Hogy Balagan pontosan mit jelent, nem tudom; de talán mindegy is. Német film címe, Andres Veiel csinálta, és a Holocaustról szól. Már önmagában is ritkaság, csak azért nem mondom, hogy eddig még ilyen nem volt, mert tudni nem tudom, inkább csak sejteni vélem. Ugyanakkor már régen várok valami ilyesmire. Egy olyan megnyilvánulásra, amelyik nem foglya a német „progresszió” kettős sémájának. Egyrészt lázas igyekezettel bizonyítani, hogy „ahhoz”, ahhoz, amit apáink, nagyapáink tettek, nekünk semmi közünk – aminek eredményeként azután befészkeli magát az ember agyába a gyanú, hogy talán ez nem is olyan biztos. Csak annak muszáj unos-untalan hangoztatnia, hogy nem vagyok azonos, akinek, ha tán tényleg nem is azonos, a lelkiismerete azért nem egészen tiszta, aki képtelen a saját történelmét feldolgozni. Másrészt árgus szemekkel figyelni, hogy miféle rémtetteket követnek el azok, akikkel szemben valaha mi követtünk el – persze pontosan ez a „mi”, ez az, ami megkeveri a dolgokat, de hát a dolog bonyolult, észveszejtően bonyolult – összehasonlíthatatlanul nagyobb szörnyűségeket.
A Balagan mindezen túljutott: Andres Veiel végre nem gondolkodik azon, hogy miként is kell neki minderről gondolkodnia. Hogy az érdem nemcsak az övé – hanem azé a három izraelié is, akik Akkóban színházat csinálnak ugyanerről, a Soáról, s akik a filmben így kettős szerepet játszanak: egyrészt játsszák a darabot, amit Veiel teljesen széttördelten filmre vesz, másrészt reflektálnak szerepükre, életükre – az semmit sem von le Veiel érdeméből: elmehetett volna mellettük „a nekem ehhez semmi közöm”, pontosabban az „itt nekem hallgass a nevem” gesztusával. De Veiel észrevett valamit: ezek az izraeliek – két zsidó és egy arab – szeretnének túllépni a történelmen. Nem elfelejteni, hanem túllépni rajta. S talán Veiel arra is rájött – nem olyan könnyű ezt megérteni –, hogy németek és zsidók külön-külön nem, csakis együtt lehetnek képesek erre.
Négyen vannak tehát: – nem tudom a neveket sem – a zsidó asszony, aki szabadulni szeretne Izrael államvallásától, a Holocaust-vallástól, aki a Holocaust érinthetetlen mitológiájának lassan már csak azt a funkcióját látja, hogy erősítse a kiválasztottság amúgy is hagyományos tudatát, aki a túlélők harsogó dalait a Horst Wessel Lieddel állítja párhuzamba, akiből végül is kitör: „I don’t give a fucking shit on the six millions.” De anorexiás lett, 34 kilósra fogyott, majdnem elpusztult, míg megtanulta-eljátszotta szerepét. A palesztin férfi, aki a Holocaustot zsidó szemfényvesztésnek hitte valaha, majd megértette – ha lehet ezt megérteni –, mi történt, s ma, jóllehet ott menetel az Intifada fanatikus harcosainak élén, mégis együtt játszik a zsidókkal a Holocaust-darabban, s ha csak teheti, felveszi a stopos kiskatonákat, beszélget velük. Mondja is a harmadik, a zsidó fiú: ha egyszer jön a leszámolás, elsőként arab barátjuknak, az árulónak metszik majd el a torkát. De ő, a harmadik, talán még ezt is megértené. Hiszen maga sem tud nem szolidáris lenni Golan-telepes bátyjával, aki a Golan visszaadását úgy tekintené, mintha az övéi döfnék hátba. S mi jár az árulónak? A negyedik, Andres Veiel, nem jelenik meg a vásznon, de a film minden kockáján jelen van. Tudja, hogy nincsen itt mit tudni.
Igen, már régen erre vártam. Mire is, tulajdonképpen? A németre, aki… aki… mit mond? Talán azt, hogy: „Persze, hogy a kultúrák különbözőek, s persze, hogy minden kultúrának meg kell küzdenie önmagával és a környezetével. Megértem így azt is, ha szememre hányják, amit felmenőink tettek. Ettől azonban még nem érdem, ha mindent csak a történelem okozta görcsök fényében látok. Ettől még nem kell tabuktól körülbástyázva élnem. Csak úgy lehetek képes úrrá lenni a múlton, ha nem kell minden szavamat, minden gesztusomat annak fényében látnom.”
Ezt mondja Veiel? Pontosabban: mondja ezt egyáltalában Veiel? Tényleg arra vártam, hogy valaki ezt mondja? Vajon miért? Muszáj itt mondani valamit? Vajon nem a zsidó szól-e belőlem, amikor rögtön arra reagálok, hogy ezt a filmet német csinálta? Hiszen a filmben éppen az a jó, hogy akárki csinálhatta volna, olyan valaki is, akinek semmi ilyesmit nem kell mondania. (De van-e olyan film, amit akárki csinálhatott volna, ha egyszer jó film? – ezt csak úgy mellékesen kérdem.) Az a jó, hogy nem érződik rajta semmiféle görcs, hogy Veiel nem érzi szükségét, hogy védekezzen, ha szereplői olyat mondanak, amit nem illik.
Miért kell ezért dicsérnem? Önmagammal szembeni gyanakvásomat nem enyhíti, hogy mások is ezt teszik, hogy mások is teszik ezt. S ha most hirtelen azt kérdem magamtól: Na és, ehhez talán nincsen jogod? – akkor erre csak azt válaszolhatom: Nem arról van szó, kinek mihez van joga. Arról van szó, hogy túl kéne már jutni mindezen. Vagy talán éppen ellenkezőleg? Be kellene már látni végre, hogy ez lehetetlen? Minden oldalon lehetetlen.
S ettől még azért élhető a világ?