Adórendszerünk kifejezetten rossz, átalakítása pedig egyre nehezebb, ahogy telik az idő. Terjed a „szürke-” meg a feketegazdaság, mind többen vonják ki jövedelmük vagy tevékenységük kisebb-nagyobb részét az adózás alól. A hazai össztermék (GDP) egyharmadára taksálják az adózás alól kivont tevékenységeket; a személyi jövedelmeknek állítólag felét nem vallják be. Kialakult ily módon a lakosságnak egy túladóztatott köre, amelynek terheit egyre csak növelték az elmúlt évek foldozgatásai során, a másik oldalon pedig virágzik a nemadóparadicsom.
Felbolydulás
A szónoki lendülettel világgá röppentett, részleteiben végig nem gondolt iváncsai gondolat persze okkal keltett fölbolydulást. Ráadásul Horn nem tárgyalt róla előzetesen az SZDSZ-szel, az SZDSZ nyilvános elhatárolódásra kényszerült, és ez egy kicsit kínos volt. Ámbár, mint Bauer Tamás szabad demokrata képviselő nyilatkozta a Napinak, az SZDSZ már akkor is ellenezte volna a vagyonadót, ha az MSZP fölvetette volna a koalíciós tárgyalásokon. De nem vetette föl. Az eset folytán rávetült a vagyonadóra a populizmus árnyéka is, mivel az iváncsai szónok az igazságos teherviselést azzal a kormányrangra szintén nem emelkedett ígérettel emlegette egy füst alatt, hogy a nyugdíjak már jövőre értékállóak lesznek. A miniszterelnök olyan benyomást keltett, mintha nem tisztelné kellőképp a tőkét, miközben a róla elnevezett kormány vállalkozás- és befektetésbarát politikát hirdetett meg. Egyszóval fölébreszthette azok aggodalmait, akik attól félnek, hogy a kommunisták ott folytatják, ahol négy évvel korábban abbahagyták.
Antal László közgazdász mindjárt meg is magyarázta a Népszabadságban, hogy a vízválasztó ma nem a vállalkozók és a bérből élők – azaz nem a tőke és a munka – között húzódik, hanem azok között, akiknek módjában áll kibújni az adózás és a társadalombiztosítási járulék kötelezettsége alól, és azok között, akik bent ragadtak az adórendszerben. Antal „meglehetősen reménytelennek” látja az adóeltitkolás elleni harcot. Az iváncsai szónoklatra egyébként is meglehetősen idegesen reagáltak a szakértők. Nem derült ki a vitából még az sem, ki mit ért vagyonadón, vagyis hogy kikre és milyen vagyonokra kivetett adó fölött törnek pálcát. A vagyonadó ellen fölhozott legfontosabb érvek a következők: az adórendszernek a megtakarítást, a tőke képződését kell ösztönöznie, a vagyonadó keresztezné a kormánynak még azt a törekvését is, amely a forrás- és minimáladó októberre ígért eltörlésében tükröződik; a vagyonok hozadéka ma kisebb az inflációnál, esztelenség volna ezt tovább terhelni, tönkremenne az ingatlanpiac; rosszak az ingatlan-nyilvántartások, a vagyonfelmérés drága mulatság, így ma nincsenek meg a vagyonok értékváltozásait nyomon követő, reális adóztatás feltételei; a vagyonosoknak „aránytalanul” nagy összegeket kellene fizetni; az adózók a mostani terhek alól is kibújnak, miért ne tennék meg a vagyonadó esetében is? Elhangzott olyasmi is, hogy a vagyonadó egyet jelentene az adózott jövedelemből megvalósított fölhalmozás ismételt megsápolásával, ámbár ezen az alapon például az átruházási illetéket meg a gépjárműadót is el kellene törölni. Még kevésbé érthető Bácskai Tamás egyik érve, mely szerint az elmúlt sanyarú években, évtizedekben sok vagyon kényszerűségből képződött és képződik (telefonkötvény-vásárlásokba bonyolódtunk, meg kell vennünk a lakásunkat stb.), így megsápolásuk eleve méltánytalan (Magyar Nemzet, augusztus 22.): ilyen alapon minden adó égbekiáltó igazságtalanság, elvégre a pénzkeresés és az evés is kényszer. Bár nem egy megfontolásra érdemes ellenérv hangzott el, így, együtt azt sugallták, hogy a mostani szisztéma a létező adórendszerek legjobbika, s a gondolat, hogy távolról sincs erről szó, ismét levizsgázott.
Francia és magyar modell
Persze a tehetetlenség körülményei között a politikai józanság arra int, hogy az állam mintegy lekenyerezze azokat, akik az adózás kikerülésével fenyegetnek (nehogy még jobban kikerüljék), így bölcs dolog a „Fizessenek a gazdagok!” jelszavától óvni a közvéleményt. Az ellenpélda Franciaország, ahol is az 1981-ben kormányra került szocialisták bevezették a „nagy vagyonok” adóját. A 3,5 millió frank fölött bevallott ingatlanokra és – a munkaeszközként szolgáló gépek, berendezések kivételével – ingóságokra róttak ki egy 0,5-tól 2 százalékig terjedő progresszív adót. Bár mindezt ’86-ban a jobboldali Chirac-kormány eltörölte, a nagy vagyonok adója a közvélemény-kutatások szerint nem volt népszerűtlen: nyilván örültek neki a kistulajdonosok és a nincstelenek.
Ha nem is általánosan, de nálunk is működik egy vagyonadóra emlékeztető szisztéma. Az önkormányzatok, ha jónak látják, többek között építési, telek- és idegenforgalmi épületadót vethetnek ki, a helyi adózás keretében. A tapasztalatok nem jók: az adótúlterheltség általánosan elfogadott tana, no meg a választók keresett kegye általában is arra sarkallja az önkormányzatokat, hogy ne nagyon éljenek az adókivetés törvényben szavatolt eszközeivel. Amint a Pénzügyminisztériumban megtudtuk, 1993-ban az önkormányzatoknak csupán fele szedett helyi adót. Telekadó mindössze 316, lakásra kivetett építési adó 153, más építési adó 316 településen fordult elő (a 3124 közül). Az adókivetés többnyire mechanikus, az alapterület figyelembevételével történik. A PM munkatársa, akitől érdeklődtünk, csak Nyíregyházáról tud, ahol az adókötelezettséget az ingatlanok korrigált forgalmi értéke szerint állapítják meg. Holott ez volna az útja annak, hogy az önkormányzat valóban részesedjék abból a haszonból, amely kommunális szolgáltatásai folytán az ingatlanok értéknövekedésében csapódik le.
Az önkormányzatok érdektelensége összefügg a féloldalas „túladóztatás” gondjával. A Nyugattól átvett – de ott már régóta bírált – adórendszert készen kaptuk az 1988-as felvilágosult abszolutista reformtól, amelynek előkészítése során a rossz nyelvek szerint igencsak legyezgette a reformot vezénylő Kupa Mihály és a pénzügyminiszter-helyettes Békesi László hiúságát az idelátogató nyugati adószakemberek elismerő bólogatása. Az idő azóta a foldozgatás jegyében telt el. Tavaly például, amikor az szja fölső kulcsának 44 százalékra emeléséről döntöttek, nem sok súllyal esett a latba, hogy ez majd visszariasztja az adózókat a nagyobb teljesítményektől: hiszen azok, akiknek jövedelme a teljesítménytől függ, képesek azt eltitkolni is; ekképp az adókulcsemelés egyértelműen a magasabb beosztású fixfizetésűek megsápolását célozta meg. De már ’88-ban igen magas progresszióval és sokféle kedvezménnyel honosították meg a személyijövedelem-adózást, s ez azonnal kedvet csinált a jövedelemeltitkoláshoz. A végletekig fokozták ezt a tisztességes teljesítés esetén horribilis társadalombiztosítási terhek; és ha már a vállalkozásoknak húsbavágó érdekük, hogy alacsonynak tüntessék föl a hivatalosan kimutatott béreket, akkor már „tanácsos” eltitkolniuk a forgalom kisebb-nagyobb részét is, hogy az üzletet ekképp is elrejtsék a hivatalosságok elől.
Két javaslat
Így az vált az adórendszer első számú rejtvényévé, miként lehetne szélesíteni az adóalapot, azaz anélkül biztosítani az adók beszedését, hogy ez tovább terhelné a társadalom túladóztatott köreit. A rejtvény többeket olyan gondolatokra csábít, hogy meg kellene változtatni az adószerkezetet: míg tehát az egyik oldalon beszedhetőbbnek látszó adófajtákat kellene meghonosítani vagy növelni, a másik oldalon – ha úgy tetszik, cserébe – ugyanilyen mértékben csökkenteni kellene az adót az inkább elrejthető dolgok után. A Figyelő múlt heti számában például Kopátsy Sándor közgazdász azt javasolja: a társadalombiztosításon belül csak a nyugdíjbiztosítást finanszírozzák bérjárulékokkal, így ez a fajta elvonás a felére csökkenne. Az egészségbiztosítás mintegy 300 milliárd forintnyi bevételét pedig forgalmiadó-növelésből kellene fedezni; ez persze igen radikális változás volna (jelenlegi adatok szerint a forgalmi adók – az áfa és a fogyasztási adók – összesen 520-530 milliárd forintot jelentenek), nyilván csak fokozatosan lehetne megvalósítani. A javaslat alapgondolata tehát az, hogy a forgalmi adók behajthatóbbak, mint a tb-járulékok; emellett az utóbbiak aránytalanul meg is növelik a munkaerő alkalmazásának költségeit.
Hasonló megfontolások vezették Kemény István szociológust is tavaly ősszel, az SZDSZ készülő programjához benyújtott – ám végül elfektetett –javaslatának megfogalmazásakor. Az egészségbiztosítás említett 300 milliárdját eszerint részben szintén forgalmiadó-emeléssel, részben azonban a vagyonadóból kellene kiváltani. Javaslatát tehát Kemény is a tb-járulék és az szja radikális csökkentésének feltétele mellett képzeli el; emellett az új adót csak fokozatosan, öt-hat év alatt lehetne bevezetni, hogy az adózók kalkulálhassanak vele. Az adó kétszázalékos mértékű volna, és vagy csak a földekre és a telkekre vetnék ki, vagy ezeken kívül az épített ingatlanokra is (egy harmadik variáns a tartós fizikai javakra – az ingatlanokra és a gépekre, felszerelésekre, készletekre – kivetett adó, de ez csak „elvi” lehetőség, mivel az ingóságokat könnyen el lehet tüntetni). Kérdéseinkre válaszolva Kemény elmondta, hogy, akár annak idején a franciák, ő is elképzel egy alsó ingatlanérték-határt: így könnyebb a behajtás, és persze az adónem mindjárt népszerűbbé válik. Elképzelhető, hogy az értékhatár lényegesen csökkenti a beszedhető adók tömegét; mint ahogy az is könnyen meglehet, hogy a régebbi elvonások kiváltásának zökkenői átmeneti veszteségeket hoznak a köznek. Mindezzel számolni kellene. Azonban a lényeg mégis az adómorál jelentős javulása volna. „A polgárok ne arra rendezkedjenek be, hogy száz százalékig ki lehet játszani az adót; ne arra, hogy a 10 500 Ft-os minimálbért vallják be a valóságban kapott 40 000 Ft helyett. Ha valaki 50 helyett 60-nal hajt a városban, az még rendben van, de aki 100-zal megy, az tényleg őrült. Olyan szabályozást szeretnék, amelyet az emberek legalább nagyjából igyekeznek betartani.”