Amikor a filológusok egyszer majd nekilátnak, hogy repertóriumot készítsenek a műveidből, hát az rohadt munka lesz. Mert nagyon sokat írtál, kapásból a könyveid számát se tudnám megmondani, és akkor hozzá a lapok… még a Népsportban, a Nők Lapjában, a Magyar Konyhában is publikáltál. Sokat gondolkoztam ezen a termékenységen, mert ez nem olyan, mint Jókaié – aki lazán, könnyedén írt meg száz kötetet –, de nem is olyan, mint Balzacé, aki enciklopédikus igénnyel, meghatározott program szerint írta a regényeit. Nálad valami más oka lesz ennek, van is róla véleményem, hogy mi, de előbb mondd el te, hogy mit gondolsz erről.
Az önfenntartás gépezete működött bennem, természetesen nem anyagilag értem, ezt mondani sem kell, mert Balzacnál sem említettük, hanem az irodalmi önfenntartásé; hogy én meglegyek ahhoz, hogy tudjak megint írni. Abban az időben ez nagyon érdekelt, ma korántsem annyira centrális, most nem érzem úgy, hogy én csak azért vagyok, hogy írjak. Most szabadabban tudok élni, nem csinálok ugyan semmit ezzel a szabad éléssel, még a kocsmázásról is leszoktam, tehát ez nem szabadosságot jelent, hanem hogy most azért úgy nem kráglizhatják el az embert olyan hirtelen. Amely félelmek bennem mégiscsak megmaradtak a háborúból, az ötvenes évekből… Egyfajta polgári felfogásból jött az, hogy a kapott feladatoknak én jórészt eleget tettem.
Konzervatív családod volt? „Reakciósok” – ahogy ezt a Rákosi-korszakban mondták?
Apám mindig azt mondta: ezeknek nem fogjuk szidni a régi rendszer hibáit; hát ez volt nálunk a felfogás. A háborúval a családunkban a polgári élet abszolút kibillent. Gyakorlatilag mindenünket elveszítettük, majdnem a nullára keveredtünk, apám zubringerhez, állásközvetítőhöz járt, a lakásunk felét kilőtték, mi az újjáépített felében laktunk tovább, és az épen maradottat leadtuk, én mégis a kitelepítéstől féltem egyfolytában. Anyám minden módon igyekezett megvédem engem a szorongásoktól, de én önszorgalmúlag rettegtem a kitelepítéstől, a ráktól… ez aztán komoly magányt is hozott, ami ma is megvan, a sok egyedüli bolyongásban…
Hát éppen ez az. Az én teóriám szerint a halálfélelem a költészeted centrális problémája, legalábbis, mint a karsztvíz, előbukkan a legváratlanabb helyeken is a memento mori, még a látszólag laza, eufórikus szövegeidben is. Hogy hogyan fogok meghalni, és mi lesz, ha nem leszek. Valószínűleg nem tudatos szándékod, de az írással mintha duplikátumát akarnád adni az életednek: ha folyton írva is van az élet, akkor az megmarad. És akkor bizonyos értelemben te is megmaradsz.
De ez változott, most, ha külföldön vagyok, magányos vagyok, egyedül vagyok, és más ott az életem struktúrája, nem lehet csak cigarettázni vagy nézgelődni, akkor jegyzetelek. És ezeket a jegyzeteket, ha utóbb megnézem, nem gondolom, hogy mind földolgozásra várnak. Régen talán rögtön megírtam, hát az Isten bocsássa meg nekem, most ettől megvéd ez a közbeiktatott réteg, és nem lesz mindenből nyomtatott mű. Nincs akkora vágyam, hogy mindent műbe öntsek.
Majakovszkij állandóan magánál hordott egy füzetet, amiben mindent, ami költői megoldásként számba jöhetett – egy rímet, egy fordulatot – azonnal följegyzett.
Én nem, én egész gyakorlati dolgokat írok föl, hogy például mennyit költöttem egy nap, hogy melyik hídon mentem át, hogy mit tervezek holnapra, ami aztán egyáltalán nem úgy lesz, persze verscsírákat is, vagy pedig terveket… Ez is a memento mori, a tervek… Én például már 1995-ös prospektusokat nézegetek, hogy hol lakhatnék majd Észak-Írországban, nagyon olcsón persze, mert hát úgy nem vet fel az északír font, hogy úgy mondjam…
„A mi urunk a pénz” – írja Ady. A magyar költészetben a pénztelenség fontos téma. Az írásaidból kiderül, hogy utazásaid során mindig nyomortanyaszerű hoteleket választasz, egy sültkrumplit eszel egy nap, a lóversenyeket se éppen mint szerencsejátékos követed. De a verseidből nem tudható meg, mi a viszonyod a pénzhez.
Fontos nekem, polgári értelemben, vagyis el szoktam gondolkodni rajta, hogy miből is élek meg. Most éppen ilyen aggályom nincsen, én is a Soros-ösztöndíj jutalmazottjai közé tartozom, és tudok fordítani, publikálni, így gyakorlatilag a megélhetésemnél vagyok, ha utazom, ott nem iszom, cigit innen viszek, olcsón megélek, a repülőjegy árát megdolgozom, mert kint is fordítok, tehát az utazásaim, senki ne higgye, hogy vagyonokba kerülnek… Vagyis a pénzt számolni szoktam valami módon, de nem úgy, hogy kiszámítom, mikor mennyiből élünk meg, fogalmam sincs, és nincsenek anyagi terveim, nem akarok semmit vásárolni, neked sincs társas nyaralód, házad, nagy autód, nekem sincsen. Ami mégis zavar engem, az az, hogy rongyszőnyegként jön össze a magamfajta író megélhetése, ez zagyva pénzkereset, innen egy kis honorárium, onnan egy prózafordításért pénz… Ezt most lezserkedve mondom, de a feleségem a tanúja, hogy majdnem a belerokkanásig megmelóztam mindenért.
Hát elképesztő dolgokat fordítottál. Úgy kerültünk először levélkapcsolatba, hogy egy osztrák szerző teljesen jelentéktelen, hétszáz oldalas regényét fordítottad, aminek én voltam a kontrollszerkesztője. Az volt a dolgom, hogy kiirtsam belőle azokat a szövegeket, amiket a magad szórakoztatására beleírtál.
Hát ha úgy kedvem tartotta, beleírtam két oldalt. Ez a kísértés mindig megvan, Gyuri, sokszor még biztatnak is, hogy írd át, vagy rövidítsd le; a fordítás hűsége felfogás kérdése, és ez rendkívül megnehezíti, fóbiákkal terheli ezt a munkát. Mert a legkacatabb fordítás esetén se tudhatom, meddig mehetek el. És komoly szépirodalmi művekkel találkozom a legkevésbé.
Egy Baudelaire-idézetet olvasok most föl neked, méghozzá a Röppentyűből: „Egy kevés munka 365-ször megismételve, 365-ször egy kevés pénz, tehát óriási összeget hoz, egyúttal dicsőségünket is megalapítottuk. Ugyanígy egy kis halom örömből adódik a boldogság. Sablont teremteni magunknak, ez a lángelme. Meg kell teremtenem a sablonomat.” Azért írtam ezt ki neked, mert úgy érzem, te mindig teremtesz egy sablont, a koalákét, a gombfociét, a verebekét, Szép Ernőét, a lovakét, azt koppanásig viszed, aztán van, ami ebből megmarad, és jön hozzá egy új sablon, de általános sablon az, hogy mindig kell egy sablon.
Nem idegesít ez a kifejezés, hogy sablon, nem vagyok D’Artagnan, hogy rögtön kardot rántanék, hogy nekem ne mondja senki, hogy sablon, jaj, dehogy is. Némely dolgok makacsul megmaradtak a maguk névszerintiségükben, Szpéróék, Szép Ernő, akit nem ismertem személyében, de személyében is szeretem. „Aki halandó, csak halandót szerethet halhatatlanul”, mondja József Attila. Az én életemben ezek halhatatlan szeretések maradtak, más dolgok meg bedarálódnak, a Mozart Klarinétversenye csak hébe-hóba jön elő, pedig nagy mánia volt az is, a 4 Non-Blondest se hallgatom most már jó ideje, de a Szpéró iránti és a Szép Ernő iránti szeretés, ezzel már fennmaradtam, nem?
Talányos nekem két okból is, hogy mi is az állatok státusa az írásaidban. Mert műveid sokaságából kiderül, hogy az állataid etetése, gondozása, gyógyítása rendkívül komoly strapa, még diétás verébeledelek receptjeit is olvastam tőled a Magyar Konyhában. Ugyanakkor azaz érzésem, hogy a szó konvencionális értelmében nem vagy állatbarát. Ez az egyik talány számomra. A másik pedig az, hogy noha mindenfélét csinálnak az állataid, a játékmedvéid mondjuk kártyáznak, de mégsem antropomorfizáltak abban az értelemben, ahogy Ezopus fabuláiban vagy La Fontaine állatmeséiben. Hogy is van ez akkor?
Azért kártyáznak, mert mi, a feleségemmel kártyázunk, játsszuk ezt a kis francia kaszinó nevű bajnokságot, megpróbáltuk abbahagyni, de mit tesz isten, muszáj folytatni, úgyhogy megint fölfektettem egy táblázatot, újra sorsoltam, és nemsokára újra elkezdjük. És hogy ne mindig mi ketten játsszuk, a szeretteinket, a különböző mackókat, verebeket klubtagokként foglalkoztatjuk, hát így kártyáznak ők. Feleségem csak a játékra figyel, én azonban a szisztémára. Mindig is volt bennem egy szisztémaelvűség, egyfajta ilyen monarchiaalkotó hajlam, birodalmi gondolkodás, igen, ez royalizmus feltétlenül. Tudom, hogy vannak, akik halálosan unták ezeket a gombfocival, koalákkal, verebekkel agyonterhelt könyveimet, hülyeségnek gondolják, bárgyúnak, érthetetlennek, fölös időpazarlásnak, és megkérdezik, hogy értékelem-e ezeket is annyira, mint a komoly versesköteteimet. Mire én nagyon őszintén azt mondom, hogy persze, naná! Éppen arról beszélgettünk odahaza, hogy az oroszlán vagy az elefánt, az egy nagydarab állat, a mi szemünkben sok mindentől nem szép; azoknak az embereknek a tudatában, akiket érint a te műved, lassan elhelyezkedsz. Ahogy rájönnek lassan, hogy nem kell azt hiányolni, amiről nálam nincs szó. Ezek a művek logikusak, tehát mint a sakkfeladványoknak, van megoldásuk. Hol jobb minőségűek, hol rosszabbak, de hát az természetes. A földek állaga is emitt jobb, amott rosszabb, ez búzatermesztésre jó, a másik helyen a fű nő jobban, a harmadik helyen meg semmi…
Én úgy találom, hogy minden könyved finomszerkezetében átsejlenek korábbi motívumok; a legváratlanabb helyeken jelennek meg, bevillannak egy mondat erejéig, és ettől van a szövegeknek valami sajátos értelmessége.
Mélyen szakmai megjegyzés, nagyon örülök, hogy előjött. Van ennek egy mókás és primitív oka, az, hogy rossz a memóriám, esetleg elfelejtem, hogy ezt már mondtam. Egy másik ok, hogy talán mélyen foglalkoztat valami, és úgy érzem, hogy még nincs elintézve a kérdés, még mindig elemi ismeretek megszerzésének örülök, vagy pedig elemi felismeréseim vannak esztétikáról vagy a pszichóról. Harmadjára pedig, hogy úgysem olvassa el mindenki mindegyik írásomat, nekem meg fontos, ezért megírom négyszer-ötször. Sokszor kell beszélni a dolgokról, mert egyik nap – és ez nem csapongás, pláne nem csapodárság – némi árnyalattal másként ítélünk meg valamit, mint a következő nap. Azt hiszem, a mesteremberi tudás az, hogy mit mennyiszer ismételjünk. Ami Szép Ernőt illeti, ő az egyetlen kivétel, ott újra és újra neki fogok rugaszkodni a históriának, de hát ott ő az alanya, tehát van fölmentésem. Nem magamat akarom elmondani, az ő érdekében történik. Ez az athosi elem: a király érdekében teszem.
Még maradt egy-két kérdésem. Az egyik az olvasásról. Hogyan olvasol, gyorsan vagy lassan?
Úgy tapasztalom, hogy lassan, és ebben nemcsak a percenként vagy óránként elolvasott sorok számítanak, hanem az is jellemző, hogy milyen lassúsággal jutok el egy könyvhöz. Például Bécsben egy Joyce-monográfiát nem vettem meg, csak ott helyben olvastam el belőle pár dolgot, például, hogy mit mondott Musil Joyce-ról. Nem vagyok Joyce-szakértő, nem ismerem igazán a matériát, és akkor még nem voltak meg azok az irodalmi terveim Írországgal kapcsolatban, amelyek éppenséggel őrá épülnek. Előbb olvastam Dublin városát, közben Poe-t vásároltam, azt olvastam, most Poe maradt abba, aztán amikor újra Bécsbe mentem, megvárt ez a Joyce-monográfia. Kicsit lassan jutottam hozzá, így lassan olvastam. Tehát mókásan válaszolva, éppen az olvasás szervessége az, ami lassítja a dolgot. Gépiesen olvasni kevés türelmem van mostanság. Vágynék rá pedig…
És nálad mikor ért véget a műveltségi alapon való olvasás?
Milyen nagyképű lenne, ha azt mondanám, hogy ez végetért. De abbamaradt, azon kapom magam, hogy ugyanúgy végetért, mint ahogy már hetedik éve új madár se került hozzánk. Wittgensteint például nem művelődési szándékkal kezdtem olvasni, hanem a jó ég tudja, hogyan, véletlenül. Már nem él bennem olyan vágy, hogy Wittgenstein-szakértő legyek, hanem csak szakmailag használom őt. Ami nem jelenti azt, hogy bármiképpen hiányos lenne a tiszteletem iránta, dehogyis. Nem kihasználom, jó ez, talán még neki is.
Persze, én is teljesen önző módon olvasok, közgazdaságtant, pszichológiát, etológiát, szociológiát, de leginkább szavakat vagy bizonyos észjárásokat nyerek ezekből az olvasmányaimból. Tehát az a bizonyos Eötvös-kollégiumi műveltség valahogy egyre értelmetlenebbé válik számomra.
Én, ha látok árleszállítva, ilyesmit veszek most már, mint a Híres angol idézetek gyűjteménye, és nagyon élvezem. Ebben találtam például Virginia Woolftól azt a mondást, hogy „A legtöbb barátomat vagy úgy vesztettem el, hogy meghaltak, vagy úgy, hogy elfelejtettem átmenni az utca túlsó oldalára.” Nyilván mindenki előbb ismerte ezt, mint én, de nekem pont jól jött, azonnal fölhasználtam írásaimban, és ebből a ragyogó kötetből kétszer-háromszor telítődtem, aztán a kellő helyére tettem. Próbáltam szlengszótárt tanulmányozni, hát mire kell nekem az, ugye, sehol nem használom, vagy valami amerikai–angol összehasonlító szótárt, kicsi, puha kötésű, ezek mindig roppant vonzanak, ha látok ilyet egy-két fontért, meg is szoktam venni, ha nem nehezék, akkor pláne, de aztán elmarad ez a fajta studírozás sajnos. De hát mondd meg, mikor? Hiszen kellenek azok az órák, mikor az ember nem tesz szellemileg semmit, ugye? Nagyon fontosak. Azoknak a rovására nem mehet. Úgyhogy már a madárkák tanulmányozása sem olyan módszeres, többet bízunk a sorsra, ezt mondhatom. Mindent megteszünk értük valóban, de nagyon sok mindenben már nem hiszünk úgy, nem hisszük, hogy megoldható. Ugyanígy van ez a műveltséggel is.
Az utolsó kérdésem: Eliot írta Joyce-ról, hogy nagy művész, de ilyenből több nem kell, ilyenből egy éppen elég, több nem lehet. Adyról például én is ugyanezt gondolom; rettenetes epigonjai voltak. Egyetértesz-e azzal, hogy nemigen volna jó, ha Tandori-követők jelennének meg, ha folytatni próbálnánk azt, amit te csináltál. Mert én, azt hiszem, nem különösebben örülnék.
Nem tudom, egy-egy zsánerem feltétlenül folytatható, ez holtbiztos, hát mondjuk dalokat miért ne írhatna valaki még jobbakat is, írtak is már jobbakat. Rilke is egy kolléga volt, és én nem tudom lefordítani, én is írok valamit, és lehet vitatkozni, hogy mely nemzedéknek. Sose is tudtam megmondani, hogy kikkel kapcsolatban hol a helyem, és ez folyton változik is. A magyar irodalomban volt vagy lesz egy ilyenfajta fickó, akinél vannak képversek, rajzversek, de mégsem avantgárd, és vannak dalok és műfordítások, és mindenféle más képződmények összevetődtek, ez egy olyan érzékeny együttes, és akkor mennyiség. Annyi minden történt; partikulárisabb érvényű dolgokban is, mint például két ember kapcsolata, ez egy leélt élet. Huszonhat évet nem lehetne már másképp leélni, én még egy lakást se tudnék átalakítani, amíg a madaraink élnek, ilyen az alkatom. Ugyanakkor globálisan átalakítom, ha kell. Tehát amíg él a matériám, és mondjuk nem következik be egy olyan átértékelődés, hogy ez tök érdektelenné válik, addig én sem tartom valószínűnek, hogy pont ez az összevetődés, logika meg érzelemnek, a gyengeségeimnek és némely erényeimnek az együttese paradigmává válna. És ahogy Szép Ernő mondja, „boldogság, öröm, együtt, s így volt jó nékem”. Talán ezt mondhatom. Nem volt jó persze, de így volt. Talán jó lesz még valakinek.
- Kultúra [6]