Ha nem volna, ki kellene találni. Az MTV alámerülése idején (mélyebbre csak azért nem süllyedt, mert már feneket ért) mutatkozott meg igazán, milyen jó is (hogy van).
Az embert úgy általában nem szokta érdekelni, hogy egy adót ki és miért gondol és finanszíroz – legfeljebb különös esetben, médiavillongás idején, adófizetői minőségében vagy újságolvasóként –, amikor éppen néz, akkor semmiképp sem. Nézőből kétféle van. Az egyik leül a képernyő elé, s elkezd pilinckázni. A másik előre kiválasztott programra megy. A Duna Tv mindkét esetben nézhetőnek bizonyult – egészségügyi kockázat (agyvérzés, émelygés stb.) nélkül. Könnyű neki, mondhatnánk, hiszen sosem kellett politizálnia. Nem tudni, hogy direkte tiltották neki, vagy épp ellenkezőleg, dacolnia kellett a nyomással, hogy legyen harcosabb, nemzetibb gerincű, dobja be magát a helyi (határon túli) meg az országos (magyarhoni) csatározásokba. Mindenesetre nem tette. Meglehet a véleményünk az előző kurzus (kultúr)politikájáról (meg is van), melybe a Duna Tv gründolása is beletartozott, de azt el kell ismernünk, hogy az intézmény sikeresen „mosta át” a kétes eredetű pénzeket.
A Duna Tv-nek már két korszaka volt eddig. Először szerkesztetlenül, ömlesztve sugározta a javarészt konzervekből álló menüt. Két jellegzetességet lehetett csak felfedezni benne: a nemzeti kultúra és a minőség tiszteletét. E korai szakaszban többen azt jósolták, hogy egyszer elfogynak majd a hatvanas évek filmjei, kimerül a raktárkészlet, és üresen marad a képernyő. Az ellenkezője történt. Egyrészt létrejött egy átgondolt és átlátható műsorszerkezet (ahhoz hasonló, amit Gombár szeretett volna a rádióban), más és más közönségréteget szólítva meg a különböző időpontokban. És tágult a szemhatár: egyre inkább helyet adtak az egyetemes kultúra értékeinek és a szórakoztatásnak (de ez nem az eurobóvli szegényesebb kivitelű másolatát, Hollywood meg a nyugati tévék harmadvonalát vagy a több-kevesebb sikerrel műsornak álcázott vigéckedést jelenti, hanem a könnyebb műfajok színvonalas termékeit).
Nézzük a Duna Tv-t, és hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, hogy nem is nekünk szól. (Ez inkább az MTV egyes műsoraiban szokott a szemünkbe tűnni: ott ugyanis többen azt értik közszolgálat alatt, ha maguknak csinálnak programot). Nemrég nálunk járt egy „illetékes”, Bíró A. Zoltán antropológus – ideát szociológusnak neveznénk – Csíkszeredáról. Munkacsoportjuk hatásvizsgálatot végzett a Székelyföldön, e majdnem tisztán magyarlakta vidéken, ahol sosem is lehetett fogni az MTV-t. Ott a hetvenes évek elején, a „bekeményítő” Ceausescu-rendszerrel szakadtak el végképp az anyaországtól. Bíró szerint (Népszabadság, jún. 9.) nekik a Duna Tv ott folytatta, ahol annak idején elveszítették a fonalat, s ezért ők korántsem gondolták anakronisztikusnak az évtizedekkel túlhaladott televízióvilágot.
Hamarosan – a Magyar Televízióval együtt – szembe kell néznie az ezredvég másfajta információközlést, másfajta vizuális megjelenítést igénylő kihívásaival. Nem vagyok médiaszakértő, de az a gyanúm, hogy a két intézmény közül a Duna Tv ér előbb a célba.
- Rábeszélő [6]