkül, hogy a kolonialista jobboldalhoz csatlakozna. Mind az indokínai, mind később, az algériai válság idején – a Le Figaro publicistájaként! – bátran hangoztatja, hogy „bármiféle kolonizáció összeegyeztethetetlen a nyugati világ értékeivel”. Kilépve a „derűs szemlélő” szerepéből, megbélyegzi a IV. Köztársaság tehetetlen kormányait, mondván: „túl gyengék a visszavonuláshoz”. 1962-ben azonban mégis megtörtént a visszavonulás, s éppen De Gaulle szánta el magát erre, így Aron igazolva látta a tábornoknak megelőlegezett bizalmát.
Nem kevésbé érdekesek Aronnak az Európai Unióra vonatkozó – elmélyült elemzések után megfogalmazott – gondolatai. Már a háború befejezésének másnapján a francia–német megbékélés egyik első szószólója lett, s kijelentette: „ebben a nehéz helyzetben Franciaországnak egy regionális hatalom – és nem világhatalom – szerepét kell betöltenie”. Amennyire híve volt az atlanti szövetségnek, annyira kiállt az Európai Unió eszméje mellett is. Amikor azonban napirendre került a közös európai védelmi rendszer megteremtésének kérdése, Aron – általános megütközést keltve – Jean Monnet ellenfeleihez, azokhoz csatlakozott, akik nemet mondtak erre. Úgy gondolkodott, hogy mindaddig értelmetlen lenne egy közös európai haderő megalakítása, amíg nem jön létre egységes politikai hatalom a kontinensen. De Gaulle és Mendès France véleményét osztotta, miszerint „egy európai haderő létrehozásának előfeltétele a politikailag, gazdaságilag, pénzügyileg és főleg morálisan egységes Európa megteremtése. Igaza volt? Annyi bizonyos, hogy Aron állásfoglalását alapvetően a nemzetállamok szuverenitásához és az állampolgári jogok francia koncepciójához való mélységes ragaszkodása határozta meg.
1968-ban Raymond Aron – egyetemi kollégáinak többségével szemben – élesen elítélte az egyetemisták erőszakos fellépését és az általuk hangoztatott abszurd ideológiai szólamokat. Ugyanakkor viszont az az elemzés, melyet Aron – a nyugalom helyreállítása után – a májusi diákmozgalomról írt, sokkal helytállóbbnak tűnik, mint Edgar Morin – jóval elnézőbb, majdnem atyáskodó – tanulmánya, melyben a diákmozgalmat „a polgári civilizáció meghaladására tett világméretű kísérlet egyik jelének” mondta, vagy említhetnénk még Alain Touraine-t, aki a diákok harcát a „posztindusztriális korszak első társadalmi mozgalmának” tekintette.
Megtalálhatatlan forradalom című könyvében a májusi válságot Aron különböző tényezők – a diákok elégedetlensége, a fogyasztói társadalomból való kiábrándulás, és az egyre mélyülő szakadék az állampolgárok vágyai és a kormányzatok rugalmatlansága között – egyidejű, egymást erősítő hatásával magyarázta. Ebben az 1968-as pszichodrámában – amelyet kétségkívül a polgári család válsága is motivált – Aron valami olyasféle szerepet játszott, mint annak idején Tocqueville az 1848-as forradalomban: amikor ugyancsak azt gondolták az emberek, hogy a képzelet elégséges lehet a hatalom megragadására. Szigorú kritikájával magára vonta az egyetemisták és a „hatvannyolcas” értelmiségiek tartós haragját. Még évekkel később is előfordult, hogy Aronnak – elkerülendő az ellentüntetéseket – le kellett mondania egy-egy meghívást (például az Ecole Normale Superieure-re meghirdetett előadását). Ma már mindez a múlté, és mind az Ulm utcai diákok, mind a Politikai Főiskola hallgatói megkülönböztetett figyelemmel tanulmányozzák írásait, elsősorban a politikatudományban klasszikus művé érett „A nemzetek közötti háború és béke” című opuszát.
Ez Raymond Aron főműve, melyet az utókorra hagyott. És egyúttal – gyakran irritáló szkepticizmusa ellenére is – egy meleg szívű humanista, egy szenvedélyes igazságkereső emléke – még ha a magára kényszerített óvatosság és mértékletesség szabályait mindig még is tartotta. Életrajzából megtudhatjuk, hogy mily fontos segítséget kapott munkásságához feleségétől, Suzanne-tól, akivel 1933-ban kötött házasságot. A jóságot és intelligenciát sugárzó asszony fél évszázadon át volt Aron asszisztense, titkárnője, munkatársa és tanácsadója. Ő segítette túl férjét a magánéleti és közéleti válságokon, nagy szerepe volt abban, hogy Aron megőrizhette az alkotó munkához nélkülözhetetlen lelki egyensúlyt.
(Fordította Takács M. József)
- Esszé [6]