A japán politikai életben a tavalyi választások véget vetettek a Liberális Demokrata Párt (LDP) több évtizedes egyeduralmának, és valóban új történelmi korszak kezdődött, az értékek újraértékelésével pedig a tegnapi eretnekségből mára ortodoxia lett. Az már a japán helyzet sajátossága, hogy az 1945 óta második legerősebb parlamenti párt, amely idén júniustól kormányzó párt is, rendkívüli kongresszuson kénytelen például elismerni a hivatalos nemzeti jelképeket: a lobogót és a császári himnuszt.
Az új helyzet nem előzmények nélkül való. Végtére is a Szocialista Párt és a Liberális Demokrata Párt egyaránt fúzió eredményeként jött létre még 1955-ben. Az akkor egyesült pártokat ugyanúgy furcsa hálótársaknak tekintették a politikai megfigyelők, mint a mai japán szocialista–liberális kormánykoalíció tagjait. A rossz nyelvek szerint persze a japán belpolitikában a politikai meggyőződés mindig másodlagos szerepet játszott: a döntések a színfalak mögötti alkudozások révén születtek olyan politikusok között, akik kölcsönösen lekötelezettjei voltak egymásnak és – mint kínos rendszerességgel kiderült – külső érdekcsoportoknak is.
A Murajama-kormány azonban még ebben a koordináta-rendszerben is a politikai opportunizmus új csúcsteljesítményének tűnik – sokan ezért nem jósolnak nagy jövőt neki. Más megfigyelők viszont azzal érvelnek, hogy lehetnek a koalíciós partnerek között feloldhatatlan ellentétek, egy dologban viszont teljes az egyetértés: mindketten hatalmon akarnak maradni. Kérdés, hogy a hatalom megtartásának vágya erősebbnek bizonyul-e az ideológiai ellentéteknél.
A két párt közül a szocialistáktól várják a látványosabb politikai szaltókat. A rendkívüli pártkongresszus előtt kiadott elnökségi állásfoglalás elárulja, hogy mire készülnek: alkotmányosnak ismernék el az önvédelmi erők fenntartását, többé nem ragaszkodnának a működő atomerőművek bezárásához, sőt hozzájárulnának az építés alatt álló erőművek befejezéséhez is. Ehhez a pálforduláshoz képest a párt nevének a megváltoztatása szocialistáról szociáldemokratára, már valóban csak jelentéktelen kozmetikázás.
A liberális demokraták helyzete valamivel könnyebb: az ő hagyományos érdekeiket leginkább veszélyeztetni látszó választói reformról már az előző koalíció döntött – erről tehát nem kell vitatkozniuk a szocialistákkal. Ellentmondásba kerülhetnek viszont önmagukkal egy rendkívül fontos biztonságpolitikai kérdésben, nevezetesen abban, hogy a jövőben Japán milyen intenzitással vegyen részt az ENSZ békefenntartó tevékenységében. A párt vezetője, Kono Johei, aki egyben miniszterelnök-helyettes és külügyminiszter is, pacifista hajlandóságú politikus, aki szíve szerint még azt se nagyon szorgalmazná, hogy Japán a Biztonsági Tanács állandó tagja legyen. Az LDP-n belül ugyanakkor számos befolyásos csoport vélekedik úgy, hogy Japán kül- és biztonságpolitikai szerepe korántsem áll arányban gazdasági súlyával.
Nemzetvédelmi „Fehér könyv”
A várható vitához minden bizonnyal érveket fog szolgáltatni a Nemzetvédelmi Hivatal is, amely július közepén kiadott Fehér Könyvében már kísérletet tett arra, hogy most, a hidegháború vége után újrafogalmazza az ország védelmi szükségleteit. A tanulmány szerzői szerint a szovjet fenyegetés elmúltával a regionális válsággócok kialakulása jelentheti a legnagyobb veszélyt Japán biztonságára. Elsősorban Észak-Korea, amelyről elképzelhető, hogy mégiscsak van atombombája, és ezt el is tudja juttatni japán vagy dél-koreai célpontba. Ezért a szárazföldi erők és a tengeralattjáró-elhárító kapacitás fejlesztése helyett rakétaelhárító védelmi rendszert kellene kiépíteni.
Egy ilyen döntésnek azonban kényes politikai vetületei lehetnek. Egy rakétaelhárító védelmi rendszer akkor lenne hatásos, ha közösen működtetnék az amerikaiakkal, márpedig a háború utáni japán alkotmány 9. cikkelye kizárja a részvételt mindenfajta kollektív biztonsági együttműködésben.
S ha már az amerikaiakról van szó: a Murajama-kormány egyik legsürgősebb feladata a két ország gazdasági kapcsolatainak a rendezése. Washingtonnak immár semmiféle „biztonságpolitikai pikantériát” nem jelent az a gazdasági feladat, hogy felszámolja a hatalmas amerikai kereskedelmi deficitet, betörjön a japán piacra – hisz nem kötelező már tekintettel lenni a japán veszteségekre.
Egy új Japán tervrajza
Két egymással ellentétes ideológiájú, indíttatású párt pragmatikus együttműködése nem sajátosan japán jelenség, nem mérföldkő. Japánban is csak tünete az elmúlt húsz évben a mélyrétegekben végbement változásoknak. Nem is kell elfogulatlan, távoli szemlélőnek lenni ahhoz, hogy ezeket az elmozdulásokat észre lehessen venni: maguk a gondolkodó japánok napi szinten élik meg szűkebb és tágabb környezetük átalakulását.
Ilyen gondolkodó, „kiművelt emberfő” az az Ozava Icsiró, a Japán Megújulás Pártjának szellemi atyja, aki kiemelkedő szerepet játszott az LDP hatalmi monopóliumának a megtörésében 1993 nyarán. Egy új Japán tervrajza című, angolul is olvasható könyvében nem kevesebbet állít, mint hogy Japán kinőtte mindazokat a gazdasági, politikai és civilizációs struktúrákat, amelyek segítségével utolérte a fejlett Nyugatot, és ahhoz, hogy most érett gazdasági szuperhatalomként tudjon működni, új szerkezetekre, intézményekre és gondolkodásra van szükség. Ozava szerint a japán társadalom spontán módon megkezdte önmaga átformálását, de ez nem elég: tudatos politikával kell a folyamatot meggyorsítani. A szerző persze nem lenne vérbeli politikus, ha nem saját pártját és önmagát tartaná legalkalmasabbnak a feladat végrehajtására – ez azonban nem gyöngíti elemzésének meggyőző erejét, különösen akkor nem, ha meggondoljuk, hogy ami a könyv megjelenése óta történt, az őt igazolja.
Az LDP országlása – a sorozatos korrupciós botrányok ellenére is – megingathatatlannak tűnt. Kedvezett neki az a választási rendszer is, amely a vidéki választókerületeknek aránytalanul nagy súlyt biztosít, továbbá a nagytőke jóindulata, az állami tisztviselők konzervativizmusa. Az LDP malmára hajtotta a vizet a legnagyobb ellenzéki párt, a szocialisták Szovjetunió-fixációja is. És mégis, tavaly megtörtént a csoda: a választásokon a konzervatív „ifjútörökök” – a zendülők –diadalmaskodtak. Győzelmükben persze a korrupciós botrányok keltette őszinte erkölcsi felháborodás mellett szerepet játszott a társadalom átrétegződése, szemléletváltása és a Szovjetunió széthullása is.
Új történelmi korszak?
Ami a társadalom átrétegződését illeti, jellemző adat, hogy húsz év alatt az ún. „fehérgalléros” munkavállalók aránya 36 százalékról 50 százalékra nőtt, miközben a mezőgazdasági tevékenységből élők arányszáma az össznépességen belül 2 százalék alá csökkent. Még drámaibb az értékrendváltás gyorsasága. Húsz évvel ezelőtt a társadalom alapegysége a nagycsalád volt: az idős emberek 75 százaléka élt együtt a gyerekekkel és az unokákkal; ma kevesebb mint 50 százalék. Húsz éve minden második házasságot még a szülők hoztak tető alá; ma minden hetediket.
A változás szele végigsöpört a munkahelyeken is. A háború után, amikor az országot romokból kellett újrateremteni, a munkások számára kifejezetten előnyös volt a feudális viszonyok felélesztése. A munkaadó atyailag gondoskodott alkalmazottairól: cserébe az alkalmazott teljes lojalitással tartozott a munkaadónak. Egy nagy család tagjának érezte magát, és abban a biztos tudatban hajthatta álomra a fejét, hogy amíg kezét-lábát mozdítani tudja, a cég gondját viseli.
A gazdasági talpra állás és az általános életszínvonal-emelkedés fokozatosan fellazította ezeket a szoros kötelékeket: kiderült, hogy a jámbor, paternalista kollektivizmust a szükség szülte, ám a bőség a sírját ássa meg. A törekvő és tehetséges fiatal diplomások arra is rájöttek, hogy a közmegegyezésen alapuló döntéshozatali rendszer a középszernek, a fejbólintójánosoknak kedvez. A társadalom elöregedése és ennek következtében a növekvő szakemberhiány ráadásul az állásváltoztatás kockázatát is csökkentette: fokozatosan veszített vonzerejéből az egész életre szóló munkahely.
De változott a munkaadói szemlélet is. A munkaerőhiány mellett az erős yen is arra ösztönözte a vállalkozókat, hogy az egyszerűbb munkafolyamatokat külföldön végeztessék el – sorra létesítették az összeszerelő üzemeket először Tajvanon és Dél-Koreában, majd egyre szélesebbre vetették ki a hálót, mígnem mostanra világméretű hálózatot alkotnak a japán vállalatok.
Nemcsak a termékek előállítása szélesedett nemzetközivé, hanem a pénzügyi háttér is: a beruházások finanszírozásához mind gyakrabban külföldi pénzintézeteket vesznek igénybe, különösen a nagy japán cégek. Ennek a folyamatnak figyelemre méltó emberi vetülete is van: évente ezrével és tízezrével áradnak külföldre dolgozni a japán mérnökök, menedzserek, banktisztviselők, akik hazájukba visszatérve a változások igazi katalizátorai lesznek.
E körülmények közül a hagyományos (nemcsak japán) munkaszervezésre a komputerizáció volt a legnagyobb hatással. Rohamosan csökkentette a termelőüzemekben az ún. minőség-ellenőrző munkakörök jelentőségét (a számítógép megbízhatóbb), és tette fölöslegessé a rendszeres, személyes kapcsolattartást a fővállalkozó és az alvállalkozók között: sokak szerint a japán munkaszervezési modellben a főnök és a beosztott, a tervező és a kivitelező, a megrendelő és a bedolgozó közötti állandóan újratermelendő harmóniát a technológia fogja felváltani.
Az itt csak érintőlegesen vázolt folyamatok jó néhány politológust és szociológust a jó öreg konvergenciaelmélet felélesztésére indították. Nem a kapitalizmus és a szocializmus, hanem a japán (és általában kelet-ázsiai) kollektivizmus és a nyugati individualizmus elkerülhetetlen összehajlásáról beszélnek és cikkeznek. Elgondolásuk szerint a japánok fognak nagyobbat hajolni (értsd: az individualizmus felé), mert szerintük az amerikai modell az általános érvényű. Kockázatos és korai lenne még ebben a kérdésben állást foglalni. Lábjegyzetként azért idekívánkozik, hogy a japánok eddig mindent a maguk képére formáltak, amit Kínától, Koreától, Európától és Amerikától átvettek. Egy azonban bizonyos: az utolsó fejezet címében feltett kérdésre, nevezetesen, hogy új történelmi korszak kezdődött-e Japánban, határozott igennel lehet válaszolni.
Cikkünk szerzője a Szabad Európa Rádió Magyar Osztályának egykori igazgatója, újságíró, orientalista
- Külföld [6]