Szlovákiában enyhe szkepszissel tekintenek a szlovák–magyar alapszerződés ügyére, s nem titkolják, hogy belátható időn belül nem kerül sor látványos fordulatra. A még egy hónapig hivatalban lévő Moravcík-kabinet már biztosan nem tesz semmit, s hogy mi lesz a választások után. ma még senki sem meri megjósolni. Ha újra Meciar kerül hatalomra, a téma biztosan lekerül a napirendről, ha pedig a jelenlegi bal–jobb koalíció alakít kormányt, nem valószínű, hogy újabb fölösleges frontot nyit a várhatóan nemzetiszínekben pompázó ellenzékkel szemben.
A Meciar-kormány tavaszi bukása után színre lépő kereszténydemokrata–liberális–szocialista koalíció Jozef Moravcík volt szövetségi külügyminiszter vezetésével azonnal kiegyezési és megbékélési politikát hirdetett meg, s örömmel vette, hogy a magyarországi politikusok szinte versengve tették tiszteletüket Pozsonyban. Áttörésnek látszott, hogy Kuncze Gábor és Horn Gyula egyaránt elismerték Szlovákia legfőbb igényét: az alapszerződésnek tartalmaznia kell a határok sérthetetlenségének elvét. Az új kormánykoalíció számára jól jött ez az új elem, mivel kifogta a szelet a nacionalista ellenzék vitorlájából, s nemzetközi sikernek számított.
A választások után Budapestről felhangzó, történelmi kiegyezésre szólító felhívás már kisebb visszhangot váltott ki, megszűntek az optimista nyilatkozatok is. A szlovák külügyminisztériumban ugyan elkészült az alapszerződés első változata, de hogy betűjének érvényt lehessen szerezni, arra – legalábbis a nemzetiségi jogok tekintetében – egyre kevesebb esély látszott.
Ezt támasztotta alá az a tény is, hogy a szerződésjavaslat megalkotásából és megvitatásából teljes mértékben kizárták a koalíció tagjának számító Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és az Együttélés képviselőit. Tették ezt annak ellenére, hogy a Moravcík-kabinet léte a két magyar mozgalom képviselőinek jó szándékától függ: támogatásuk elvesztése egyben a kormány bukását is jelenti. Az eset furcsasága, hogy az MKDM és az Együttélés zajos tiltakozások után ugyan megkapta a kormány javaslatát, ám erről ezt követően semmilyen véleményt nem alkottak, s nem is hoztak nyilvánosságra. Valószínűnek látszik, hogy a két magyar mozgalom kiegyezett a kormánnyal, s közösen ad acta tették az ügyet, tekintettel a közelgő választásokra.
A kormány hivatalos és nyilvános álláspontja szerint ugyanakkor a szlovák fél nem tekinti tárgyalófélnek a kisebbségek képviselőit, s csak és kizárólag a hivatalos szlovák állami szerveket kezeli a szerződés alanyaiként. Az alapszerződés titkosított szlovák javaslata valószínűleg a mai szlovák joggyakorlatból kiindulva határozza meg a kisebbségek jogait, nem tesz hozzá semmilyen új elemet, és elutasítja a magyar fél által igényelt kollektív jogok kategóriáját, beleértve az autonómiára való jogot. Legalábbis ez tűnik ki azokból a megnyilatkozásokból, melyeket hivatalos szlovák körök képviselői tettek az elmúlt néhány hét során.
A szlovák fél hivatalos és nyilvános eljárásával szemben a budapesti kormánykoalíció többször és több szinten is kikérte a szlovákiai magyar mozgalmak és pártok képviselőinek véleményét az alapszerződésről – beleértve ebbe a Pavol Weiss vezette Demokratikus Baloldal Pártjának magyar nemzetiségű képviselőit is –, s megjegyzéseik nagy része nyilvánvalóan részét képezte a Horn Gyula pozsonyi látogatásakor előadott magyar álláspontnak. Az azonban már a kisebbségi vezetők budapesti látogatásakor nyilvánvaló volt, hogy a gyakorlatba való átültetésükre semmi esély. Eduard Kukan szlovák külügyminiszter egy interjúban részletesen kifejtette, hogy sohasem volt szó arról, hogy a magyarországi kormányfő szlovákiai látogatása során már alá kellene írni a két ország közti alapszerződést. Természetesnek tartja azt a magyar javaslatot – tette hozzá –, hogy a készülő szerződésben rögzítsék a határok sérthetetlenségének elvét s azt, hagy a két országnak nincs egymással szemben területi követelése, a kisebbségi jogok kérdését viszont egyáltalán nem véli olyan magától értetődő dolognak. A külügyminiszter szerint ugyanis Szlovákia megfelelő európai szinten kezeli a kisebbségi kérdést – különben sem lát összefüggést a határok sérthetetlensége és a nemzetiségi jogok közt.
Ez a szlovák álláspont arról tanúskodik, hogy téves volt az a korábbi elképzelés, mely szerint Szlovákia a területi követelésről való lemondásért cserébe engedményeket tenne egyfajta nemzetiségi autonómia kérdésében.
A szlovákiai magyar mozgalmak és pártok ráadásul ma már nem nagyon bíznak a nemzetközi közvélemény kényszerítő erejében sem, s maguk is inkább a lassú haladás és az apró lépések taktikájára rendezkedtek be. Ma már senki sem hangoztatja Duray Miklós korábbi sziklaszilárd meggyőződését, miszerint hatékony kisebbségi politizálásra csak ellenzéki pozícióból van lehetőség. Ezt az elméletet maga a gyakorlati élet cáfolta meg – olyannyira, hogy nemrég egy kelet-szlovákiai nagygyűlésen maga az Együttélés elnöke jelentette be a választópolgároknak: a magyar koalíció a választások után kormányzati szerepre készül. Nem valószínű tehát, hogy a magyar mozgalmak a konfrontáció eszközéhez nyúlnak, feltéve persze, ha továbbra is a jelenlegi koalíció alkot majd kormányzati többséget.
Szlovákiában nincs meg a politikai szándék a nagy és látványos szlovák–magyar kiegyezésre és egy teljesen új alapokat lerakó szerződés megkötésére. A szlovák politikusok optimista hangvételű tavaszi nyilatkozatai megtörtek a nacionalista ellenzék és a kormányzati apparátus tartós ellenállásán. Hasonló sorsra jutottak a magyarországi államférfiak választások előtti és utáni történelmi léptékű kijelentései is. A messze tekintő, nagyívű elképzelések rendre megfeneklettek – ezeket ma már mindenki csupán a politikai folklór kötelező elemének tartja. A valóság ennél jóval laposabb. Jó példa erre Horn Gyula pozsonyi látogatása: a történelminek beharangozott kormányfői megbeszélés alig hozott eredményt, a közvéleményben ráadásul mindebből csak a kölcsönös bocsánatkérés groteszk végjátéka maradt meg.
(Pozsony)
- Belföld [6]