A hely szelleme
Jó két évvel ezelőtt, amikor úgy látszott, semmi sem állhat a fiatal demokraták útjába, a Pécsett, a virágzó polgárvárosban tartott, nagyszabású banzájjal és fesztivállal egybekötött kongresszus után Tolna megye összes közlekedési rendőre a Szekszárd előtti elágazásnál gyülekezett, hogy megtizedelje a sikerektől megrészegült, hazafelé tartó fideszes konvojokat. De ki törődött akkor ezzel?
A most szombaton rendezett rendkívüli kongresszus helyszíne, a válságos helyzetben lévő Vasas angyalföldi kézilabda-csarnoka egészen más hangulatot idézett. Az anyagi gondokkal küzdő sportklub területén működtetett, zsúfolt ócskapiac egyik felügyelője csak üggyel-bajjal tudta elmagyarázni, hogyan is lehet bejutni a piac mögött elhagyottan árválkodó szürke betonépületbe, amely, úgy látszik, a súlyos gondokkal küszködő liberális pártok kedvelt zarándokhelyévé vált. (1991 őszén e helyen zajlott le az akkor mélyponton lévő SZDSZ önsanyargató meghasonlása és Tölgyessy Péter elnökké választása.)
A sajtó elől szigorúan elzárt ülésteremben, a szónoki pulpitus két oldalán két gigantikus választási narancslufi emlékeztette a küldötteket az összejövetel voltaképpeni céljára: a választási katasztrófa elemzésére. Az időpont megválasztása viszont szerencsésnek bizonyult. Az este hatkor kezdődő világbajnoki selejtező (Olaszország–Spanyolország) jó előre ésszerű és pontos határt szabott az esetleg elhúzódni vágyó politikai vitának.
Egy, csak egy legény…
Noha a kongresszus előtt a vidéki szervezetek lázongásáról érkeztek híresztelések, sőt az összejövetel előtt néhány nappal, a korábban feltétlen Orbán-pártinak tartott Wachsler Tamás váratlanul bejelentette, hogy ringbe száll az elnöki posztért, drámai fordulatra senki nem számított. A párt elnöksége idejekorán gondoskodott arról, hogy egy ügyesen megszerkesztett, önostorozó pamflettel fogja ki a szelet az elégedetlenkedők vitorlájából. Az „Ellenzékből ellenzékbe” címet viselő írásmű valóban nem fukarkodik az önkritikával, mégis, ahogy erről a címe is árulkodik, a választási vereséget amolyan elkerülhetetlen vezéráldozatként, erkölcsi győzelemként igyekszik beállítani. Szó esik benne a pártszervezés hiányosságairól, a téves helyzetértékelésről, a székházügyről, a Fodor-ügyről, az elhibázott kampányretorikáról, mint amelyek valóban hozzájárultak a vártnál sokkal gyengébb szerepléshez. De a fő hangsúlyt mindezek fölött mégis az kapja, hogy az adott politikai helyzetben a polgári modernizáció eszméjéhez következetesen ragaszkodó pártnak nem maradt más választása, mint a nagyszerű halál. A háromosztatú Magyarországra tervezett politikai stratégia nem vált be, mert a választók – és különösen a véleményformáló értelmiség – és a sajtó – amelynek fontos érdekeit és érzelmeit veszélyeztette ez a koncepció – nem akarta háromosztatúnak látni és láttatni az országot.
Még ha igaz is ez az értékelés, a kesergés inkább illene egy a nemzet sorstragédiáján őrlődő, lánglelkű poétához (a magyar irodalom szerencsére bővelkedik ilyenekben, de az egy más műfaj), mint egy magát előszeretettel céltudatos, fiatalosan lendületes és pragmatikus politikai erőként láttató párthoz.
Mindenesetre a kongresszusi vitából azt lehetett leszűrni, hogy a fenti helyzetértékelést és stratégiát a felszólalók közül senki nem vonta komolyan kétségbe. Abban ugyanis mindenki nagyjából egyetértett, hogy a Fidesz jövőbeni helyét valahol a formálódó szociálliberális blokk és a konzervatív keresztény blokk között kell megtalálni. Politikai alternatíva híján az újdonsült ellenzékként fellépő Wachsler és Fodor Gábor pártban maradt hívei – ha más-más indíttatásból is, de – egyaránt a párt vezetőinek felelősségét hangsúlyozták, a taktikai hibákat, az MDF-fel szembeni békülékenységet és az erősödő antikommunista retorikát, a párton belüli túlzott centralizációt, a vezetés önhittségét és kamarillapolitikáját ostorozták. Így nem meglepő, hogy bár a küldöttek részben akceptálták a kritikai felvetéseket, és az elnökségbe beválasztottak néhány olyan embert, akikről feltételezték, hogy tekintélyükkel kellően képesek ellensúlyozni a pártelnök túlhatalmát és meggondolatlanságait, a nagy álom megvalósítása végül is nem maradhatott másra, mint szellemi szülőatyjára, Orbán Viktorra.
A kilátások
A kissé álmosan csordogáló kongresszus küldöttei talán maguk sem voltak tisztában azzal, milyen irtózatosan nehéz feladatra hatalmazták fel elnöküket és a részben megújult pártvezetést. Nem csoda, ha mostanában Orbán is, tőle szokatlan módon, inkább az erkölcsi elkötelezettségről, semmint a követendő politika irányáról és lehetőségeiről beszél. A látszat ellenére a Fidesz esélyei nagyságrendekkel rosszabbak, mint négy évvel ezelőtt. Hiába van nagyjából ugyanannyi képviselőjük a parlamentben, mint az előző ciklusban: 1990-ben a párt a közvélemény szemében a jövő ígérete volt, ma viszont egy kissé enervált, gyanús ügyletekbe bonyolódott, de elsősorban is bukott párt. A fiatalos lendület és ártatlanság imázsa örökre odalett. Ráadásul túl vagyunk a rendszerváltás látványos korszakán: a parlamenti aprómunkában egy pici frakciónak nehéz lesz nagy dolgokat felmutatnia.
Ahhoz, hogy Orbán Viktorék messzire tekintő víziója valóra váljon, három feltételnek kell teljesülnie: 1. A magyar választók tudják, hogy mi az a polgári alternatíva, és az legyen fontos is nekik. 2. A most színre lépő koalíció (ahogy ezt az ellenzék már jó előre meg is előlegezte) súlyosan, a választópolgárok számára is egyértelműen felismerhető módon sodorja veszélybe a demokratikus értékeket és a polgári modernizáció lehetőségét. 3. Ha a választók elégedetlensége a fentiek miatt majd a magasba csap, akkor az ellenzék integráló ereje a jelenleg legkisebb frakcióval rendelkező Fidesz legyen.
Az első két tényező alakulására a pártnak csekély befolyása lesz. Bízzunk benne, hogy az első feltétel adott, bár a Fidesz éppen ennek hiányával magyarázta választási vereségét. Ha a mostani helyzetértékelésük helytálló, akkor kétséges a stratégiájuk sikere.
Ha pedig, ne adj’ isten, a leendő ellenzéknek igaza lesz a második tényező megítélésében, akkor valóban nem marad más hátra, mint hogy szurkoljunk a Fidesznek, hogy sikerüljön nekik a harmadik.
- Belföld [6]