„Szép napok voltak ott Marosvásárhelyen.
Sényi Lászlót, kérlek, melegen üdvözöld
a nevemben. E hó közepén Stockholmba
utazom, utókezelésre, rádiumbesugárzásra.
Ha addig elküldheted nekem azt a két képemet,
ahol a Bolyai házzal és a végtelenséggel
kacérkodom, igen megköszönném,
mert az úton elvesztettem őket.”
(Levél Molter Károlynak, 1934. május 6.)
Ezerkilencszáz-
harmincnégyben, április
kilencedikén,
a Köteles Sámuel
utcában, Molteréknél
jártában, megállt
egy pillanatra, beállt
fényképezkedni fáradt,
szürke kabátban
a Bolyai-ház elé,
enyhén gyűrötten, elég
megviselten, épp
egy orvosprofesszortól
jövet, egy fontos
kivizsgálás után, egy
rendelést követően
ott állt a híres
Bolyai-ház előtt ő,
ahogy írta utóbb, még
stockholmi útját
megelőzően, akkor
már a végtelenséggel
kacérkodott a
Bolyai-ház előtt ő,
a végtelennel
szembenéző, s mögötte
látni a ház kapuját,
s a kacskaringós,
szecessziósan ívelt
kapurácsot is: indák
vonaglását a
vasban, szinte művészi
hajlításokat s a tér
görbületeit,
s túl, benn, tavaszt, falombot,
egy darab udvart,
s a vasvirágos rácson
át egy új, egy más teret,
midőn itt állt a
Bolyai-ház előtt ő,
egy új, más végtelenre
rácsodálkozó –
s a rács, a kapurácsot,
csak azt láthatni most is.
Versillusztráció [2]- Vers [6]